HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
A NŐ, AKI ÜT

Violára nézve elkezdődtek az üldöztetés napjai. A névtelen levelek után azt gondolták ki a vidék úrhölgyei, hogy összebeszélésre naponkint ott hajtattak el a hintóikkal a Markóczy-kastély előtt, valóságos korzót tartottak előtte, a kastély előtt feltartották a napernyőiket, hogy az ablakokra ne lássanak. Viola nem mehetett ki kocsikázni, csak késő este felé, nehogy összetalálkozzék a hajdani barátnéival, akik most megvetésüket tudatják vele. És ugyanazok a hölgyek, mikor úri fogatuk a jószágigazgató ablaka alatt robogott el, azt tüntetőleg köszöntették, napernyővel, kendőlobogtatással.

És Violának mindezt némán tűrnie kellett.

Ki küzdhet női ellenségekkel szemben? Ami mérget a nő kever, azt meg kell inni az áldozatnak.

A jószágigazgatótól sem szabadulhatott meg. Ha az elhagyja a kastélyt, minden rágalom igazsággá lesz megpecsételve. A magára maradt házat bűnbarlangnak fogják kikiáltani. Erre a kiállhatatlan ábrázatra szüksége van az elkárhozottnak.

Mi vigasztalást tudott neki adni a két barátnője, akik maguk is szerencsétlen teremtések? Egyedüli menedéke az a kis bölcső volt. A gyalázata is az volt.

Ilyen volt az élete. S milyen hosszú lehet még ez az élet!

Amíg a börtön ajtaja megnyílik, amiért annyian imádkoznak.

Messze van az ég: mire az imádság oda eljut.

Egy kora délelőtt aztán valami rendkívüli esemény történt: egy urasági hintó hajtatott be a Markóczy-kastély udvarán. Belőle egy úrnő szállt ki, aki egyenesen felhaladt a lépcsőn, szót sem váltva a cselédekkel: úgy látszott, hogy tudta itt a járást: csak azt kérdezte, hogy itthon van-e a méltóságos asszony. Viola eléje jött: rendkívüli szerencse volt rá nézve egy úri látogatónő.

Ismeretlen volt előtte az arca.

A vendégnőnek keserű mosoly villant át az arcán, mikor megszólalt.

- A nevem Markóczyné. Én vagyok a férjed anyja.

Viola e szóra keblére borult a nőnek, s megcsókolá az ajkát.

- Nem ismertél rám? Sohasem láttál? - rebegé a nő.

Viola nem tagadhatá, hogy úgy van.

A régi nő még most is szép volt. Karcsú, magas, telt idomokkal. Egyike azoknak a szerencsés alakoknak, akik fölött nyomtalanul futnak el a viszontagságok, nem vonnak arcaikra barázdát, szemeik megtartják a régi varázst, s arcuk pírja nem mesterkélt: kedélyük derült és dacos. Dús hajzatába még egy ősz szál sem vegyült.

Az anyós gyöngéden megveregeté menyének a hátát.

- Régen voltam itten. Azóta sohasem. De hát most csak el kellett jönnöm, hogy meglássam az én kedves kicsikémet, az én unokámat.

(Hát van még valaki a világon, aki ezt a gyűlölt teremtést kedves kicsikéjének nevezi?)

- Mostan alszik.

- Akkor nem háborgatjuk. Várunk, míg neszt ád magáról. Hozass be addig eleven parazsat és egy pohár vizet.

Viola csengetett a cselédnek: ő tudta már, hogy mire való az.

Az ilyen összeérő szemöldökű nőrül, minő a nagyanya, azt suttogja a babonás paraszthit, hogy az megveri a szemével a kisgyermeket. E rossz szem verése ellen szokás ójtott vízben megmosni a gyermek orcáját.

A két nő leült egymás mellé a pamlagra, kezeiket egymásba téve.

Sokáig nem találták ki a kezdő szót, amivel megkezdjék a beszédet.

Végre az éltes hölgy megszólalt: - Egyedül vagy-e a háznál?

- Van két jó barátnőm, akik szeretnek.

- Azok is szerencsétlen nők, akiknek nincs a világból egyebük, mint a szenvedés és a fájó emlékezés.

- Van gyermekem, akit szeressek.

