HUSZONKETTEDIK FEJEZET
A GYÓNÁS

Viola életében nagy fordulat állt be.

Az egész kedélye megváltozott, mintha kicserélték volna. Egész nap ideges, izgatott volt. Senkit sem tűrt maga mellett. Emíliát, Zsófit saját szobáikba utasítá. Nem ebédelt a társasággal, nem volt kedvére senki főzte, még a kedvenc ételei sem, amiket maga Zsófi készített a számára. Ellenben képtelen táplálékokra volt vágya. Éjjel nem tudott aludni, reggelig járt-kelt a szobájában álmatlanul. Hogy idegessége folyton nőtt, végre orvost hívatott magához. Az aztán felvilágosítá felőle, hogy mi baja. - A népajk úgy fejezi azt ki, hogy “kicsiny bántja a nagyot”.

Viola elrémült e tudatásra. Más nőnek örömhír ez: rá nézve iszonyat. Hiszen neki is boldogság ez. De a világ! A világ?

Viola lelki tépelődésében az atyjára gondolt. Ő volt a helység lelkipásztora: buzgó evangélikus ember. Odasietett hozzá. A tiszteletes úr nem járt a kastélyba: haragban volt a jószágigazgatóval, ki leánya házasságát mindenféle tisztességtelen úton igyekezett megakadályozni.

- Édesatyám - mondá Viola -, én egy kérdést jöttem intézni hozzád. A mi református vallásunkban van-e gyónás?

- A gyónás, mint szakramentum, a mi hitvallásunkba nincs fölvéve, s a papnak nincs hatalom adva, hogy a meggyónt bűnre abszolúciót adjon. Hanem ha valakinek nehéz teher nyomja a lelkét, az ezt elmondhatja a lelkipásztorának, aki a bűn nagyságához képest adhat neki bizalmas tanácsot, lelki vigasztalást. Mondd el, mi a bűnöd?

- Nem bűn az; de annál több: szerencsétlenség.

- Elrémítesz!

Viola közelebb húzódott az atyjához, hogy súgva mondhassa meg.

- Én anyának érzem magamat.

A lelkipásztor a halántékához csapta a kezét.

- Szerencsétlen asszony!

- Az vagyok, szerencsétlen.

- S még azt mondod, hogy nincsen bűnöd! Férjed tizennyolc hónap óta a börtönben senyved, s te őt meggyalázod! Ki az a gonosztevő, aki bűntársad volt? S téged ily állapotba juttatott? Azt én ölöm meg! Meg én!

S a lelkipásztor, haragtól lángba borulva, indult a dupla puskáját a fogasról leakasztani.

- Lelövöm, mint a veszett kutyát! Aki a becsületemet tönkretette.

(A protestáns pap így osztja a gyóntatócédulát.)

- Mondd a nevét a gazembernek!

S már kattogott a kezében a puska sárkánya.

- Megmondhatom: Markóczy Dezső.

- Ne bolondozz! A férjed?

- Ezelőtt valami négy hónappal meglátogattam őt josefstadti fogságában, őfelsége kegyelméből, s ott töltöttem vele egy boldog napot és éjszakát. Most ennek a boldogságnak a kárhozatát viselem.

A pap az ágyra dobta a puskát, nevetve és mérgelődve.

- Akkor minek rémítesz engem agyon a gyónásoddal?

Azzal jobbrul-balrul pofonütötte a leányát; de mindjárt megcsókolta az ütés helyét, s megint leült mellé.

- Hisz akkor minden rendben van; csak tudatni kell a világgal, hogy ez időben ott voltál a férjednél a börtönben.

- De éppen ez az, amit nem szabad megtudni a világnak; amit nem lehet elmondani másnak, mint a lelki atyának, aki azt megőrzi, mint gyónási titkot. S megbocsátja, mint feloldott bűnt, amiért nem büntet meg az Isten.

- Nem értem, amit beszélsz.

