HUSZADIK FEJEZET
A FEKETE ASSZONY

Azalatt, míg Viola eltitkolt útját végezte, Zsófi is visszakerült az anyósátul, Kecskemétről.

Nagy megpróbáltatáson kellett keresztülmennie. Csacsina naprul napra, mikor délben, este összejöttek az asztalnál, rákezdte a példálózást, hogy hol jár most Viola asszony, hol találkozik Amadé úrfival. A Tátra nagy erdő: egészen szerelmespárok számára teremtve.

És Zsófinak mindezt türelemmel kellett hallgatni; nem volt szabad Viola védelmére elmondani a jól ismert valót. Lehet-e nagyobb kín egy asszonyi kebelre nézve, mint mélyen elzárni egy titkot, mely napfényre vágyik? És ő napjára ki tudta számítani, hogy Viola mikor jár Bécsben, mikor megy Josefstadtba, meddig maradhat ott, hogyan kerül vissza a Tátrába, onnan Bártfára, mikorra jöhet haza.

És a véletlen úgy hozta magával, hogy Viola és Amadé ugyanaznap érkeztek meg a Markóczy-kastélyba.

Csacsina fejében már meg volt fogalmazva a levél, melyet Markóczy Dezsőnek fog írni a börtönbe, tudatva vele a vétkes szerelmesek galambútját a Tátrában. Ugyan ennek a levélnek is ugyanaz lesz a sorsa, ami a másiknak, hogy a térparancsnok bontja fel, s aztán elzárja a többi nem kézbesített levelek mellé. De ha kezébe jutna is az árulkodó hamis tanúság Markóczynak, ő maga tudná azt legjobban, hol volt az ő felesége a nagy csillaghullás éjszakáján.

Mikor az asztalnál összejöttek mind a négyen, cinikus csipkedéssel kötött bele Amadéba.

- Nos hát, Amadé úrfi, meghalt már Zentai papa?

- Nem, de halálán van, velem kibékült, és végrendeletet tett az én javamra.

- Hát akkor mért hagytad ott a haldokló édesapádat?

- Rögtön visszatérek hozzá: ő maga küldött most ide.

- Ne mondd? A haldokló apád küldött téged ide?

- Mindjárt meg fogod érteni. Azt tudod jól, hogy az én öregem teljes életében megcsontosult konzervatív volt.

- Magyarul “pecsovics”. Éppen, mint én. Becsültem érte.

- Átkozta a forradalmat, s gyűlölte a felszabadult népet.

- Akárcsak magam.

- Az is vitte a sír szélére, hogy a forradalom leveretése után nem állította vissza az osztrák kormány a régi jobbágyságot, a robotot, a dézsmát. Hát akkor mire való volt az orosz invázió?

- Azt én is sokszor kérdezem.

- Azt, hogy én is szolgáltam a forradalmi hadseregben, már megbocsátotta; hiszen segítettem elnyomni a tót parasztzendülést. Most azonban arról akar megbizonyosodni, hogy mit csináltam azóta, hogy Péterváradról kapituláció szerint szabadultam. Nem álltam-e az emigráció szolgálatában? Nem álltam-e be lengyelnek valami rebellis urasághoz? Én megmondtam neki, hogy tisztességes állást kaptam a Markóczy-uradalomban, mint vadász. Becsülettel keresem a kenyeremet.

- No, ebben nem hazudtál.

- Az öreg azt kívánta, hogy erről neki hiteles bizonyítványt hozzak, mert csak akkor, ha ezt a szemével látja, kész megerősíteni a végrendeletét, melyben engemet nevez ki általános örökösévé. Ez hozott ily sietve ide.

Flórián úgy tett, mint aki mindezt elhiszi. Nyájas arcot próbált fintorítani.

- No jól van, bruderkám. Majd mindjárt adok én neked ilyen bizonyítványt. Meglátod, nagyon szép lesz. Ha azt elolvasta az öreged, még egy esztendővel tovább fog élni.

Azzal fölkelt az asztaltól, átment az irodába, megírni a bizonyítványt.

Az asztalnál maradtak összesúgtak.

