Kötet, Fezejet

  1    I,      I|             Kivált ily kedves időben, midőn megerednek az égnek csatornái,
  2    I,      I|              vendég, s örült a lelke, midőn kapuján befordulva az üresen
  3    I,      I|     egyre-másra kezdenek kukoríkolni, midőn világosság kezd támadni
  4    I,      I|          leereszkedő kedélyben levén, midőn a hosszabbik férfiú szundikáló
  5    I,      I|               minden vonással; kivált midőn szemeit behunyja, s az álom
  6    I,      I|    némelyembereknél, kik éppen akkor, midőn legalázatosabbaknak kellene
  7    I,     II|          főurak a státusra hagytak, s midőn újra visszajövének, a restauráció
  8    I,     II|               még akkor nem volt ott, midőn legutóbb látta Párizst,
  9    I,     II|           alig ért az utolsó ajtóhoz, midőn már jött a legelébb szaladó
 10    I,     II|               hajdani pástétomsütőre; midőn az emigráltak kastélyait
 11    I,     II|               akkor lesz lefizethető, midőn nagybátyám meghal.~ ~– S
 12    I,     II|              talán máshoz volt kötve, midőn az hetvenéves korában ismét
 13    I,     II|        ördögnek szoktak nevezni, hogy midőn az embereknek megmérhetetlen
 14    I,     II|               bele nem akar szeretni, midőn már egészen idegennek találandja.
 15    I,     IV|          Rudolf gróffal és társaival, midőn a történet már javában foly;
 16    I,     IV|              az ott maradottak közül, midőn az elébbi eltávozott.~ ~–
 17    I,      V|              s nem telt bele egy hét, midőn udvari kamarását elküldé
 18    I,      V|               el soha, még akkor sem, midőn elmúlt a hír. Mert édeseim,
 19    I,      V|            kellett új szóhoz szoknia, midőn kegyencét mint nőt látta
 20    I,      V|             olasz operatársasághoz, s midőn Griseldában fellépett, az
 21    I,      V|             hogy abban léptessék fel. Midőn eléneklé Rosinát, * a párizsi
 22    I,      V|       tanúsítja, a néma hallgatással, midőn lelkében érzi, hogy művészete
 23    I,      V|      képtelennek érzi magát énekelni, midőn férje halálos beteg, s ő,
 24    I,      V|         csendesen aludjam akkor ugyé, midőn tudom, hogy te, az én bálványom,
 25    I,      V|        végerejét látszott kimeríteni, midőn visszatért Jeanette egy
 26    I,     VI|               e rendkívülisége által, midőn az opera igazgatónéja volt,
 27    I,     VI|         művésznőt idáig tartóztatták, midőn az éppen azt szerette volna,
 28    I,     VI|               repülőfélben, úgy, hogy midőn a megnyílt színpad félsötét
 29    I,     VI|           Alig haladt egypár taktust, midőn a legelső trillánál valami
 30    I,     VI|               nagyszerűsége felett, s midőn a függöny legördült, felrohantak
 31    I,     VI|             szebb, nem magaszto sabb, midőn bírái, midőn ellenei elé
 32    I,     VI|           magaszto sabb, midőn bírái, midőn ellenei elé lépett birodalmát
 33    I,     VI|               volt szokás megkezdeni, midőn az illető a lámpák elé lépett.~ ~
 34    I,     VI|         számára a közönséget, úgyhogy midőn lehajolt e két koszorút
 35    I,     VI|             Az entr'acte alatt tehát, midőn a közönség meggyérül, odafurakodának
 36    I,    VII|             által szolgáltatta magát, midőn a városból ismét továbbutazott.~ ~
 37    I,    VII|         virágszál azon perctől fogva, midőn lábait a szárazföldre tevé,
 38    I,    VII|         munkástól.~ ~– A nyomorultak, midőn dolgozni mentek a gyárba,
