HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
A HÁZIPIKTOR

Ennek a fölséges tüneménynek a megörökítéséhez kellett volna egy festőművész

Azon időkben pedig még nem volt Budapesten festőkolónia. Mindössze három vagy négy festő rejtőzködött a fővárosban, végzett öregurak, akik nem vállalkoztak arra, hogy messze vidékre elvándoroljanak arcképet festeni.

- Hej, csak a mi Károlykánk volna mostan itten! - fohászkodék fel Viola.

- Előkerítem én azt! - fogadkozék Amadé. - Itt kóborol az a vidéken.

(De hát ki az a mi Károlykánk?)

A debreceni magyar kormánynak tagja volt báró Jósika Miklós, ő vezette a kultuszminisztériumot; maga is hírneves regényíró, nagy idealista. Az ő eszméje volt, hogy minden hadcsapathoz küldjön ki a magyar kormány egy költőt, egy festőt, akik a csatamező eseményeit írásban és képekben megörökítsék. Ezek hisztoriográf címmel és rendes fizetéssel lettek ellátva. Ezt a hivatalt viselte Markóczy Dezső hadcsapatjánál a mi Károlykánk a mi Kálmuskánkkal. Amaz volt a piktor, emez a poéta. A Kálmuska a debreceni lapokat látta el csatatéri adomákkal, a Károlyka egy illusztrált Charivarit ékesített karikatúráival.

A poéta komoly, pathószos férfiú volt, a piktor ellenben tréfás, mulatságos gyerek.2

Aszerint érte őket utól a végzet.

Mikor vége volt a dicső napoknak, a poéta büszkén állt a kemény bírák elé, s bátran és okosan igazolta a működését a szabadságharc alatt. Igazságot adtak neki, fölmentették minden büntetés alól; hanem besorozták közkatonának, s elvitték Lombardiába, ami nem büntetés.

A piktor ellenben praktikus ember volt: nem várta be, hogy kérdőre vonják a karikatúráiért, amikkel annyi osztrák tábornokot tönkre silányított; hanem idejekorán megugrott, nyakába vette a világot, s bujdosott egyik faluból a másikba. Mindenütt vendégszerető házakra talált. Élénk kedélye megszeretteté. Egy vacsoráért egy egész társaságot lepingált, s aztán ha vette észre, hogy a szemfüles hatóság nyomában van, a neve megjelenik a statáriumtáblán, akkor nem búcsúzott senkitől, hanem odább szökött. Bebarangolta már a Bükköt, a Tátrát. Egyszer a rendőrbiztos meg is csípte: vacsoránál találta: szerencséjének tartotta, hogy kézbesítheti neki a hadbíróság ítéletét. A karikatúráiért elítélték harminc napi állami fogságra.

- Harminc nap, az sok! - mondá Károlyka, s azzal zsebre dugta a hadbíróság ítéletét. - Részemről a szerencse, mondá a rendőrbiztosnak, mindjárt jövök, csak más csizmát húzok. - Azzal átment a szomszéd szobába, s ott olyan alaposan váltott csizmát, hogy kilépett az ablakon, s úgy eltűnt, hogy nem hagyta hátra a lakcímét. Üthették már bottal a nyomát!

Majd bizony egy piktor fogja magát becsukatni harminc napra egy dohos börtönbe, akinek éltető eleme a szép szabad világ.

Azóta folyton bujdosott. Persze, hogy senki sem üldözte. Az ilyen kisebbfajta rebelliseket hagyták futni.

Amadénak könnyű volt a szökevény piktorra rátalálni. Forradalmi pajtás volt. Elcsípte, odahozta Viola kastélyába, fényes jutalommal és jó élettel kecsegtetve.

Egyszerre megértette a helyzetet Károlyka. Hisz ez éppen neki való menedék: egy elátkozott kastély, melyet semmi vendég nem látogat. Készséggel fogadta a kondíciót. El hagyta magát raboltatni Amadé által, s amint a lábát betette a kastélyba, egyszerre vidám élet költözött a házba. A Károlyka tele volt bohókás élményekkel, amiket oly jóízűen tudott előadni.

Ezekben a válságos napokban, amikor az egész világ igyekezett Violát sértegetni, ez az egy fiú folytonos derültségben tartá az egész házat. Délelőtt rajzolt, festett; elébb nagyobb méretben festé le Violát kisdedével, azután miniatürben, medaillonban hordozható képet. Remekül sikerültek. Délben aztán ebéd fölött mulattatá az egész társaságot: ki nem fogyott az adomákból. Még Csacsinát is megnevetteté.

- De ugyebár, Károly öcsém - mondá Flórián úr ezeknek a históriáknak fele is hazugság?

- Fele? Hát aztán a másik felével mit csináljak? Hiszen hazudni csak kötelesség. Aki igazat mond, azt megverik. Festőnek, poétának hivatása a hazudás.

