TIZENKILENCEDIK FEJEZET
UTÁNZÁS

Viola félbeszakítá a Zsófi elbeszélését.

- Hallod-e, édes Zsófikám. Énnekem egy gondolatom támadt, amit meg is fogok tenni. Én is megteszem azt, amit te megtettél. Felkeresem a férjemet a börtönben.

- Mindjárt gondoltam.

- Én végigkopogtatom mindazokat az ajtókat, amiken te benyitottál: aztán amit Isten tudnom adott.

- Te ezt könnyebben megteheted, mint én.

- Azalatt te hazamehetsz Kecskemétre az édesedhez, s ott maradhatsz, amíg én az uramhoz eljutok. Nem várok vele sokáig: holnap, holnapután hozzákezdek.

- Nagyon jól van; hanem egyet kötök a lelkedre. Azt a szándékodat, hogy az uradat meg akarod látogatni a börtönben, tartsd titokban mindenki előtt: senkivel ne közöld, senkinek a tanácsát ne kérdd. Mondj hamis ürügyet idehaza az eltávozásodra.

- Miért gondolod ezt?

- Majd elmondom az okát, s akkor megérted. Én két napig voltam az uramnál a börtönében, pedig csak félnapra volt engedélyem. Búcsúvétel után bejelentettem magamat a térparancsnoknál, hogy megköszönjem neki azt a sok rendkívüli jóságát, amit a foglyokkal éreztetett. Nyájasan fogadott, magyarul szólt hozzám, nem volt szükségünk tolmácsra. Szép ábrázatja van, olyan, akárcsak egy magyar vicispán. Leültetett a kanapéra, úgy beszélt hozzám.

Kikérdezett, hogy mármost hová szándékozom menni.

Mondtam neki, hogy férjemnek az édesanyjához, hogy megvigasztaljam nagy aggodalmában a fia egészsége miatt.

“Azt ne tegye, mondá, csak hadd higgye az öregasszony, hogy a fia beteg, s hadd panaszkodjék az ismerőseinek, akik kérdezősködnek felőle.”

Ráhagytam, hogy úgy fogok tenni; ámbár nem értettem a dolgot.

Azután azt kérdezte, hogy hát még hová készülök ellátogatni.

Mondtam neki, hogy ide tehozzád a Markóczy-kastélyba.

Arra elkezdett fittyeket hányni, odajött hozzám, hogy a fülembe súghasson.

- Ott vigyázzon ám csak a nyelvére, hogy valamit ki ne fecsegjen abból, amit itt a börtönben látott és hallott, a jószágigazgató előtt; mert az egy rossz ember: fizetett ellenség a háznál. Tudtára ne jusson még csak annyi sem, hogy kegyed itt járt a börtönben, s hogy itt a foglyokkal emberi módon bánnak; mert ha ezt elárulja valaki az én feljebbvalómnál, abból nekem nagy bajom lehet, de még nagyobb bajuk lehet a foglyoknak, akik majd szigorúbb börtönfelügyelőt kapnak.

Én megesküdtem a lelkem üdvösségére, hogy Csacsina előtt nem fogok beszélni semmit.

- Ki hinné ezt Csacsináról? - monda Viola.

- Bizonyosan oka volt rá az ezredesnek, hogy erre figyelmeztessen. Én különben sem szeretem az egész embert; kinézi a számból a falatot. De Amadé előtt se beszéljünk. Maradjon ez a kettőnk titka.

- Úgy teszünk.

- Rendezzük el a dolgot. Te holnap mindjárt kocsiba ülsz, behajtatsz a városba, kiváltod magadnak a passzust egész Ausztriára. Egyedül utazol, kíséret nélkül. Aztán hazajössz, összepakolsz, azt mondod, fürdőre mégy Bártfára. Abba nem szólhat bele a jószágigazgató. A magad kocsiján utazol oda. A kocsit azonban visszaküldöd, s az engemet elvisz Kecskemétre. Mire te hazakerülsz, akkorra visszahoz. Te pedig a postakocsival járod meg Bécset és Josefstadtot s a visszatérő utat. Így aztán senkinek még csak gyanúja sem lesz, hogy hol jártál.

- Nagyon jól van, Zsófi: úgy teszek, ahogy te mondod.

Vacsoránál összejöttek mind a négyen: a két asszony, Csacsina és Amadé.

Nem kellett egymásnak bemutatkozniok: régi ismerősök voltak. Csacsina lehetőleg nyájas volt Zsófihoz, még fogpiszkálót is faragott neki lúdtollból. Nem is kérdezősködött tőle, mi hozta ide. Hát mi? Az ingyenélés ösztöne.

Violának az ösztöne megsúgta, hogy a férjétől kapott ébenfa-karperecet lehúzza és elrejtse.

Azonban Amadénak volt mondanivalója. Búcsúzni jött. Most kapott értesítést, hogy siessen haza a szülői házhoz, az atyja haldoklik. Mihelyt a főerdésznek átadta a vadásztanyát, azonnal sietni fog haza.

- Tamás vagyok benne - mondá Csacsina. - Nem hal meg az öreg soha, mert annak konvenciója van a halállal. Volt az már halálán egynehányszor, egyszer már ki is volt terítve, énekelték fölötte a “halld meg lélek; mert néked beszélek” rigmusát, amikor egyszerre csak felnyitotta a száját, s összeebadtateremtettézte a virrasztókat. Bele van abba száradva a lélek.