- Ez a nagy készség nekem gyanús - mondá Zsófi.

- Bizonyos vagyok róla, hogy valami malíciát fog belevegyíteni - szólt Amadé.

Csak egy rövid hivatalos bizonyítványra lett volna szükség, melyben elismertetik, hogy Zentai Amadé a forradalom bevégzése óta a Markóczy-uradalomban van vadászi minőségben alkalmazva. Ehelyett Csacsina egy fantasztikus elbeszélést kanyarított, melyben nagy lelkesedéssel írja le Amadé hőstettét a medvével, úgy ahogy azt Markóczyhoz írott levelében is leírta; de még hozzátéve, hogy e vitéz tett után úgy tekintik őt, mint családtagot.

No, ha ezt a bizonyítványt elolvassa a haldokló Zentai, bizonyosan kitagadja a fiát az örökségből. Hisz ebből megtudja, hogy mi hivatalt visel az ő fia a Markóczy-uradalomban.

Amadé megköszönte Flóriánnak a szép bizonyítványt, és zsebredugta.

Azután bement a helységbe, felkereste a csendőrfőnököt, attól kért hivatalos bizonyítványt, hogy ő felsőbb engedély mellett visel puskát a vállán, mint uradalmi vadász, ki az erdei vadászházban lakik. A medvét a csendőrfőnök is megemlíté, de mint hivatalos adatot, az elejtett dúvadért a megyefőnökség tíz forinttal jutalmazta a bátor vadászt. A kitüntetés szövege oda volt csatolva hiteles másolatban a bizonyítványhoz. Ezzel aztán biztosan mehetett Amadé vissza a haldokló apjához. A Flórián bizonyítványát odaadta Violának, amin aztán a két asszony nagyon jól mulatott.

Flórián pedig elkezdett Viola előtt példálózni.

- Jó volna talán betölteni a vadász állását. A vadállomány nem maradhat felügyelet nélkül.

- Hiszen ott van még két jáger és erdőkerülő.

- Azok maguk is vadorzókká lesznek, mihelyt hiányzik a felügyelő tiszt. Nem lehet hinni a parasztnak.

- De Amadé még nem mondott le a vadászi állásáról.

- De bizonyosan le fog mondani, ha az öreg meghal. Tessék csak elképzelni. Egyszerre egy nagy uradalom birtoka szakad a nyakába. Azt neki rendezni kell. Maga ura lesz. Csak nem marad itt idegenben háromszáz forintnyi konvenciós vadásznak.

Viola itt elfelejtkezett magáról. Neki nem kellett volna többet Amadéról beszélni Flórián előtt. Azt találta kiejteni a száján, hogy hiszen az egész Zentai-birtok bérletbe van adva, ott Amadé még soká nem intézkedhetik az apai birtokán.

- De jól van értesülve az asszonyság!

- A bérlőjétől tudom, aki a mi birtokunkat is ajánlkozott kibérelni. Én nem vettem figyelembe az ajánlatát.

- Pedig akkor tőlem is megszabadult volna az asszonyság.

- Én igen nagyra becsülöm az ön szolgálatait, s meg vagyok elégedve a jószágom felügyeletével.

- Minden jószágának a felügyeletével?

Viola nem akarta elérteni a kötekedő célzást.

Flórián tovább űzte-fűzte a kényes tárgyat: rátért annak a legérzékenyebb oldalára.

- De Amadé barátom fiatalember. A szív ilyenkor boldogságra vágyik. Becsületes lélek azt tilos úton nem keresheti. Amadénak az a rendeltetése, hogy családot alapítson, megházasodjék.

Most aztán Violán volt a sor, hogy felyülkerüljön.

- Magam is azt óhajtom. Én fogok számára feleséget kiszemelni.

Flórián fitymáló tekintettel nézte végig Violát.