- Mindjárt meg fogod érteni. Amint én a felség engedelemíratával megérkeztem Josefstadtban, s jelentkeztem a börtönfelügyelő térparancsnoknál, Hayman ezredesnél, ő rögtön maga elé bocsátott, leültetett, azt mondta, hogy várjak nehány percig, rögtön ide fogja vezetni a férjemet. Nem akarta, hogy én menjek hozzá a börtönbe. Azzal eltávozott. Én lesve hallgattam, hogy mikor csörren meg a lánc az ajtó előtt. Tudtam, hogy a foglyok láncot viselnek. Az ajtó megnyílt, az ezredes bevezette az uramat. Nem volt rajta lánc. Azt az ezredes saját maga oldotta le róla, úgy vezette fel hozzám. Nem szóltam, csak sírtam, mikor a férjem karjai közé szorított. Ekkor azt mondá az ezredes: “Maradjanak önök itt magukban: tekintsék a lakásomat sajátjuknak. Én holnap reggelig nem fogom önöket zavarni. Minden szükségesről gondoskodni fogok.” Azzal egyedül hagyott bennünket. Képzelheted örömünket, atyám: oly hosszú, keserves távollét után ilyen pillanatokban. Éreztük, hogy most a paradicsomot lopjuk meg e boldog órákért. Hogy ez mind a végzet kijátszása, hogy szembeszállunk a sors akaratával, a hatalom ítéletével, mikor a börtön falai közé gyönyöröket merünk lehozni az üdvösségből, rövid gyönyöröket, de örökké elfelejthetleneket. S a sors nem hagy magával küzdeni. Itt a következetes ítélete. Viselem.

- Egész napot töltöttél a férjed mellett?

- A nap minden szakaszát. Senki sem látott bennünket. Amíg az egyik szobába be voltunk zárkózva, valaki felhordta az ételt, akit mi nem láttunk. Férjem megmagyarázta, hogy miért kell ily gondosan titkolózni. Ez a térparancsnok ezredes valódi jóltevő nemtője a felügyelete alatt álló foglyoknak. Minden módon igyekezik sorsukat enyhíteni. Szerez nekik eszközöket a munkához, tart esztergályozó-műhelyt, látszólag a saját mulatságára, ahol azok faragványaikat készítik, mert a foglyoknak tiltja a börtöni rendszabály, hogy kést, vésűt, ráspolyt vegyenek a kezükbe. Ami munkát aztán elkészítettek, azt az ezredes kézbesíti a magyar jótékony hölgyeknek, kik azt idehaza ismerőseik körében elárusítják, s az így nyert összeget aztán Hayman ezredes a foglyok élelmének feljavítására fordítja, könyveket vásárol nekik, többnyire angol nyelvtant; a magyar államfoglyok angolul tanulnak. Az uram már jól tud angolul. Néha angol lapokat is juttat be hozzájuk az ezredes.

- Az hát egy nemes szívű ember!

- De mindezt mély titokban kell tartani; mert a nemesen érző térparancsnoknak van egy hatalmas feljebbvalója, a kormányzó, aki jó szerencse, hogy otthon lakik a birtokán, Magyarországon, gazdag főúr, aki csak havonkint szokott ellátogatni Josefstadtba, a börtönöket megvizsgálni. Ez egy kemény szívű potentát, aki azt akarja, hogy ami börtön, az legyen börtön, szenvedések helye, nem mulatságé. Mikor ideérkezik, akkor minden faragó eszközt el kell dugni előle a foglyoknak. Még evőkés, villa sem maradhat náluk. A foglyoknak csak olyan ételt szabad enni, amit kanállal lehet meríteni. A hatalmas úr még a konyhába is benéz, s belekóstol a foglyok ételébe, s ne adj Isten, hogy egy borospalack kerüljön a szeme elé. A foglyoknak nem szabad bort inni, se dohányozni. Még az angol nyelvtan miatt is házsártoskodik: “Minek az uraknak az a haudujudu? Azt hiszik talán, hogy majd Palmerston iderepül az angol hajóhaddal az önök kiszabadítására? No azt várhatják!” Végül előhozatja a panaszkönyvet, melyben a foglyok kihágásai vannak feljegyezve, s kimondja a büntetéseket: magányfogság, sötétzárka, böjt. Figyelmezteti az urakat, hogy neki még más büntetésre is van hatalmi szava: ott a deres és a pálca. És ezeknek a nemes uraknak hallgatniok kell, lesütött szemmel, hogy őket valaki bottal fenyegeti.

- Ezt mind a férjedtől tudtad meg?