- Ez a szeretet a bűnöd, amiért elítélnek. Ne szégyeld, légy rá büszke. Én is az a nő vagyok, akit az egész világ elítél, megtagad. De én nem viselem azt báránytürelemmel. Ha ütnek, én visszaütök. Fullánkom van, szúrok; szarvam van, öklelek. Mindenkinek van fájó része, s én ismerem mindenkinek a bibéjét. Csak a kisujjammal érintem, s elhallgat, elbújik. No, hát idejöttem hozzád, hadd legyen egy rossz tanácsadód. Megtűrsz-e a házadban?

- Itthon vagy benne.

- Voltam egykor. Nagyon régen volt. Egy napot sem kívánok abból az életből vissza. De hogy most itt lehetek, annak örülök nagyon. Majd meglátod, milyen nagy öröm a világon bosszút állni.

A kis ember megszólalt az oldalszobában. Arra mindkettőjüknek át kellett menni. A gyermek toalettet akart csinálni. Abban segíteni kellett a nagyanyának.

Pszt! Nem szabad gyermeket dicsérni! Attól megbetegszik. Inkább azt kell neki szemébe mondani: “heh, te csúnya!” Majd csak az anyának mondja azt el a nagyanya, hogy mit látott az unokáján. Szakasztott olyan, mint az ő fia volt, a Dezső, ilyen idős korában. Mi lesz belőle, mire megnő?

Ne beszéljünk erről. Az anya gondoskodott róla, hogy elhallgattassa a sivalkodó porontyot.

- Nem kell annyit csókolgatni: néha rá kell tapsikolni, mikor rosszalkodik, attul iperedik a gyerek.

A kibékített gyereket aztán rá lehetett bízni a dajkára, aki értett a danoláshoz.

Emília és Zsófi is odakerültek a gyerekszobába, s itt kölcsönösen megismerkedtek a nagyanyával. Örömük igaz volt. Mentül több szerencsétlen nő van együtt a háznál, annál erősebb a vigasztalás. S ez a legszerencsétlenebb, mert ez nemcsak vádolva, de elítélve is lett. Ki tudja, igazságosan-e?

Viola valamit súgott a két barátnéjának, mire azok elhagyták a szobát.

- Tudom, mit súgtál a barátnőidnek - mondá neki az anyósa, mikor visszamentek az elfogadóterembe. - Szeretném, ha bizalmas volnál hozzám, s a nevemen szólítanál. Mária vagyok.

- Azt tudom.

De kiejteni nem hallottad soha. Ezt a nevet átok-szitok mocskolja be ennél a háznál.

- Nem említik.

- Mikor beléptem hozzád, meglátszott az arcodon, hogy idegen vagyok rád nézve: sohasem láttál. Ebből megtudtam, hogy az arcképemet kidobták a családi címerteremből.

Viola hallgatással válaszolt.

- Vezess oda.

Violának teljesíteni kellett anyósa kívánságát. Pedig az a látvány fájni fog neki.

- Ne kímélgess: nem fáj nekem már semmi.

Azonban túlbecsülte a lelkierejét. Az az üres ráma nem lepte meg: arcképének eltávolítása még az elvált férjének az intézkedése volt, de az a három levél, mely az üres keret hézagaiba volt dugva, felbontatlanul: ezt már a fia tette. Ez fájt.

Mária leküzdötte nagy nehezen lelki felindulását.

- Még csak fel sem bontotta a leveleimet. Megvetett, nem akart rólam tudni. Most hát ezek a levelek az én tulajdonaim; mert én írtam őket. Visszafoglalhatom.

S az övén függő kis késsel felhasogatta a borítékaikat egymás után. A tartalmat felolvasta Viola előtt.

Az első, a feketepecsétes, hálálkodó köszönetet hozott Dezsőnek azért a nagylelkűségeért, hogy a válóperben megítélt évi tartásdíj helyett annak a megfelelő tőkeösszegét küldé meg anyjának, s ezzel felszabadítá az újból férjhezmenetelre.

A második levél, a pirospecsétes, azt tudatta a fiával, hogy találkozott egy rangjához illő kérője, ki őt kész az oltárhoz vezetni; de ő visszautasítá a szerencsét. Nem fogja a Markóczy nevet mással fölcserélni.

A harmadik, az aranyporos pecsétű nagy betegség közben keletkezett, melyben Mária arra kéri a fiát, hogy ha meghal, jöjjön el a halotti ágyához, s vitesse el a koporsóját a Markóczyak sírboltjába.

Egyik levél sem lett elolvasva az által, akihez íródott.

Némán eltette mind a hármat a keblébe.

Vannak nők, akik nem tudnak sírni; de vannak nők, akik tudnak nemsírni. S ez két különböző dolog.