- Maga fog keresni Amadénak menyasszonyt? Hát vannak magának nőismerősei itt a vidéken? Volt maga valaha a nemesi kastélyokban? Nem ingerkedésből mondom. De ismerem a helyzetét. Hisz maga, édes asszonyom, sohasem érintkezett másokkal, mint parasztokkal és katonákkal. Nem az ön hibája. De amióta ennek a kastélynak és uradalomnak tulajdonosává lett, szegény urának előrelátó gondoskodása által, folyvást elzárkózva él az egész világtól, s ha Zsófi asszony ide nem vetődik, még csak asszonyi hangot sem hall maga körül. Hát honnan akarja megszerezni a nőismerősöket, akik közül Amadénak menyasszonyt válasszon?

- Azt is meg fogom önnek most mindjárt mondani. Van hazánkban egy előkelő hölgyekből alakult társaság, melynek legelső feladata az elítélt államfoglyok sorsának enyhítése. Én ebbe a társaságba be fogok lépni egy ezer forintos alapítvánnyal. Ezért a nemes hölgyek engemet tagjaik sorába fogadnak, s ezzel megnyílik előttem az előkelő világ.

Flórián pénz dolgában zsugori volt; de ezúttal eltért a szokásától. Nem tett kifogást az ezer forint ellen, sőt készséggel fölajánlotta a szolgálatát.

- Nagyon helyes! Én meg fogom írni az alapítványi okiratot.

Zsófi asszony nyugtalankodni kezdett Viola miatt.

De Violának sok természetes esze volt. Keresztüllátott a jószágigazgató szándékán. Az csak meg akarja tudni, hogy kik azok a jótékony előkelő hölgyek, akiknek legelső feladata az elítélt államfoglyok sorsának enyhítése. Ezt a titkot ő tudná gyümölcsöztetni.

- Köszönöm - mondá Viola. - Nem kell ide semmi írás. Ezt élőszóval lehet csak elvégezni.

El is végezte nehány nap alatt. Felutazott Budapestre Zsófi kíséretében, akinek tudomása volt felőle, hol lehet megtalálni azt a két előkelő hölgyet, akikkel a császári audiencia termében megismerkedett s Josefstadtig együtt utazott. Viola felkereste őket, s átadta nekik az alapítványi összeget, kinyilatkoztatva, hogy ezt évenkint ismételni fogja. Ezzel egyszerre megnyílt előtte a magyar előkelő világ. Az ország színe-java fogadta tárt szívvel és karral.

S az új ismeretség meghozta az élénkséget a Markóczy-kastélyba is. Előkelő hölgyek jöttek látogatóba saját fogataikon Violához, s vendégül szálltak meg nála.

A látogatásnak magasabb célja is volt. Azokban az években jellemzetes divat: előfizetőgyűjtés.

A magyar költészet a forradalommal együtt tönkre volt zúzva. A lapokat megszüntették a kiadóik, s új lap kiadására a hatóság nem adott engedélyt. Szerkesztőt sem lehetett kapni. Minden magyar író vád terhe alatt volt. Hogy mégis az újult irodalomnak némi életjelét adják a magyar költők, nagyobb szabású albumokat szerkesztettek, melyekbe a hazatért bujdokló magyar írók (többnyire álnevet véve föl) munkáikat összehordták, úgy adták ki népszerű cím alatt: “Losonczi Phönix”, “Reguly Album”. Jótékony céllal volt összekötve az irodalmi alkotás. Forradalom alatt elpusztult város újból fölépítése, bujdosó hazafi segélyezése. Ezt megértette a közönség, s aláírta a gyűjtőívet. Az ilyen gyűjtőíveket aztán kezükbe vették a lelkes honleányok, házrul házra hordták, aláíratták, ki mentül több előfizetőt gyűjtött, annál nagyobb volt a dicsősége; mert az album utolsó lapjain ki lettek nyomatva az előfizetők nevei, a gyűjtő nevével együtt.

Az ilyen gyűjtőívek természetesen mind fölkeresték Viola kastélyát, aki a jótékony célú albumokra nemcsak a maga számára fizetett elő, de minden hozzátartozójának rendelt egy példányt díszkötésben. Ez volt a hajdani irodalompártolás rendje és módja.