- És egy barátnémtől, akinek a férje szintén államfogoly. A férjem azért mondta el mindezt nekem, hogy óva figyelmeztessen, nehogy valakinek elmondjam találkozásunk körülményeit. Az ezredes csupa fegyelmi szabálytalanságokat követett el a mi fogadtatásunk alkalmával. Először, hogy őt magát megszabadította a láncaitól, úgy vezette a felesége elé. Aztán, hogy egyedül hagyta a nejével, felvigyázó fegyveres őr nélkül, sőt a megvendégeléséről gondoskodott. Ez mind olyan flagráns megsértése a szigorú rendszabálynak, hogy ha ez kipattan, az ezredest imfámkaszírozzák, s nemcsak hivatalától megfosztják, de sőt sáncfogságra ítélik; az államfoglyok aztán majd kapnak helyébe egy olyan térparancsnokot, aki éreztetni fogja velük a törvény egész szigorát.

- Rettenetes egy gondolat!

- Ezért nem szabad énnekem elhíresztelnem a jó hírnevem védelmére, hogy a férjemmel találkoztam a fogházban.

- Hát mit szándékozol tenni?

- Az járt az eszemben, hogy külföldre menekülök az itthoni üldöztetés elől. Elbujdosom oda, ahol senki sem ismer. Ott várom be nehéz sorsom bekövetkezését.

- Az nem jó gondolat, hisz ezzel a meneküléssel hitelesítenéd az ellened zúduló vádakat.

- Más miatt sem lehet ez. Hát a születendő gyermekemből mi legyen? Elhagyjam magamtól? Az én büszkeségemet? Azt a börtönvirágot? Hisz ha bűnös volnék, tudnám, hogy mit tegyek. Megölném magamat. De én élni akarok a szívem alatt viselt kincsemért, akit soha el nem hagyok magamtól, akit fölnevelek, amíg az atyját visszanyeri, aki miatt eltűröm a világ üldözését és minden kínszenvedést, ami a jövőben rám vár.

- És nem fogod védelmezni tiszta igazságodat?

- Lehetetlen azt tennem. Hogy az én átkozott becsületemért annyi fogoly hazafinak súlyosítsam meg a láncait, tetézzem a szenvedéseit, elveszítsem a jóltevőjüket, az angyalszívű embert, aki egyedüli jóltevőm volt s a jövendőben jóltevője fog lenni a szenvedő férjemnek! Nem! Inkább vesszen oda a becsületem! Le a fejemről, te meggyalázott csepesz! Hozzák helyébe a tollkoszorút! Megyek a templomajtóba eklézsiát követni!

Azzal letépte a fejéről hitvesi főkötőjét, összegyűrte a két kezével, földre dobta, s a lábával rátaposott.

Az ősz lelkész fölvette az összegyűrt fejkötőt, kiigazította a csipkefodrait, s visszatette azt a leánya fejére.

- Nem fogsz eklézsiát követni. Nem tollkoszorú, de töviskoszorú fogja ékesíteni a fejedet. Ha fájni fognak a tövisei, arra gondolsz, hogy az idvezítő is töviskoszorút viselt a fején, mikor a világ megváltójává lett. Mások javáért szenvedni boldogság.

Viola e szavakért megcsókolta atyjának a kezét.

- És most eredj haza nyugodtan, őrizd magad minden fölindulástól, hívass tudós asszonyt, aki ápoljon. Én megőrzöm a titkodat.

- Megengeded, hogy minden reggel eljöjjek a templomba imádkozni?

- Ha ez a te lelkednek könnyebbségére szolgál.

- Hiszen csak az Isten tudja és az atyám, hogy miért imádkozom.

- Egyelőre csak az életért. A jelenért és a jövendőért.

- Tarthatok egy szentképet a szobámban?

- Kánonaink nem tiltják. Mit ábrázol?

- Krisztust, amint a vállán hordott keresztfa terhétől összeroskad. Aláírva e sor: “Isten csak a saját fiára tett nagyobb keresztet, mint aminőt elbírt.”

- Hogy került ez a te kezedbe?

- A férjétől elvált anyósom feledte itten.

- Az ő keresztje még súlyosabb volt.

- Én sajnálom ezt a nőt.

- Méltán, mert sokat szenvedett.

- Üres képrámája most már az én örököm.

A lelkipásztor egy atyai csókban adta áldását a leányának.

- Isten erősítse meg a te szívedet.

- Mindennap látni fogsz templomi székemben, amíg egyszer csak eltűnök majd előled.

- A keresztapa én leszek.

- A közvéleménnyel dacolva, a férjem nevét fogod atyául beírni a matrikulába?

- A törvény is azt parancsolja.

- Ha fiam lesz, kereszteld őt Deodátnak. Majd ha eljön az ideje, nevezheti magát “börtön virágának”.