HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
A SZÉTROBBANT METEOR

Hiszen ha egy ilyen búcsúlakomával be lehetett volna fejezni a tragődiát!

Az elítélteknek a hátralevő büntetését elengedték kegyelemből. Szabadoknak nyilváníttattak, láncaikat levették: súlyos bilincsek voltak. El is hagyhatták a zárkáikat, s tetszés szerint sétálhattak a vár bástyáin belül. De a várat még nem hagyhatták el.

Előbb be kellett várniok a Bécsből kiküldött kormánybiztos rendelkezést. Elmenni a börtönbül! Könnyű szó! De hová menni?

Ez a földi gondviselés gondja.

Az államhatalom rendeli el, kinek hol kell majd ezután lakni.

A rendőri bölcsesség szerint kinek-kinek ott az illetékes lakhelye, ahol született.

S a josefstadti vár foglyain kívül még százával vannak az osztrák várakban és a magyarországiakban az elítélt s most már felszabadult hajdani nagyságok. Igen: nagyságok a régi Magyarországban, de semmik és senkik az újban.

A legtöbb közülök vezéri vitézségeért lett elítélve. Katonatisztek voltak. Ezredesek, hadnagyok. Vállrózsa nem vár a számukra. Érdemrendeiket belül a kabát alatt viselhetik. A legtöbb halálra volt ítélve s hosszú, nehéz fogságra megkegyelmezve.

De a társadalom minden osztálya képviselve volt a börtöni nevezetességek között.

Volt ott plébános, protestáns lelkész, tábori lelkész, piarista szerzetes, kanonok, esperes, akadémikus, kollégiumi tanár, tábori orvos, bíró, törvényszéki ülnök, bányamérnök, vasúti mérnök, levéltárnok, lengyel technikus, pénzügyminiszteri titkár, színész (magyar és német), lapszerkesztő, poéta, rendőr, nyomdász. És egynehány földbirtokos úr is.

Mindezekre mi vár, ha szabadulnak?

Kinek van otthona?

S akinek van, nem fáj-e rágondolni? Örülni fognak-e a megjelenésén, mikor betoppan a házba, vagy rémülten riadnak fel, mikor eléjük jön a sírból föltámadt kísértet, akit már elfeledtek?

Boldog az olyan ember, mint a Sándor bácsi, akinek van egy öreg édesanyja, aki meleg szobával, meleg öleléssel várja. Az anyai szív nem felejtett.

De van közöttük egy másik boldog ember is: egy fiatal százados, akire otthon hűséges menyasszony vár. Annak az atyja dicsekedve emlegeti ismerőseinek, hogy az ő leányának a vőlegénye olyan derék ember, hogy most került ki a börtönbül.

Ellenben minden fogolytárs aggódva lesi Markóczy Dezső arcvonásait.

Ez olyan okos ember volt, hogy idejekorán eladta a birtokát szabály szerint a feleségének. A birtok tehát megmaradt, a feleséggel együtt; de a család megnövekedett az ő börtönben léte alatt.

Mit fog tenni, ha hazakerül? Gyilkol-e, avagy elbujdosik?

De hát kinek fájjon a más szíve?

Minden egyes szabadon bocsátott hazafinak útitársa volt a nehéz gond.

A kötelezettség, amit az állami rend rájuk diktált, arra kényszeríté őket, hogy születésük helyének megyei székvárosában húzódjanak meg, ahol rendőri felügyelet fogja magukviseletét ellenőrizni.

Hogy miből éljenek meg? Az az ő gondjuk.

Napszámosra mindenütt szükség van, s a koldulás sem tilalmas.

S ha a hajdani honvédezredes az utcán fát fog fűrészelni, s a plébános, az esperes házrul házra fog zarándokolni az alamizsna-kenyérért, az igen jó buzdítás lesz az új nemzedékre nézve, hogyan kell a hazát, a szabadságot szeretni.

Olyan volt ez a börtönből kikerült társaság, mint egy szétrobbant tűzmeteor, melynek minden egyes szikrája külön fénylik még lehulltában sokáig. S minden egyes sziporkának a lehullása egy külön tragődia.