Csacsina Flórián rosszindulatának ugyan ezek az úri látogatások bőséges alkalmat nyitottak rágalmai elhelyezésére. Minden vendégúrhölgyről tudott kalandos adatokat mesélni. Az egyiknek egy színész a szeretője; a másik egy énekessel folytat titkos (sőt nem is titkos) viszonyt; a harmadiknak öreg férje van, aki fiatal segédet tart a háznál, inkább a felesége, mint a maga számára. Példát vehet róluk.

Viola el hagyta hangzani a rossz beszédeket, a száraz lelkű ember pesszimizmusának számította azt be, aki minden embert csalónak tart. Ennél a háznál különösen az asszonyok galád híre nagyon meg van rögzítve. Beszél erről az az üres képráma.

*

Egy délután ismét új vendég érkezett a kastélyba. Egy fiatal hölgy.

Hogy fekete ruhát viselt, az nem volt feltűnő. Hiszen a gyászruhaviselés általános divat volt ezekben a gyászesztendőkben Magyarország hölgyeinél.

De felötlő volt a magaviselete a nőnek: oly alázatos volt; oly tartózkodó a cselédek irányában, akikkel az előszobában találkozott. S a méltóságos asszony felől tudakozódott.

Azok utasították, hogy csak lépjen be, az úrnő egyedül van.

Félve nyitott be az ajtón, többszöri kopogtatás után, de nem lépett előbbre, ott maradt állva és meghajolva, s valami bocsánatkérést rebegett.

Viola az ablaknál ült, s olvasott a Losonczi Phönixből.

Egyszerre ráismert a látogatójára, felugrott, a nevét kiáltva:

- Emília!

S vidáman eléje futott tárt karokkal.

De vendége visszatartó mozdulattal emelte maga elé karjait, s halkan rebegé:

- Kérem, ne öleljen meg, az nem lehet.

De Viola csak azért is keblére szorítá mind a két karjával, s összecsókolta az arcát.

- Hát miért nem lehet nekem téged megölelnem?

- Özvegy vagyok: szolgálatot keresek.

S a gyászruhás nő arcán meglátszott, milyen erőtetésbe kerül neki, hogy mikor ezt mondja, a könny a szeméből, a zokogás az ajkán ki ne törjön.

- Mit? Te, Emília! Szolgálatba akarsz állni nálam? Itthon vagy a házamnál. Soha el nem bocsátalak. Amim van, mindenemet megosztom veled.

Azzal erőhatalommal vitte magával a pamlagra, kényszeríté leülni, s folyvást átölelve tartá.

Aztán megrántotta a csengettyűzsinórt, s a belépő szobaleánynak parancsot adott:

- Hozzák fel az ozsonnát! A tekintetes asszony úti poggyászát az én hálószobámba kell vinni.

- Nagyon kevés az - suttogá a vendég.

Látott már Viola olyan vendéget is, aki batyuval a karján állított be hozzá.

- Tedd magad kényelembe - mondá Viola a vendégének.

Emíliának gyászfőkötő volt a fején, azt nem szokta letenni. Mindössze egy úti krispint kellett a válláról levetnie.

- Most ne beszélj semmit. El vagy az úttól tikkadva. Bizonyosan sírnánk afölött mind a ketten. S nem szabad, hogy egy fürkésző szem meglássa kisírt szemeinket. Elébb pihend ki s frissítsd fel magadat, özvegy vagy, én is az vagyok. Kinek nincs halottja manapság? Titokban megsirathatja: de csak titokban, mikor egyedül van. Még egy harmadik özvegy is van a háznál. Emlékezni fogsz rá ama keserves hadjáratból. A jó Zsófi, az a mindig vidám menyecske; ő is itt van, most is olyan bohó, ha mások hallják. Tőle tanuljunk. A forradalom özvegyeinek belül kell viselni a gyászt: hadd higgye a világ, hogy vigasztalva vagyunk. Akármi idegen arcot fogsz látni magad előtt, el ne áruld, hogy nagy fájdalmad van. Majd az én Zsófi barátném fog rólad olyan meséket közrebocsátani, hogy magad is elbámulsz rajta. Mert ezt a rossz világot meg kell csalni; hadd higgyen felőlünk minden rosszat: csak a valót ne tudja meg.