- Nem merek vele disputálni, mert még lefest - mondá Flórián úr.

Azt úgyis megtette. Egész halommal állt már az asszonyok fiókjában Flórián úr mindenféle torzképe.

Különösen politikai hírek kifundálásában bírt a Károlykánk kifogyhatatlan talentummal. Azok között legtöbb elhivőkre talált az ázsiai ősmagyarok legendája. A híres ázsiai utazó Reguly, a misszionárius Gützlavval szövetkezve, fölfedezte az ősmagyarok hazáját Kínában, akik otthon maradtak, midőn Álmos fejedelem magyarjai kiszakadtak közülök, Etele örökségét keresni. Azóta felszaporodtak tízmillió főre. Mostani fejedelmük Oldamúr. Ez, amint meghallotta, hogy elszakadt rokonait leigázta a barbár német, rögtön elrendelé, hogy ötszázezer ősmagyar fegyverbe öltözzék, s induljon el a magyarok felszabadítására. Már erősen közelítenek.

Flórián úr kinevette a Károlykát ezzel a mesével.

- Messze van az, Károly öcsém, nem lehet onnan idelovagolni.

- Nem lóháton jönnek azok, hanem léghajón. Ők már feltalálták a repülés titkát. Onnan a magasból lövöldöznek, nem puskával, ágyúval, hanem villámsugarakkal. Senki sem bír nekik ellenállni.

No már ennek Flórián úr sem tudott ellenállni.

Mindennap tudott a Károlyka valamely örvendetes hírt szélnek ereszteni, amivel Flórián urat agyonbosszanthatá. S ő maga szentül hitte, amit hazudozott.

Ezalatt elkészültek az arcképek. Mindenki el volt ragadtatva a hasonlatosságtól.

De mármost ezeket el kellene küldeni Josefstadtba a fogoly Markóczynak. Hogy lehet ennek kitalálni a módját, hogy útközben el ne sikkadjanak?

- Semmi sem könnyebb annál - mondá Károlyka. - Elviszem én magam, s személyesen átadom a patrónusnak.

- Te viszed el? - mondá Amadé - de hát hogy jutsz te be a josefstadti államfogházba, miféle ajánlat mellett?

- Nem kell nekem oda semmiféle ajánlat: megvan a jussom hozzá. Itt van a zsebemben a haditörvényszék ítélete, melyben harminc napi állami fogházra vagyok elmarasztalva: most odamegyek, jelentkezem, s leülöm a harminc napot.

Mindenki helyeselte az ötletet. Ez az igazi Columbus tojása.

- Ott is jó társaságban leszek. Valamennyi fogollyal mind megismerkedem, s ezer anekdotát gyűjtök össze tőlük. Abbul megélek egy esztendeig. Lefestem az arcképét a térparancsnoknak, a porkolábnak, meg a leányának, akit már ismerek a Zsófi néni után. Azokat mind meghódítom. Aztán lefestem a Dezső bácsit, meg a Sándor bácsit, s a képeiket, mikor elbocsátanak, hazahozom.

- Óh, az Isten áldjon meg érte - mondá Zsófi, s két tenyerébe fogva Károlyka fejét, összevissza csókolá.

Violának sok mondanivalója lett volna Károlykához: de azt mind elhallgatta. Még csak üdvözlő köszöntést sem bízott rá a férjéhez. Hisz ennek most, a világ ítélete szerint, a feleségét gyűlölnie kell.

A hebehurgya fiú azonban túljárt az úrnő gondolatain.

A piktoroknak, poétáknak a lelke, mikor a költészetet keresi, véletlenül, ösztönbül meglátja a valót.

- Meglátja, madonnám - mondá Violának, mikor mind együtt voltak az asztalnál -, miket fogok én elhíresztelni a világban, ha a börtönből előkerülök: hogy az én imádott asszonyom a megfelelő időben látogatóban volt a férjénél a josefstadti börtönben a kormányzó engedelmével, ami mindent megmagyaráz.

- Az Istenért! Ne tegye azt! - kiálta fel Viola.

- De bizony azt teszem.

- Ön nem is sejti, hogy micsoda rosszat fog ezzel tenni.

- Magamnak igen. Engem minden házból ki fognak ezzel a hírrel dobni, a vénasszonyok a szemem közé fognak ugrálni; de hát az nekem tetszeni fog. Azt fogják mondani, hogy hazudom. Ki hiszi el, amit én mondok. Hisz az mind költemény, fantázia. Pedig ez az egy igaz lesz.

(De hát használ az valamit, ha egy országos hazug mond igazat?)

Csacsina úr mérgesen hagyta ott az asztalt, magában gondolva: “Ez a szeleburdi kölyök még helyrerontja azt, amit más olyan jól elrontott.”

Ő már előkészíté az útját a megindítandó válópernek, házasságtörés alapján, a férjhez küldött levelei által. Csak annak a meghatalmazására várt.

Károlykát hagyták útjára menni.