Mária annyit tudott volna e percben mondani; de még koránlotta: majd később, ha itt marad, ha egymáshoz törődnek: ha szabad lesz a szíveiket egymás előtt megnyitni, megköthetik a kölcsönös frigyet, akkor, akkor!

E percben valaki érkezett a címerterembe. Nem vendég, nem cseléd; bejelentetlenül lépett be.

Amadé volt.

Egymásra bámultak, az ifjú ember és az öregasszony: idegen alakok.

Viola sietett őket egymásnak bemutatni.

- Anyósom, Markóczy Mária; ügyészem, Zentai Amadé.

Most még jobban egymás szemébe néztek:

“Hát ez az?”

“A bűn.”

“A megtestesült bűn!”

Az üres képráma előtt kellett találkozniok.

Végignézték egymást. Néhány percig némán.

Akkor Amadé egyszerre meghajolt Mária előtt, a keze után nyúlt, és azt megcsókolá.

Erre Mária mind a két kezével megszorítá Amadé kezét. Erősen megszorítá.

Ez már szövetség kényre-dacra.

Viola odalépett hozzájuk, s egyik kezét az egyik, másikat a másik vállára tette.

- Anyám itt fog maradni nálunk - rebegé Viola.

- Üdvözlöm e háznál - mondá Amadé.

Most nagy robajjal jött be a terembe a két asszony: Emília és Zsófi. Megtalálták az arcképet a családi kacattárban: nem bízták cselédekre, maguk hozták be a címerterembe. Művészi festmény volt, Rahl híres bécsi festő munkája. Ilyen volt Mária fiatal korában. Még most is hasonlított hozzá.

Mária átölelte a két asszonyt, kik arcképét előhozták.

Amadé nem engedte másnak azt a feladatot, hogy az arcképet helyére visszaillessze.

Viola köszönte azt meg neki.

Merész tett volt! Dacolás nemcsak a világ ítéletével, de a szentszék ítéletével is, mely kiadta pecsétes okiratban az elkárhoztatását a vádlott feleségnek. Aki ezt a merényletet elkövette, annak az asszonynak a feje fölött is ott függ a vád.

Mindenki örült. Valami varázs vette körül ezt az öregasszonyt.

Csak egy ember vadult meg tőle. A jószágigazgató. Csacsina Flórián fel sem jött az ebédhez. Levélben tudatta Violával, hogy ő nem marad meg abban a házban, amelynek címertermébe Markóczy elvált feleségének arcképét visszahelyezték, s nem ül ahhoz az asztalhoz, melynél ez a nő foglalja el az asztalfőt; hanem beköltözik az üresen álló ispánlakba, s nem avatkozik többet a család belső ügyeibe.

Ez tökéletes siker volt. Viola eleitől fogva tudta, hogy Flórián az esküdt ellensége. Ő a rágalmak kútfeje, melyek a világba szétrepkednek, minden lépését ellenőrzi, minden szavát följegyzi: adatokat keres bűnös voltának bebizonyítására. És nem tudta kitalálni a módját a tőle való megszabadulásnak. Mint jószágigazgató fenntartója volt a gazdaságának, s abban kifogástalan volt. Vagyonát rendben tartotta. És a mostani kormány előtt grata persona volt, ami fődolog És most ez a régi asszony az egyszerű megjelenésével megszabadítja őt e kínzó rémtől. Az önkényt eltávozik a házból.

Most már aztán szabad a világ, senki sem ellenőrzi!

Mária tapsolt örömében, mikor egyedül maradtak, s Viola megmutatta neki Flórián levelét.

- Elfutott előlem. Ő volt a megölő gyilkosom, aki élve eltemetett. Nem bírta kiállni sírból föltámadt áldozata tekintetét. Óh, ha én azt egyszer teneked elmondanám, miket szenvedtem egykor én ennél a háznál! Hogy éltem keresztül a poklot élő testben! A világ mindig csak az asszonyt ítéli el. Amit a férfi tesz, az nem megy bűnrovásra. Én nem bántam meg semmit. Ha Isten elé kerülök, azt mondom: te teremtettél ilyennek. Te adtad a szívet, te adtad a vágyat. Te kívántad, hogy asszony legyek. Az voltam. Mért nem teremtettél hozzám való férfit? - Nem gyűlölhetem őt, mert fiamnak atyja volt; de minden szenvedésemnek okozója. Durva természetű, erőszakos, verekedő. Garázda társaság tivornyái voltak mindennapi mulatságom, mocskos beszédek, trágár adomák. És ami legelviselhetlenebb egy nőre nézve a férjtől, megalázott mint hitvest, aljas kalandjairól beszélt az egész világ. Hogyne ébredne fel erre egy női szívben az ellenkező indulat, a jogos bosszúvágy? Nem védem magamat az ütésektől: visszaütök. S ki jobb nálamnál? Ezek a képmutatók, akik megosztoztak az életen: a férj erre, a nő amarra. Kölcsönös a szabadság. Azoknak megbocsát a világ. De minket, akiket a szenvedés tört meg, bíró elé idéz, elítél, megbélyegez. Én ismerem az egész jó társaságot, s ha egyszer én elkezdek beszélni, az lesz az ítélet napja!

