HUSZONHETEDIK FEJEZET
VIGALOM A FÖLD ALATT

Az idő múlt a nagy imádkozásban. Aki kiejtette a fegyvert a kezéből, mit tehet egyebet, mint hogy összeteszi a kezeit és imádkozik?

Már a kis Deodát is megtanult imádkozni. Mi volt a könyörgése? Az, hogy az Isten hozza haza apát.

Már futni is tudott a kisfiú, sarkantyús csizmát is kapott. De apa még mindig nem jött, hogy kis lovacskát is adjon a sarkantyús csizmához.

...Egy szép estén nagy vigalmat rendeztek a josefstadti várbörtönben.

A nagy dolgozóműhelyt rendezték be lakomázó helyül.

Mind a húsz lakója a szomorú háznak együtt volt.

Hayman úr, a térparancsnok ült az asztalfőn, mint házigazda.

Ízletes volt a lakoma, a boroshordó csapra ütve.

Szabadon folyt a társalgás, a poharak összecsördültek, köszöntők hangzottak, élénk visszhangra találva.

Markóczy Dezső a térparancsnok jobbján ült. Széles jó kedvében volt. Az asztaltársak odajártak hozzájuk, az áldomások után poharat koccintani.

Egyszer Markóczy mámoros kedvében nagy fennhangon ezt a szót ejté ki:

- Hej, ha most mindezt hallaná a tutma öreg!

Abban a pillanatban felpattant az ajtó, s ott állt a vigadozók előtt a rettegett kormányzó.

Hej, hogy elcsendesült egyszerre minden lárma.

A hatalmas főúr hallgatózott az ajtón keresztül.

Odalépett feltett kalappal az asztalfőhöz, s megszólalt azon az ingerkedő orrhangon, amiről oly ismerős volt:

- Ki volt az önök közül, aki azt mondta: “tutma öreg”?

Markóczy Dezső fölállt a helyéről, mellére tette a kezét:

- Én voltam.

- No hát én előhozatom a derest, s olyan ötvenet vágatok önre, hogy még a csillagokat is lerúgja az égből.

Ekkor felállt a helyéről a térparancsnok, s ő állt szembe a kegyetlen zsarnokkal.

- Nem, kegyelmes úr, ön nem fog senkit ez urak közül a megszégyenítő büntetéssel fenyegetni többé; őfelsége, a mi császárunk királyunk, a mai nappal legkegyelmesebben elengedte az elítélteknek hátralevő fogságukat, s amnesztiát adott nekik a múltakért. Itt nincsenek többé államfoglyok, hanem szabad urak, az én vendégeim. Uraim! E poharat a mi felséges uralkodónk egészségére!

Együtt hangzó “éljen” harsogott föl rá.

E szóra a kormányzó is lekapta a fejéről a tollas tábornoki kalapját.

Kicsinyeskedéshez volt kedve.

- S kinek a költségére adatik ez opulens lakoma? Hisz itt folyik a bor.

- Nem az állam rovására. Egy nagylelkű úrhölgy küldött a térparancsnoksághoz ezer forintot a megkegyelmezett foglyok hazautazási költségeire.

- Szabad e nagylelkű úrhölgy nevét kérdeznem?

- Markóczy Dezsőné.

- Tehát e nagylelkű úrhölgynek hamarább volt tudomása a császári amnesztiáról, mint nekem.

- Kegyelmességed is egyidejűleg értesíttetett róla. Levelét hivatalból ide küldték a várba, melynek kormányzatával megbízatott. Magammal hordom. Tessék átvenni tőlem.

Azzal elővette zsebéből a pecsétes levelet, s átnyújtá a főúrnak.

A kormánytól jött a levél.

A főúr fölbontá: arca elsápadt, amíg elolvasta. Feloldották a kormányzói hivataltól, mellékelve volt az a bizonyos kék ív: a nyugdíjat elrendelő.

- Ez hát a jutalmam! - rebegé. Azzal felcsapta a kalapját, sarkon fordult, s eltávozott.

A szabaddá lett foglyok kardala hangzott utána, a magyar himnusz: “Isten áldd meg a magyart”.

Nagy volt az öröm a föld alatt!