HARMINCADIK FEJEZET
A HALOTTAIBÓL FELTÁMADT

Markóczy Dezső, mielőtt börtönét elhagyta, lovas stafétával küldött izenetet a feleségének, kiszabadulása hírével, s jelezte a napot és órát, melyen Markóczfalvára meg fog érkezni. Az a nap éppen vasárnap volt.

Viola e nap délutánjára összehívta minden gazdasági tisztjét, nejeikkel együtt, külön levélben kérte fel Csacsinát a megjelenésre, s az édesatyját személyesen értesíté.

Mindnyájan eljöttek idejére, még olyanok is, akik nem voltak hivatalosak, de régibb ismerősei a családnak.

A termeket virágokkal díszíték fel a kertészek.

A megérkezésnek egész csendben kellett megtörténni. Így parancsolta a hatóság. Semmi küldöttség, bandérium, népcsődület. Még hintóknak sem szabad az érkező volt államfogoly elé kivonulni. Az meg fog érkezni postai relais-vel pontban négy órakor délután, s a postakürt fogja jelezni megérkezését.

A címerteremben foglaltak helyet a meghívottak, a mellékteremben várakoztak a szorosabban egymáshoz tartozók.

Idekinn szabad volt a véleménycserélés. Mindenki találgatta, hogy mi fog történni a férj és feleség találkozásakor.

Flórián úr vitte a nagy szót.

- Az előrelátható. Markóczy most jön a börtönbül. Hozza kezében a nehéz bilincseit, amiket emlékül megtartott. Mikor meg fogja látni a felesége mellett azt a háromesztendős porontyot, azzal a nehéz bilinccsel fogja agyoncsapni mind a kettőt. És azután a csábító gavallért, utoljára az anyját, aki protegálta a bűnös viszonyt. Nagy vérengzés lesz itt! Amilyet még nem látott a komédia-ház. Én meg nem akadályozom.

A többiek sem ajánlkoztak erre.

- Feltűnő dolog - mondá Flórián -, hogy a megérkező családfő elfogadására a tiszteletes nem jött fel a kastélyba, az asszonyságnak az atyja. Ő sem akarja útját állani a büntető igazság kezének.

Egy fiatal uradalmi írnok bátorkodott felvilágosítással szolgálni.

- A tiszteletes izent az egyházfi által, hogy csak az isteni tisztelet után fog feljöhetni.

- Lárifári! Délutáni prédikációt elrebegheti a rektor. Nincs kedve jámbor páternek a mártírok sorába belekeveredni. Van esze. Bűnhődjön, aki vétkes.

Végre ütött az óra, s arra pontosan megharsant odakünn a postakürt. A kocsi megérkezett.

A családtagoknak most rohanni kellett volna ki a szobábul, le a lépcsőkön, a kedves visszatérő fogadására. Nem tették.

Ezen mindenki megütközött.

- Ahá! - mondá Flórián. - Nem mernek szeme elejbe kerülni. Rettegnek sírból jövő kísértettől: érzik bűnösségüket.

Pedig egyszerű magyarázata volt zárkózottságuknak. A hatóság tudatta az úrnővel, hogy két fegyveres zsandár fog a kapuban őrt állani, akik minden csoportos kirohanást az érkező államfogoly elé meg fognak akadályozni.

Tehát zárt ajtók mögött kellett az érkezőre várni.

Ez így szokás egy jól rendezett államban.

Az ablakot sem szabad kinyitni, s kikönyökölni, kendőket lobogtatni.

Hangzott már a hazatérő lábdobogása a folyosón.

Felnyílt az ajtó.

Belépett rajta az úr.

Nem hozta kezében a súlyos rabbilincseket, hanem egy csomó pecsétes papírost.

Csacsina Flórián akart első lenni, aki fogadja.

Vesztére!

Amint őt meglátta az érkező, arca lángvörös lett, szemei szikráztak. Dörgő hangon kiálta a szemben állóra:

- Nesze a gyalázatos leveleid, árulkodó, rágalmazó Júdás! - S azzal az egész levélcsomagot az arcába vágta. - Takarodjál ebből a házból! Majd még leszámolok veled!

E dörgő szavakra gyorsan megnyílt a mellékterem ajtaja, ott volt az egész család.

Legelől Viola, kézen fogva a kis Dódikát.

Dezső odarohant hozzájuk, s legelső volt a gyermek, akit karjára kapott, arcához emelt, csókjaival elhalmozott.

- Te édes angyalom! Gyermekem! Börtönvirágom!

Alig akart tőle megválni.

A fiúcska is átölelte kicsi karjaival apjának a nyakát, s megcsókolta az orcáját, hogy azt gyönyörűség volt nézni, s hogy ő is mondjon valamit, azt petyegé:

- Né! Már sarkantyús csizmám is van.

Azután került a sor Violára.

Dezső gyöngéden, melegen ölelte keblére nejét. S csak annyit súgott neki:

- Te mártírnőm! - A többit elmondták a csókok.

- Mátul fogva nem az többé - mondá biztos, hallható hangon az asszony.

A vendégek bámulata egyre növekedett.

Dezső meglátta az anyját. Nejét karjára fűzve odament eléje, s megcsókolta az arcát.

- Te nőm védangyala! Köszönöm, amit érte tettél.

- Én köszönöm - mondá Mária -, amit ő tett velem.

