Kötet, Fezejet

 1    I,    III|           fáj; de én látom, tudom, érzem, bennem öntudattá van fagyva,
 2   II,    XIV|           semmit, amit ön mondott. Érzem, hogy igazat mondott, de
 3   II,  XVIII|         boldognak és szerencsésnek érzem magamat, amidőn nagyságodnak
 4   II,  XVIII|           Bocsánat, édes szomszéd; érzem, hogy önt nagyon megsértem,
 5   II,  XVIII| nevelkedtem, s szerfelett hálásnak érzem magamat nagysádtok ezen
 6   II,  XVIII|   nagyságát csak én tudom, csak én érzem.~ ~Az indulat beszédessé
 7   II,  XXVII|         házára.~ ~– Azt tudom, azt érzem, uram. Áldom érte az Istent.~ ~–
 8   II,   XXIX|         Rudolf, én olyan különösen érzem magamat. Három nap óta valami
 9   II,   XXIX|       lelem helyemet. Én halálomat érzem. Kérlek, ne mondj ellent.
10   II,   XXIX|          ablakra vastáblák jönnek. Érzem, hogy nem kell őt itt többé