HUSZONHARMADIK FEJEZET
A GOLGOTA

Ettől a naptól fogva megkezdődött a szegény asszonynak a Golgotája.

Más nőnél úgy híják e sorsot, hogy “Istentől megáldott”, nála úgy hítták, hogy “embertől megátkozott”.

Mindennap elment a templomba: láthatta a gyülekezet. Beszélhettek róla, szörnyűködhettek fölötte.

Akadtak jóakarói, tapasztalt asszonyok, akik odasompolyogtak hozzá, adtak neki tanácsokat. Angyalcsináló, embergyilkoló tanácsokat, amiknek követésével a nagy botrányt ki lehetne kerülni. Iszonyattal utasította el azokat magától.

Egyszer csak elkövetkezett a válság. Egy szombaton Viola elmaradt a templomból. Vasárnap délelőtt aztán keresztelő volt a templomban. Fiúcskát keresztelt a pap, Deodát nevet adott neki, a keresztanyja Galliáné volt, ki a keresztvízre tartotta.

Nagy zúgás, suttogás keletkezett a gyülekezetben.

Ez a gyermek már viseli a vállán a keresztfát.

Halálos bűnt hozott magával a világra: azt, hogy született.

Viola tudta jól, hogy ő ezzel ki van rekesztve az emberi társaságból, hogy mindenki követ dob rá. Nem fogja többet tisztességes ember a küszöbét átlépni, a nevét gúnyra fogják emlegetni.

És ő mégis boldognak érezte magát: az anyai öröm elnyomott minden fájdalmat. Nem érezte a szégyenpírt az arcán, nem fájt a fejére hullott kövek sebzése. Az a kis bölcső a benne fekvő angyalkával kárpótolta az elvesztett világért. Semmi másra nem volt gondja, mint ennek az édes gőgicsélésére. A világ átkait csak sejtette, de nem hallotta, hanem ennek a szívéről szakadt teremtésnek minden hangját megértette már, s teste-lelke ezzel foglalkozott. Isten ajándéka volt az: vigasztaló izenet az égből; ha azt a keblére ölelte, meg volt védve minden búbánattól.

Az atyja ellátogatott hozzá. Vidám hangulatban találta. A kicsikének herbatét főzött, amit a tudós asszony ajánlott. Mikor az arcaik egymás mellett voltak, úgy összeillettek.

Emília is odajött a beteg ágyához, és segített neki az ápolásban.

- Nem zavarom kegyeteket? - kérdezé.

- Nem titok, amit hoztam, bár súlyos izenet, amit át kell adnom - mondá a lelkész. - A jótékony nőegylettől kaptam egy hivatalos levelet, melyben azt tudatják velem, hogy a leányom nevét kitörölték a választmányi tagok lajstromából, s visszaküldik hozzám az ezerforintos alapítványát, rám bízva, hogy azt neki kézbesítsem.

Viola nevetett, mikor a küldött levelet átvette az atyjától.

- Mármost egyenesen a josefstadti térparancsnoknak fogom küldeni az összeget, hogy fordítsa az államfoglyok javára. Nincs semmi baj. Köszöntetem az előkelő hölgyeket.

- Egyéb kézbesíteni valóm is van ennél a háznál -, monda a lelkész, s a kabátja zsebéből kihúzott egy csomó levelet.

- Ezeket a leveleket a postás odahozta énhozzám. Hat levél. Úgy látszik, valamennyi összebeszélés folytán íródott. Így vannak címezve: “A Szent Léleknek Markóczfalván”. A postás azt gondolta, hogy legjobb lesz, ha ezeket a leveleket a papnak kézbesíti. Annak tudni kell, hogy kinek az adresszére szólnak. Kitaláltam az istentelen tréfát. A szentírást paródiázzák ezek a cudarok. A címzés maga is blaszfémia. Ezek mind Zentai Amadénak szólnak.

- Kérlek, Emília, keresd fel Amadét, ha itthon van, s hídd be hozzám - szólt Viola.

Emília visszajött Amadé kíséretében.

A fiatalember mély bókkal üdvözölte Violát, aztán a bölcső fölé hajolt, s az új ember szemébe nézett, aki bátran visszanézett rá, s azt mondta: “bá bá”, ami annyit tesz, hogy “bácsi”.

