HUSZONEGYEDIK FEJEZET
GYÓGYÍR-E HÁT AZ ARANY?

Asztalnál ült az egész család. (Hiszen családnak lehetett nevezni, annyira össze volt a sorsuk nőve.) Dél volt. Trombitás staféta hozott két levelet: külön Violának és Csacsinának. Amadé írta. Szomorodott szívvel jelenté, hogy szeretett édesatyja a mai nap reggelén, hosszas szenvedés után jobblétre szenderült. Földi maradványai holnap délután fognak a Zentaiak családi sírboltjában az örök nyugalomnak átadatni.

- Mindnyájan el fogunk menni a temetésre - mondá Viola, s aszerint tette meg intézkedéseit.

Igenis: szükséges volt intézkedéseket tenni a Zentai-kastélyhoz való utazásra. Maga a birtok ugyan szomszédos volt a Markóczyékkel, az utazás nem sok időbe került; hanem azután?

Flórián úr adott erre nézve fölvilágosítást.

- Amadé hozzám írt levelében arra kér, hogy a temetés után maradjak ott nála, s legyek hivatalos tanúja a végrendelet felbontásánál, melyet a járásbíró fog eszközölni. Ez mind nagyon szép. Hanem az köztudomású dolog: hogy az öreg Zentai teljes életében zsugori volt, maga is koplalt. Ha valaki ráfanyalodott, hogy az udvarára behajtasson, azt kérdezte tőle: “Hát atyafi, »fűves« a lovad, mert nálam szénát nem kapsz”; az ajtajára pedig fel volt írva krétával: “Ha gyüttök, lesztek; ha hoztok, esztek”. Most mindezen Amadé barátunk egy kézfordítással nem segíthet a temetkezési szertartások zűrzavarában.

- Majd elintézek én mindent - nyugtatá meg Viola a gyakorlati élet emberét.

Még aznap átküldé Zsófi asszonyt a szakácsnéval együtt Amadé birtokára, élelmiszerekkel jól megrakott szekéren: az majd gondoskodni fog a temetési torról. Az intézkedés nem volt fölösleges. Amadé mind ez ideig, hogy beteg atyját ápolta, a kocsmábul hordatta az ételt.

Flórián úr már korán átkocsizott Amadé kastélyába. A végrendelet felől akarta magát előre beavattatni, aminek tartalmáról Amadénak értesülve kellett lenni.

Viola és Emília csak délután utaztak oda. Elég jókor érkeztek meg. Kevés hintó volt az udvaron. A megboldogultat senki sem szerette, úgy élte végig az életét, jó barátok nélkül.

A Zentai-kastély verandáján három férfialak állt: Amadé, Csacsina és egy hivatalos kabátba öltözött idegen úr; valószínűleg a járásbíró: kiborotvált képű, becsületes cseh hivatalnok.

Amint a hintó megállt a lépcsőzet előtt, mind a három férfi odasietett a hölgyeket lesegíteni a kocsiból. Elébb Viola szállt le, Amadétól emelve, ki tiszteletteljesen kezet csókolt a hölgynek. Azután jött Emília, kinek szokatlan udvariassággal nyújtá segítő kezét Flórián úr - és ő is kezet csókolt a nőnek. Ez tőle hihetetlen gyöngédség volt.

Még nagyobb bámulatba ejté Emíliát, mikor Flórián úr ama hivatalos kinézésű uraságnak bemutatta az érkezett vendéget:

- Gallia Róbertné asszonyság.

“Gallia Róbertné”! Tehát nem “Humann Emília”, ahogy eddig ismerte.

Még jobban meglepte Emíliát, mikor a ravatalhoz felmentek a kastély címer-termébe, Viola Amadé karján, Emília Flóriánén. Ez a máskor oly merev, oly savanyú kedély most csupa lágyság, csupa édesség volt: kérdezősködött az úti fáradalmairól. Aztán megpillantotta a hölgy övére akasztott kis bőrtáskát, amit az mindig magával hordott, s örvendező hanglejtéssel mondá:

- Áh, kegyed elhozta magával a kis táskát? Ez nagyon jól van.

Mi lehetett abban a kis táskában, amit Emília soha el nem hagyott magától? A szegény asszonynak egyetlen kincse: a lugosi vértörvényszék bizonyítványa férje szomorú haláláról s az ő maga fölmentetéséről.