- Visszahozott régi otthonodba. Most már együtt maradsz velünk.

A meglepetések még mindig nem fogytak el.

Amadé lépett Dezső elé, karján Emíliával, akit e rövid szóval mutatott be:

- Nőm!

Dezső kezét nyújtá neki, határozott hangon mondva:

- Derék ember vagy! Igaz barátom!

Tehát nem “címerem bemocskolója”! Nem “bűnös szerető”, hanem derék ember, igaz barát. Nejének hűséges őre ennél a háznál.

Leghátul maradt a jó Zsófi. Sírt örömében.

Dezső tekintete őt kereste.

- Hát te, kedves Zsófi! Nem mégy az urad elé? Odalenn van a postakocsinál, a bagázsiát leszedetni.

- Az én Sándorom is itt van? - kiálta Zsófi. S nem sírt már, hanem sikoltozott örömében, s rohant a vendégcsoporton keresztül, jobbra-balra taszigálva, akit útban talált. Bizony azt a zsandárt is a kapufélhez vágta, aki nem akarta neki megengedni, hogy az ő kedves Sándorját megölelje.

Eközben megérkezett a lelkipásztor, tiszteletes Széplaky Ezékiel uram. Azon módon, ahogy a szószékről leszállt, sokráncú reverendájában sietett ide.

- Bocsánat, hogy elkéstem - kezdé mindjárt, ahogy az ajtón belépett. - Nem lehettem itt fiamuram örvendetes fogadtatásán. De urát adom a mulasztásomnak.

Dezső eléje sietett az apósának, s lelkesen megölelte.

- Tudjuk az elmaradás okát - mondá -, a lelkészi kötelesség.

- Több annál - mondta a lelkész -, az apai kötelesség. Ma szabadult fel az ajkam a gyónás titkának tovább őrzése alól. E titokkal leányom, a te nőd, terhelte meg a szívemet, amidőn atyai feloldást kért tőlem azon bűnvád alól, mellyel őt az emberek társasága terheli, meggyónva, hogy egy napot férje börtönében töltött, s ez a nap Istentől meg lett áldva. Erről a börtönben töltött boldog találkozásról nem volt tudomása senkinek, még a hozzá legközelebb álló személyeknek sem. És neki nem volt szabad ezt közhírré tenni, hogy a hatalmasok kegyetlen bosszúját rá ne zúdítsa a szenvedőkre és azokra, kik a szenvedők ínségét enyhíteni törekesznek. Inkább szenvedni kellett őneki magának minden megítéltetést, kárhoztatást, gúnyt, csúfondároskodást, amit a világ reá szórt. Ma ezt a szégyent letörültem az arcáról: nyilvános gyülekezetben a szent szószékről prédikáltam ki az egész valóságot. Tehettem már: a hatalmasok elmúltak, s a szenvedők kínzása megszűnt. Áldassék az Isten!

A jelenlevők mind meg voltak mélyen hatva a lelkész szavaitól, s mikor elvégezte, odasiettek hozzá sorba valamennyien, és megcsókolták a kezeit. Viola a nyakába borult és sírt.

- És te ezt mindnyájunk előtt el bírtad titkolni - szólt gyöngéd szemrehányás hangján Mária -, még nekem sem fedezted fel, ami fölmentett volna.

- Nem szóltam, de bizonyságot adtam. Látjátok ezt a gyermeket a karjaimon: nem hirdeti-e ennek az arca, hogy hűséges voltam az én uramhoz?

- Igaz! Igaz! - zúgák mindannyian.

A tiszttartó vállalkozott a vendégcsoport érzelmeinek tolmácsolására. Ünnepélyes meghatottsággal intézé szavait Violához.

- Méltóságos asszonyom! Mi mindannyian vétettünk ön ellen, amidőn nem tudva az igazat, ítéletünkben megtévedtünk. Most bocsánatot kérek mindnyájunk nevében, és lábai elé teszem hódolatunk mirtuskoszorúját.

Azzal ajkaihoz emelé Viola kezét, és alázatosan megcsókolá.

Példáját mindnyájan követték. Elébb a nők, azután a férfiak. A nők a kis Dódinak is kezet csókoltak, aki egész öntudatos méltósággal nyújtogatá apró kacsóit a hódolók elé. Viola öleléssel fogadta az asszonyságokat.

Utolsó üdvözlő volt a fiatal írnok.

- Én is jövök kezet csókolni, de nem bocsánatot kérni; mert én tudtam az igazat, hirdettem is mindenfelé: nekem mindent elmondott a piktor, a Károlyka, kár hogy most nincs itt, mikor josefstadtból hazakerült.

- Hiszen többeknek is elbeszélte azt a piktor: csakhogy annak egy szavát sem lehet elhinni, mert mindig hazudik; de most már a tiszteletes úr ajkairól halljuk, s az szent ige.

- És a méltóságos úr cselekedeteiből látjuk - sipegé a tiszttartóné. - Hogy kapta ölébe a fiacskáját.

- S hogy vágta a szeme közé Csacsinának a rágalmazó leveleit! - egészíté ki az írnok.

Erre kezdett csak szétnézni a vendégtársaság, mi lett azokból a levelekből? Már nem hevertek a földön.

De a családfőt sem látták sehol, sőt Amadé is eltűnt valamerre.

A tiszteletes megható beszéde alatt senki sem ügyelt arra, hogy az előteremben mi történik.