(Ez a szegény fiatalasszony milyen nagy iskoláját járta már végig a keserű életnek!)

Eközben belépett Zsófi, hozatta a cseléddel az ozsonnát.

Első pillanatban feltalálta a helyzetet. Ismerős arccal lépett a gyászruhás vendéghez, nyájasan üdvözölve:

- Humann Emília asszonyság.

Tehát már az első mese megvan. Nem Galliáné asszonyság, hanem családi nevén Humann Emília. Most már tudta a vendégnő, hogy kinek híják. A férje nevét el kell titkolnia.

Nevet hát már találtak volna ki a számára.

- Emília itt fog maradni nálunk állandóul - mondá Viola.

- Akkor valami címet is kell kitalálni a számára - indítványozá Zsófi. - Mint énekmesternő. Nem jó lesz?

- De nagyon jó lesz.

Ez még derültséget is keltett mind a három nőnél.

- C, d, é, f, g, á, h, c - futtatá végig a skálán énekhangját Zsófi, amit rögtön utána csinált Viola, míg végül Emília is megismételte a futamot.

Ha valaki hallgatózott az ajtón, azt hihette, hogy ezek ugyan vidám hölgyek. A cselédek mind fizetett kémek voltak.

Az ozsonna jó étvággyal lett elköltve. Emília megvallá, hogy tegnap óta nem evett semmit. Szegény asszony, csak fájdalommal táplálkozott.

- Akkor én megyek a konyhába, vacsoráról gondoskodni. Szereted a malacpörköltet? - kérdé Emíliától.

Nem kellett annak semmi: azt mondta rá, hogy imádja.

- Tarhonyát, burgonyát, ugorkasalátát hozzá?

- Mindent.

Zsófi aztán eltávozott a szobából, a konyhába ment dirigálni, amivel azt a jót is elérte, hogy valamennyi cselédnépet mind kapicányon tarthatott, hogy ne szemfüleskedhessenek.

Azzal ugyan nem is nyertek volna semmit, mert a vendéghölgy a zongorához ült, s remek játékával tölté ki az időt a vacsoráig.

Az étkező asztalnál találkozniok kellett Csacsina Flóriánnal.

Mikor Viola bemutatta a jószágigazgatónak a vendégét, Flórián összeráncolta a homlokát, egyet rázott a fején:

- Humann, Humann? Nem ismerek ilyen nemesi családot a kerületben.

- Szülőim Oroszországból jöttek ide.

Egyebet akart volna kérdezni Flórián, de Viola félretolta, hogy helyet csináljon Emíliának maga mellett.

A pompás malacpörkölt ott párolgott már nagy tálban az asztalon.

Csacsina urat még ez sem engesztelé ki; pedig kedvenc étele volt. Zsémbelt a szakácsnéra, hogy nagyon megpaprikázta.

Pedig csak ő maga volt felpaprikázva.

Irigy volt, fösvény és gyanakodó. Minden új arcban egy bűntárst szimatolt, ki Violát gonosz utakra vezeti.

Két asszonytársa már akadt.

Az egyik jókedvű, bohókás, könnyűvérű, a másik szomorú, melankólikus.

Az utóbbi a veszedelmesebb.

- És szabad lesz megtudnom, hogy milyen hivatást méltóztatik e házban érvényesíteni? - tudakozódék a jószágigazgató.

Viola sietett a felvilágosítást megadni.

- Mint énekmesternő.

- No, erre igazán nagy szükség volt - gúnyolódék Flórián.

- Ha önnek nem fog tetszeni az éneklésem, rendelkezésére fog állni a kastély többi része.

- Sőt nagyon gyönyörködni fogok benne. Én csak mint jószágigazgató tettem észrevételt, a kiadások miatt.

- Azt hiszem, nem lehet önnek kifogása a pazarlásaim miatt. Ami különben az én gondom.

A vacsorát siettek a hölgyek bevégezni, hogy hálószobájukba vonulhassanak vissza.