Azért Amadé csak megmaradt amellett, hogy ő holnap hazautazik.

Viola pedig intézkedést tett, hogy a városba kiránduljon.

(Ahá! Ennek is haldoklik az apja! gondolá magában Flórián.)

Megerősítette a gyanúját, hogy Viola sem inast, sem szobalányt nem vitt magával a fürdőre, s a kocsiját is azonnal visszaküldte a kastélyba.

Csacsina a kémkedéstől sem riadt vissza. Egy vén írnoka volt: éppen hozzája illő, azt küldte az asszonya után leskelődni Bártfára.

De nem nyert vele semmit; mert a szállóban csak annyit tudtak neki mondani, hogy egy nagy társaság útra kelt lóháton nagyobb kirándulásra a magas Tátrába: azok között volt az ő asszonya is.

No, ez a legjobb alkalom a találkozóra! Azok a havasi menedékkunyhók! Minden világos volt előtte! Ezt mind meg fogja kapni Markóczy a börtönében.

Viola pedig a nehány nap alatt megjárta gyorspostával Bécset és Josefstadtot, anélkül, hogy valaki feljegyezhette volna, hol járt.

Bécsben az udvartól nem szivárog ki semmi. Ott mindenki lakatot hord a száján.

Egy szép napon Markóczy Dezső börtönajtója megnyílt, s a térparancsnok lépett be rajta a zárkába.

Jó napot kívánt a foglyoknak, s aztán elővett egy kulcsot, azzal felnyitá a két lakatot Markóczy békóin. Azzal karonfogta, s felkérte, hogy menjen fel vele a térparancsnoki lakásra, ami az emeleten volt.

- Egy kis meglepetés fog önre várni.

Kis meglepetésnek nevezte; pedig hát nagyobb nem is lehetett.

Amint Dezső benyitott a terembe: ott látta maga előtt a feleségét.

Azt hitte, hogy álmot lát; nem akart hinni az érzékeinek.

A térparancsnok halk hangon mondá:

- Markóczy úr, ön arra az időre, amíg a neje itt lesz, énnekem nem foglyom, hanem vendégem. Én átengedem önöknek a saját szobáimat, találják benne magukat otthon. Étkeiket fel fogják önöknek hordani a mellékszobába, anélkül, hogy látná önöket valaki. Én itt leszek a kancelláriában.

Azzal magukra hagyta őket,1 úgy sietett, nehogy megköszönjék.

Az volna a toll, mely a boldog találkozást le tudná írni! Egy nap ellopva a paradicsomból! Kettészakított szívek újra találkozása.

El kellett felejteni, hogy ez itt börtön. Hogy ez az élet a halálbüntetést megváltó hosszú fogság. Egy rövid pillanat, mely után következik megint a hosszú aeon.

Mennyi mondanivalójuk volt egymásnak, s milyen rövid volt hozzá az idő. Étkezésre keveset fordítottak belőle. Ki gondolna evésre a paradicsomban? Mikor a kiéhezett szerelem a diktátor! Az dobzódik könnyben és csókban.

Áldják az éjszakát. Isten malasztja van velük. Ez a csillaghullások éjszakája.

Csak a reggeli dobverés szakítja félbe boldog álmukat. Vége az álomnak is, a boldogságnak is.

A férj még ölében tartá a feleségét, s suttogva beszélt hozzá:

- Kedvesem, ez a mai nap fölér nekem egy örökkévalósággal, emléke hosszú időt be fog világítani előttem. De beszélnünk erről nem szabad senkinek. Gondoljuk meg, hogy mi e boldog napot egy nemes szívű embernek köszönhetjük, a térparancsnoknak, aki ezzel a merész tettével az egész életpályáját tette kockára. Ha ez a mi édes együttlétünk kitudódik, s a kegyetlen szívű felsőbb hatóság értesül felőle, ezt a derék embert megbüntetik, rangját veszti, tán sáncfogságra is jut.

- Az Isten szerelméért!

- A katonai regula szigorú: a börtön arra való, hogy fájjon. Titkunk elhíresztelése fogolytársaimnak a sorsát súlyosbítaná.

- Nem fogok róla beszélni senkinek.

- Senkinek és semmi körülmény között.

- Lelkemre fogadom.

- S megtartsd a fogadásod, bármi nehezedre fog is esni valamikor.

- Amilyen suttyomban ide tudtam jönni, úgy haza is tudok kerülni. Otthon nem is sejti senki, hogy hol járok. Majd találok ki meséket. Óh, én már megtanultam jól hazudni.

- Elég, ha mi ketten tudjuk, hogy boldogok voltunk.

- Meg az Isten.

Odalent a folyosón a foglyok lánccsörömpölése hangzott: azoknak kellett a kápolnába menni reggeli imára.

- Nekem nem szabad közülök hiányzanom - mondá Markóczy. - Te azalatt elosonhatsz észrevétlenül.

Azzal még egyszer megcsókolta a szerelme bálványát, s sietett a térparancsnokot a kancelláriában fölkeresni s visszakérni tőle a láncait.

Viola szerencsésen visszakerült postakocsival Tátra-Füredre, onnan lóháton Bártfára, egy kiránduló társasághoz csatlakozva. Útközben betanulta, hogy micsoda meséket kell neki majd otthon asztal fölött közrebocsátani, hogy a férjénél tett látogatást eltakarja vele.