De hogy honnan tudja ezt Flórián, s mi jót talál benne, hogy az kéznél van? Talán Viola beszélt róla?

A koporsó még nem volt leszegezve. A meghalt úr ott feküdt selyemvánkosán, kezeit mellén összetéve. Olyan jó képe volt. A halál szépít. A rossz indulatok ráncai mind elsimultak. Emília nem állhatta meg, hogy azt a magas homlokot meg ne csókolja, mire Flórián és az a hivatalos úr egyszerre hangoztatták: bravó, Amadé pedig odalépett hozzá, megszorítá kezét, s halkan suttogá: - Köszönöm a halott nevében.

Emília nem bírta megérteni a különös helyzetet. Már ő akárhol fog látni egy halottat, annak a homlokát megcsókolja: a magáéra gondol. Nem vár a halottul köszönetet.

A gyászszertartás lefolyt a maga ünnepélyes rendén. A sírboltajtó bezárult, a zsolozsmák elhangzottak: a gyászkíséret visszatért a kastélyba, a végrendelet hivatalos felbontásán részt venni.

A járásbíró előhozatta az öt pecséttel lezárt paksamétát, felnyitotta, s a tartalmát felolvasá.

Zentai összes ingó és ingatlan vagyonára nézve általános örököséül egyetlen fiát, Amadét nevezi meg.

Kivételt csak egy bizonyos vasládára nézve tesz, melyben a készpénze fekszik, aranyban és ezüstben. Ezt az egész összeget hagyományozza a végrendelkező egy olyan özvegyasszonynak, akinek a férje a forradalomban való részvéte miatt öngyilkossá lett. S ha ilyen nem találtatnék Magyarországon, akkor örököljék az összeget a szürke apácák.

Általános meglepetés hangzott fel a jelenlevők tömegéből.

Hihetetlen volt ez!

Hisz a megboldogult teljes életében legjobban gyűlölte a forradalmárokat s azután az apácákat.

Végakaratával kívánta-e kiengesztelni, amit ellenük vétett? Érthetetlen volt; de valóság volt.

A járásbíró előhozatta azt a bizonyos vasládát, s az asztalra téteté. Régi divatú alkotmány volt, furfangos závárral, a nagy, masszív kulcsot el lehetett benne forgatni jobbra is, balra is, a tető nem nyílt föl. A zárnak kettős ütközője volt: ha az egyik visszaugrott, a másik becsapódott, csak ha kitalálták a fortélyát, hogy a kulcsot félig kell elfordítani, akkor vonul vissza mind a kettő, s a tető felnyílik.

Mindenki előrenyújtá a fejét, hogy a ládába pillanthasson. A várakozás ki lett elégítve. A láda nagyobb felében volt az ezüstpénz papírba göngyölve, ráírva az összeg, egy födeles fiókban volt az arany, szintén tekercsekben. Azt hivatalosan számba kellett venni. Ennyi a húszas, ennyi az ötforintos tallér, a körmöci arany, a szuveréndór, az imperiál. Az összeg névértékben túlhaladta a tízezer forintot, nem számítva az ázsiót.

Ekkor a hivatalos úr szétnézett a vendégek között, keresett valakit. Majd a nevét hangoztatá a keresettnek: “Gallia Róbertné Humann Emília asszonyság”.

Emília a terem zúgában a fal mellett húzódott meg, a hívásra fölkelt, s odalépett az elnöklő hivatalnokhoz.

- Ön a szerencsétlenül elhunyt Gallia Róbert körmöci pénzverő intézet igazgatójának hátramaradt özvegye?

- Én vagyok.

- Kapott ön valami ítéletet a lugosi katonai törvényszéktől?

- Itt hordom mindig magammal. - Azzal kivette a kis oldaltáskából az összehajtott iratot. - De azt én visszakérem, mert ez énnekem az egyetlen kincsem a világon.

- Csak addig kérem, amíg az írnok úr lemásolja s én hitelesítem. Erre szükség lesz a protokollum fölvételénél. Hallotta a tekintetes asszony a végrendelet intézkedését?

- Nem hallgattam oda. Engemet nem érdekelt.