Mert az újszülött embervakarcs már hatvannégy szót hoz magával a világra, amit senkisem tanított neki: bibi az, ami fáj; csecse, ami tetszik; bebe, amit megvet; cici a szopás; boti a fej; bábó a láb; kacsó a kéz; tente az alvás; táttá azt teszi, hogy elment, akit hív; tütü az ital; mámmám a tápszer; nyanya az anya; nenne az idegen nő. Ki tanította ezt neki odaát, valahol az ismeretlen világban? Mért nem téveszti össze azt, hogy “bábá”, azzal, hogy “papa”?

Azután kezet csókolt Amadé a papnak.

- Nézze, édes felebarátom - mondá a pap -, ilyen ostobaságokat küldöznek hozzám. Én azt hiszem, hogy ezek önnek szólnak. Vegye által.

Amadé általvette a leveleket.

- Ismerem a tartalmukat. Pasquillok. Mocskos fescenninák. Kapok a saját nevemre címezve is mindennap ilyeneket. Ez a specialitása a magyar társaséletnek. Névtelen levelekkel halálra sértegetés.

A kandallóban lobogott a tűz.

- Megengedi méltóságod, hogy a leveleket olvasatlanul a tűzbe dobjam?

- Sőt kérem.

- Mindennapi mulatságom ez nekem - monda Amadé felegyenesedve egész daliás alakjában. - Ismerem a boszorkánykonyhát, ahol ezt a mérget főzik. Még most nem bírom azt megsemmisíteni. Adatokat gyűjtök. Ismerem a célját a rosszakaróinknak. Tele akarják a világot kiabálni azzal, hogy én vagyok e család megrontója. Rágalmaikkal arra akarnak rákényszeríteni, hogy futva fussak ebből a kastélyból, melyet bűnömmel bemocskoltam. - De nem fognak célt érni. Én nem futok el innen mind e rágalmak miatt; hisz eltünésemmel csak elismerném a nehéz vádat. - Szemébe nézek a rágalmazó világnak, s amivel tartozom, azt híven teljesíteni fogom. Megvédelmezni e ház asszonyát, a legnemesebb nőt, akit valaha e világ látott. Itt maradok, szembeszállok az egész fergeteggel, amit ellene támasztanak, s majd tapasztalni fogják, hogy ha megszűnt már Magyarországon minden jog, egy még megmaradt: az ököljog s ha meg tudtam védeni tiszteletem tárgyát a dúvad ellen, meg tudom védeni a legádázabb fenevad: az ember ellen is.

Mindenki hallgatott, csak az a kis ember ott a bölcsőben sikongatott vidáman, két kis tenyerét egymáshoz csapkodva. Ő értette ezt legjobban.

Viola kezét nyújtá Amadénak csókolásra.

- Csak a férjem életét meg ne mérgezzék vele.

- Pedig nagyon törekesznek rajta - szólt Amadé, - de a fogházi fegyelem útját állja. A térparancsnok minden levelet, amit a fogolyhoz intéznek, elébb maga elolvas, s ha annak a tartalma nyugtalanító, félreteszi.

- Jó szerencse, - mondá a lelkész -, hogy jelenleg cenzúra uralkodik a sajtó felett. Minden rosszban van valami jó. A cenzúra kitörli a lapból a családi botrányok híreit.

- Kivált, ha azok politikai háttérrel bírnak - egészíté ki Amadé.

- Én már kitaláltam, mi módon fogom tudatni férjemmel ez örömhírt börtönében. Idehívatok egy előkelő festőművészt a fővárosból, s lefestetem vele az angyalkámat.

- De az anyja ölében, mint madonna-képet - mondá Amadé.

- És azt küldöm hozzá a börtönébe.

- Az nagyon helyes lesz - mondá a lelkipásztor.

S a kicsike is beleegyezett, azt mondta “csecse”.

Hanem aztán rögtön kiigazítá a véleményét, s azt mondá “cici”.

Amit az anya rögtön elértett, s kiemelve a bölcsőből csecsemőjét, odavette az ölébe és megszoptatá.

Lehet-e istenibb látvány, mint egy anya, aki szoptat?