Viola úgy intézkedett, hogy Emília az ő hálószobájában alugyék. Két ágy volt egymás mellett. Így suttogva is lehet beszélni.

Amint magukra maradtak, bezárták az ajtókat, levetkőztek, lefeküdtek.

- No most beszélhetsz, mondj el mindent - szólt Viola.

- Odáig tudod a sorsunkat, amidőn a magyar hadsereg szétbomlása után elváltunk. Te hátramaradtál, hogy a férjed életéért könyörögj a kegyetlen főparancsnoknak. Bár én is követtem volna a példádat. De férjem azt mondta, hogy ő kicsiny ember, őt nem fogják üldözni: könnyen eltűnhetik a néptengerben.

Mikor a magyar seregek utóhada átkelt a török határon, mi hátramaradtunk Lugoson. Férjem a nevének három első betűjét tartotta meg. Gál név alatt jelenté be magát, mint francia nyelvmester. Lugoson akkor nagyon népszerű volt a francia. Minden ember onnan várta Magyarország felszabadítását. A legkalandosabb meséket adták szájról szájra. Hogy Fiuméban már kikötött a francia hajóhad, s Ledru-Rollin jön százötvenezer franciával az oroszokat Magyarországból kiverni. Erre esküdött minden ember. Az uramnak jó keresete volt. Minden órája le volt foglalva. Tisztességesen éltünk, kétszobás szállásunk volt. Egészen megszerettük azt a kedves várost. Azt hittük, örökké ott fogunk élni, lappangva, de boldogul. Ekkor valami rossz ember följelentette a férjemet. Az átkozott ráismert, s tudta, hogy a kormány körözteti a férjemet. Bűne volt: az állami érckészlet kiszolgáltatása.

- Közös bűne az én férjemével.

- Meg kellett lakolni érte. Pedig híven megőrizte a kincset, a győztes hadvezérnek hiány nélkül általadva. S amit tett, a kormány parancsára tette. Fegyveres karhatalommal jöttek azt tőle elfoglalni: nem állhatott ellent.

- Hiszen ezt mind elmondhatta a védelmére.

- Védelmére? Emlékezel arra a napra, amelyen azt kérdezted tőlem, miért sírok oly keservesen? Nem mondtam meg az okát. Később aztán, mikor a férjem is odakerült hozzánk, s hárman voltunk együtt, őhozzá intézted azt a kérdést, hogy elég jól meg tudja-e majd magát védelmezni, ha kérdőre vonják a kincsek kiszolgáltatása miatt. A férjem olyan különösen mosolygott. Egy szép vontcsövű pisztoly volt a kezében, azzal játszott: a sárkányát csattogtatta. Az a pisztoly sohasem volt megtöltve, ott hevert az asztalán. “Óh énnekem nagyon jó védelmem van ezzel szemben!” Emlékezel arra a különös mosolygásra, amivel ezt mondta? Óh én soha el nem felejtem.

- Nagyon emlékezem.

- Egy este, későn, katonás lábdobogás hangzott a lakásunk előtt. Én az ablakfüggönyt félrehúzva kinéztem az utcára, s láttam, hogy az utcaajtónk előtt egy rendőrbiztos áll meg, egy irodaszolgával, akinek lámpás van a kezében. Mögöttük hat katona szuronyos fegyverrel; a szolga kopogtatott az ajtón. Elmondtam az uramnak. “Bocsásd be őket”. Magamnak kellett kimennem, hogy az utcaajtót kinyissam. Egyetlen bejáró cselédünk éjszakára hazament az urához, aki napszámos volt. Én kinyitottam az utcaajtót, mire betoppant a rendőrbiztos, a szolga az arcomba világított a lámpással. Mielőtt szólhattam volna, a biztos kemény hangon kérdezé, hogy itthon van-e a férjem, a nevét említve. Én feleltem, hogy odabenn van. Azzal a katonáknak adott parancsot, hogy lépjenek be, s álljanak fel az előszobában. Azok nagy csörömpöléssel hajtották végre a parancsát.

A beszélő asszony görcsösen kapaszkodott a figyelő nő kezeibe. A hangja elcsuklott.