- Márpedig nagyon érdekli kegyedet, mert a megboldogult végrendelkező az egész készpénz-összegét azon forradalmi férfiú özvegyének hagyományozta, ki önkezével vetett véget az életének, s minthogy a tekintetes asszony az egyedüli kompetens, aki ideillő kvalifikációval fel van ruházva, annálfogva én ezt a ládát a benne levő összeggel együtt, mint hivatalosan kiküldött testamenti executor, asszonyságodnak átszolgáltatom.

Emília még most sem értette a dolgot. Csak az a szó ütötte meg a fülét, hogy “executor”.

- Engemet ekzekválnak?

- Ellenkezőleg! Kegyed kapja meg az egész összeget, melyet a megboldogult Zentai úr kegyednek hagyományozott.

- De hisz én nem is ismertem Zentai urat.

- Ő bizonyosan tudott kegyedről. Hát csak fogadja el, mert különben a szürke apácáké lesz.

Viola is odasímult Emíliához, s odasúgott: - Fogadd el, kedvesem, ez a te jogos tulajdonod; hasznát veheted.

De Emíliának elfacsarodott a szíve: úgy jött neki, mintha most őtőle meg akarnák venni az ő kedves halottját aranyon, ezüstön.

A járásbíró aztán csak lezárta a vasládát, s odatette a kulcsát Emília kezébe.

- Nem! Nem! - szabódék az özvegy; azt a hideg tárgyat Flórián úr kezébe utalva át. - Én az írásomat akarom.

Csak akkor nyugodott meg, mikor azt a szomorú írást visszakapta s elrejthette. Enélkül ő aludni sem tudna. A vasláda rossz hálótárs. Talán éjfélenkint újra előjön a kísértő lélek, újra megszámlálni az aranyát, ezüstjét.

Felzavarta méla tompultságából Csacsina gratuláló szava.

- Tekintetes asszony mondhatom, hogy ez szép szerencse. Tízezer forint aranyban, ezüstben. Hát még az ázsió!

Szerencse? De a világ minden aranya nem képes eltakarni azt a kerek, piros nyílást azon a szép fehér homlokon.

Az egész gyászoló vendégsereg erről az esetről beszélt. Senki sem bírta megérteni ezt a csodálatos hagyományozást. Mi szállhatta meg az öreget utolsó napjaiban, hogy megzsugorgatott, féltve őrzött pénzét egy ismeretlen alaknak testálja, akiről még nem is tudja, hogy létezik a világon. Egy özvegy nő, akinek a férje a forradalomban részvevés miatt öngyilkos lett.

Csak Violának éles esze tudta megtalálni e hihetetlen mesének a megoldását.

Összevetette, amit látott, amit hallott.

Csacsina a nők megérkezésénél kezet csókol Emíliának, aki iránt eddig csak lenézést tanúsított, aztán bemutatja őt a férjesasszony-nevén a járásbírónak. Megkérdi tőle, hogy elhozta-e magával az oldaltáskáját, melyben az ítélete van. Ő tehát értesülve volt már arról, hogy mit tartalmaz a végrendelet.

Most ezzel összevetve azt, hogy Amadé ott volt folytonosan a beteg atyja mellett, s a haldokló lelkére ellenállhatlan befolyást gyakorolt, s Amadénak tudomása volt Galliáné balsorsáról Viola leveléből, nem volt nehéz rákövetkeztetni, hogy ki volt e rejtélyes végrendelet végső szakaszának sugalmazója.

Viola e naptól fogva letett róla, hogy Amadé számára az előkelő világ leányai közül feleséget szemeljen ki.

Emíliának is egészen megváltozott a helyzete a Markóczy-kastélyban; most már nem tekintették kegyelemkenyér-fogyasztó tehernek.

Pénz tisztesség!

Amadé sorsában is jobb fordulat állt be, amint atyai birtokának urává lett. Amit addig semmi utánjárással nem bírt elérni, most önkényt hozták eléje. Miniszteri kegy folytán visszaadták neki az ügyvédi diplomáját.

Most azután lemondott az uradalmi vadász hivataláról, ahelyett elfoglalta a korábbi hivatását, az uradalmi ügyészséget. E minőségében aztán lehetett mindennapos látogatója a Markóczy-kastélynak.