HUSZONHATODIK FEJEZET
A LEGFŐBB RÁGALOM

Egy napon Amadé ünnepélyes látogatást tett Violánál. Feketébe öltözött, s fehér kesztyűt húzott. Látszott rajta, hogy valami nagy dologra készül.

- Mi jó hozza ide?

- Szívbeli ügyben jövök.

- S mennyiben érdekel az engem?

- Önnek a beleegyezése kell hozzá. Én nősülni akarok.

- Azt helyesen teszi. S kit kérjek meg a számára?

- Önnek a védencét, Emíliát.

- Ő beleegyezik?

- Úgy gondolom.

- Ah, tehát önök már megértették egymást? És mindez az én hátam mögött történt, anélkül, hogy én előmozdíthattam volna, vagy - elronthattam volna.

- Az első fölösleges volt, az utolsó képtelenség.

- Jól van. Én beléegyezem a házasságba, de csak egy föltétel alatt, ha önök itt maradnak a kastélyomban, amíg ön a birtokát átveheti a bérlőitől.

- Nekem semmi sem volna kellemesebb. De tessék meggondolni, hogy akkor nekem itt kell maradnom éjjel-nappal a kastélyban.

- No, csak elfér ön feleségestül a lakosztályban, mely a jószágigazgató után üresen maradt.

- De annak az embernek a szelleme ott repked most is denevérszárnyakon, s keresztülnéz a falakon éjjellátó szemeivel.

- Ah! Ön félti a jó hírét? Lássa, én nem féltem az enyimet.

Viola átizent Emíliához, hogy jőjjön be hozzá.

Az özvegy nő folyvást mély gyászt viselt.

- Emília - szólt hozzá Viola -, téged el akarnak tőlem rabolni. De én nem adlak oda. Inkább még azt is lefoglalom, aki magáévá szándékozik tenni. Nézd, itt van a vakmerő ember, aki kezedet bátorkodik kérni.

Emília szemlesütve emelé föl a kezét, amit Amadé mohón ragadott meg két kézzel, s csókjaival halmozott el.

Emília visszahúzta a kezét.

- Legyen türelemmel - mondá Amadénak. - Amíg ezt a fekete ruhát viselem, addig én új örömökre nem gondolhatok.

- Várok, míg a gyászév letelik - mondá Amadé.

- Akkor áldásom reátok.

De a gyászruha is eltűri a vigasztalást. Amadé egészen otthonos lett a Markóczy-kastélyban.

Ekkor aztán megindulhatott a legfőbb rágalom. Majd hogy elkövetkezett az egybekelés napja, a kastély ablakai sorba ki voltak világítva késő éjszakáig, s vidám élet hangja hallatszott keresztül rajtuk, akkor lehetett aztán szabad futást engedni a mendemondának. Nem is titok már többé. Flórián egész estéken át elleskelődött a kastély körül, s amit látott, amit hallott, azt mind sietett torzítva, megtoldva, kiszínezve megírni Markóczy Dezsőnek.

Levelei ott rekedtek a börtönfelügyelő fiókjában.

Ellenben kezéhez jutottak a nejétől írott levelek, melyekben Viola az otthon történtekről értesíti.

Violának vigasztalásul szolgált az, hogy mások boldogságát láthatta. Az övé volt a legnagyobb kincs, az édes kicsike. A fejlődő gyermek úgy be tudja tölteni a napot. Az anya sohasem unatkozik. Mit mondott a gyermek? Az első szót, mely a világból való. Azt följegyzik, és a többit utána. Aztán négyen is vannak, akik jogot tartanak hozzá. A nagyanya tanítja az első lépésekre: “jár a baba!” A bohókás Zsófi paripa lesz a kedvéért, s lovagoltatja a nyakán: “gyi cocó!” Ez is egy mondás. Így szól az, akiből huszár akar lenni. Emília árnyképeket mutogat neki a falon, nyulacskát, kacsát. Majd mikor elkövetkezik az emberéletnek első keserves csalódása, amit úgy hínak, hogy “elválasztás”. Amikor az anyát kicserélik a szárazdajkával. Ez a szerep jut a Zsófinak; ő tud komédiázni. A gyermek sír, akaratoskodik, nem akar belenyugodni a zsarnokságba: követeli az élet kútforrását. “Csincs”. - “Táttá!” A Zsófi főz neki drága jó pépeket, és kínálja édes tengerihagyma-szörppel. Nem kell neki: eltaszítja a kiskanalat a szájától, míg nagy kérésre, unszolásra meg hagyja magát etetni. Majd inni is megtanul, csévés edénykéből cukros tejet. Míg egy hét múlva mint kész ember lép be a világba, s bámulatra ragad mindenkit, mikor a kiskanál nyelét ökölre fogva, sajátkezűleg rakja a csészéből a szájába az édes kását. Soha életében ennél nevezetesebb hőstettet nem fog elkövetni.

Esténkint aztán, mikor a házi zsarnok (a gyermek) mély álomba merült: a két anya még fennmaradt, s a félsötétben elbeszélgetett a múlt időkről.

Mária elmondott a menyének mindent, ami vele e háznál történt. Házasságuk eleinte boldog volt. Gazdagok voltak, minden élvezetet megengedhettek maguknak. Hanem a férjnek szenvedélyei voltak, s azokon nem tudott uralkodni. Rossz cimborák közé keveredett. Egyetlen fiúkat gyönge suhanc korában katonai iskolába küldték, hogy ne lássa otthon a rossz példát.

Aztán beszélt Mária a férjről, akit reggelenkint holtrészegen hoznak haza a lakásába. Ha pedig itthon rendezi a tivornyát, akkor három nap, három éjjel pihenés nélkül folyik a dorbézolás, a trágár beszéd. Félbeszakítja csupán a kártya: ez a munka!

Beszélt a férjről, aki jövedelmét elvesztegeti a kártyaasztalnál, s mikor hitele is elfogy, a felesége ékszereit ragadja magához, s azokat zálogosítja el.

Beszélt a férjről, aki a feleségét hitvesi érzületében megsérti. Nemcsak azzal, hogy ő maga minden csábító szirénnek kész martalékja, akikkel nyíltan mulat; de a legfőbb megalázással, mely egy nőt férje részéről érhet: azzal, hogy árulja a nejét. Ő maga hozza eléje a világfiakat, akik pazarló milliomosok hírében állanak, s alkalmat ád nekik a kísértésre. Mutatja, hogy nem féltékeny.

Hát nincs-e joga a nőnek a megtorlásra?

Viola összehasonlítá a saját sorsát az anyósáéval. S mikor egyedül maradt a termében, a gyermekszobából száműzve, leborult a férje arcképe előtt, és imádkozott. Imáját meghallgatta az Isten.