- Ekkor egy durranás hangzott a mellékszobában. Én félretaszítottam magam elől a rendőrbiztost, s berohantam a szobába.

A zokogás erőt vett rajta: - Ott láttam... nem bírta tovább mondani.

- Tudom, mit láttál! - suttogá Viola. - A szeretett férjedet halva!

Emília reszketett minden tagjában. Addig sírt, amíg a zokogása átfajult kacagógörccsé.

- Hahaha! Csak egy kicsiny kis kerek nyílás volt a homloka közepén, akkora mint egy jegygyűrű, amiből vér szivárgott elő, ezen át szállt el a lelke. Hát elég ez egy erős férfinak, hogy meghaljon? Én felöleltem, magamhoz szorítottam, szóltam hozzá. Már nem hallotta. Halva volt. Mi történt azután velem, miket kellett átszenvednem, azt majd talán elmondom neked valamikor, de most nem látok magam előtt egyebet, mint azt a kis kerek véres nyílást a homlokon, azon a szép fehér sima homlokon, s hasztalan alszom el, ez a rémlátás oda is utánam jön, s nem látok egyebet, mint ezt a vérző nyílást, amit a jegygyűrűmmel akarok összeszorítani.

Az már nem sírás volt, hanem őrjöngés, ami e szavakat követte. A boldogtalan nő a haját tépte a két kezével.

Viola hasztalan iparkodott őt lecsendesíteni. Mivel vigasztalhatta volna?

Emília végre erőt vett a fájdalmán. Tudta folytatni a rémregét.

- Mikor kiszabadultam a fogságból, mert letartóztattak, a férjemet nem vallathatták, hát énvelem feleltettek mindenféle nehéz kérdésre. Feleltem, amit tudtam. Ez napokig tartott. Ezután adtak valami hivatalos írást a kezembe. Az a címe, hogy ítélet. Abban kimondják, hogy a férjem elvonta magát a vizsgálat és elítéltetés elől, önkezével oltva ki az életét: minélfogva elkövetett hűtlenségeért csak a vagyona foglalható le. Én azonban a bűnrészesség alól fölmentetem, s egy öltözet ruhámat magammal vihetem, illetőségem helyére elutazhatom, az állam költségén. Amit úgy hínak köznyelven, hogy “per Schub”.

- Te “per Schub” utaztál idáig?

- Jó szellemem azt súgta, hogy születésem helyéül e helységet nevezzem meg. Terád gondoltam: beállok hozzád cselédnek. Annyi időt sem engedtek, hogy a férjem sírját fölkeressem a temetőben! Nem az árokba temették-e el, mint öngyilkost? Nem! Rendes sírt kapott a lugosi temetőben, fejfát is mellé. A tanítványai gondoskodtak a temetéséről. Ezt a gyászruhát is ők küldték számomra a fogházba. Így kerültem ide tehozzád.

Viola keblére szorítá a szerencsétlen asszonyt, s gyöngéden megcsókolgatá az arcát, suttogott hozzá:

- Jó helyre jöttél... Itthon vagy nálam... Megvigasztal az Isten.

- Az Isten... az Isten... - rebegé Emília. - Te tudod, hol lakik, én nem tudom. Nem tudok imádkozni.

Viola azon volt, hogy barátnéja szemeit álomra csókolja. Ki volt az fáradva. Nemsokára elszunnyadt. Álmában motyogott: “Róbert, Róbert...” Otthon van már!

Akkor aztán Viola a saját vánkosára tette a fejét, két kezét imára kulcsolta a keblén: Istent hívta.

“Óh én mennybéli atyám! Legyen áldva a te szent neved azért a kegyelmedért, hogy az én jó uram számára olyan nyugodalmas sírt rendeltél, ahonnan még fel fog támadni. Soha nem panaszkodom előtted többé, bármi csapást mérjen rám a sors. Csak hálám szálljon feléd. Hisz én boldog vagyok: még él a halottam.”

Boldognak érezte magát e mellett a szerencsétlen társnéja mellett, aki már csak az álomvilágban találkozik a kedvesével.