Viola megölelte a régi asszonyt. Ez lesz az ő védelmezője.

Az egész ház rendje megváltozott, maga a cselédség is észrevette, hogy van már úrnő a háznál, aki parancsolni tud.

Máriának volt saját birtoka, amit a fiától kapott végkielégítéssel még szaporított. Az első napján az ideérkezésének felajánlotta Violának a nála teendő látogatást.

Látogatást! Ez volt az első, melyben Viola részesült.

Hiszen még kikocsizni sem mert, félve a szembetalálkozó hintók úrnőinek megvető elfordulásától.

És ezúttal, ahány úri fogat keresztezte az útjukat, mind önkényt kitért, s a benn ülő hölgyek nyájasan köszöntek: nem bújtak el napernyőik alá. Máriától féltek.

A harminc nap letelt, mely a piktornak büntetésül volt kiszabva. Károlyka jött, amint eleresztették. Egyenesen Markóczfalvára sietett. Megrakodva jött. A legelső, amit előadni sürgetősnek tartott, volt egy csörgettyű teakfából, melyet Markóczy Dezső maga faragott a kis Deodát számára, s amivel a kis surculus mindenkinek kegyeskedett egy-egy ütleget adományozni. A többi ajándékok azután kerültek sorra: a börtönipar remekei.

Azután következtek a nagy dolgok. Markóczy Dezső arczképe fél nagyságban. Ülő alak, kezében tartja azt a festményt, mely Violát ábrázolja kisfiával. A kép beszél: nem csak azért, hogy híven van találva a megszólalásig; de amit elmond, az is érthető; az apai öröm szól minden vonásából. Aki e képet meglátja, annak fel kell menteni a világtól elítélt asszonyt.

Azután következett a Sándor bácsi arcképe. Ezzel Zsófi lett boldoggá téve. Milyen sikoltozást követett el fölötte!

És azután volt még három lap, telerajzolva arcképekkel. Mindegyiken hat fej. Olyan fejek, melyek már a haláltól lettek megszabadítva: hősei, költői a forradalomnak. Mind a börtön lakói most.

- Hisz ez egy kincs! - mondá Mária. - Ennek nem szabad rejtekben maradni.

- Mit akarsz vele tenni? - kérdé Viola.

- Megfordítom a világot. Majd meglátod.

És szavának állt.

Megírta az előkelő hölgyeknek, hogy minő megbecsülhetetlen kincs jutott a Markóczy-család birtokába: a josefstadti államfoglyok híven talált arcképei. Ezeket sokszorozni kellene: ezekkel aztán hatalmasan lehetne az államfoglyok számára megindított pénzgyűjtést előmozdítani.

A siker tökéletes volt. A magasrangú hölgyek erre a hírre kimozdultak tartózkodó helyzetükből, s az úri fogatok, melyek eddig elkerülték a Markóczy-kastélyt, most egymást váltva álltak meg a címeres kapu előtt, s úrnőik a ház úrasszonyának jelenteték be magukat.

Az inas Mária lakosztályába vezette őket. Ami természetes volt. A felszólító leveleket ő írta, s itthon volt. Vele végezhettek.

De Viola nem jött ki a maga szobáiból az elfogadásukra.

Azokat a büszke hölgyeket, kik őt soraikból kitörülték, kik alapítványát visszautasíták, nem akarta látni.

Azok hozhattak magukkal fényképészt, sokszoroztathatták az államfoglyok arcképeit, egynek kivételével: Markóczy Dezsőével. Hisz az rögtön meghozta volna Violának a felmentetést a gyalázat alól.

Neki kellett ez a gyalázat!

Inkább szenvedjen ő, mint szenvedjenek azok, kiknek úgyis elég súlyos a lánc.