 39    I,    VII|              gyermekét keresné benne, midőn óriási örömriadal zendül
 40    I,    VII|           sehol; ők azon pillanatban, midőn a delnő a csecsemőt anyjának
 41    I,    VII|        sötétebben, mindig feketébben. Midőn a feneket érte a felhőszerű
 42    I,    VII|              ön, mit gondoltam akkor, midőn ama vészes órában életét
 43    I,    VII|                    Azt gondolám, hogy midőn a gyermekek meg lesznek
 44    I,    VII|         kimondhatatlan epedéssel.~ ~– Midőn az utolsó két gyermek megszabadult,
 45    I,    VII|              csak akkor tért magához, midőn lehajló nyakán egy forró
 46    I,    VII|           tekintettel. – Megcsókolál, midőn nem vagyok tiéd, míg férjemtől
 47    I,    VII|              a színpad foglalja el, s midőn a két ifjú a páholyba belép,
 48    I,    VII|            volna azt? – szólt Rudolf, midőn szóhoz juthatott a beszédes
 49    I,    VII|       méltatlanságot követ el lelkén, midőn a legszentebb érzelmet megtagadja.
 50    I,    VII|             egész divatvilág gyászol. Midőn eljöttünk, éppen azelőtti
 51    I,    VII|               kérdé elszorult hangon, midőn ismét vissza kezdének térni
 52    I,    VII|              előtt férjeül fogadta, s midőn meghalt a férj, mint ezt
 53    I,    VII|               voltak, mint azelőtt, s midőn pillanatai az előtte ülő
 54    I,    VII|          meghajtva magát, elrohant.~ ~Midőn egyedül maradtak, István
 55    I,    VII|            hanyatt taszítá Debryt, ki midőn ráismert, utána eredt, s
 56    I,    VII|      némelyiken sokáig elmerengett, s midőn az utolsó lapokra ért, melyeket
 57    I,    VII|       keskenyebb, az ajk komolyabb, s midőn készen volt, s messzi tartá
 58    I,   VIII|            hatása meglátszik orcáján, midőn visszakerül.~ ~Ezt elvégezve
 59    I,   VIII|             sem mozdítja korbácsát.~ ~Midőn háromszáz lépésnyire haladtak,
 60    I,   VIII|            bírta megelőzni a másikat. Midőn már csak alig ötven lépésnyire
 61    I,   VIII|           rekedten a legyőzött lovas, midőn kalapjával kínálták. – Visszanyerem
 62    I,   VIII|         tesznek minden fűevő állatot, midőn a vér forrni kezd, mindkettő
 63    I,   VIII|              lépésnyire a sás között, midőn meghallá a bika mormogását.
 64    I,   VIII|              Megöllek! megöllek!” – S midőn el tudott végre csendesülni,
 65    I,   VIII|           rajta, hogy rájárt a rúd, s midőn végre Kis Miska elereszté
 66    I,     IX|             mely akkor kezdetett meg, midőn széltére azt hitték a magyar
 67    I,     IX|           ősmagyar főurak nagy része, midőn e három szót kell a teremben
 68    I,     IX|            fiatal emberek feszengeni, midőn észreveszik, hogy nagyon
 69    I,      X|               tett olyan tréfát, hogy midőn nem volt több pénze, mint
 70    I,      X|               vasárnap délutánonként, midőn a messzely * bor magnetizálta
 71    I,      X|               a családba; Mayer uram, midőn bürójából vagy ki tudja
 72    I,      X|             tapasztalá, hogy gyakran, midőn a szobába belép, egyszerre
 73    I,      X|            engem bolonddá vélt tenni, midőn azt mondta, hogy leányát
 74    I,      X|             Mayer! Hol volt az eszed, midőn a másik fél kihallgatása
 75    I,      X|          ugyan észre Mayer uram, hogy midőn az utcán találkozik ezen
 76    I,      X|               Alig tette be az ajtót, midőn víg kacaj hangzott fel az
 77    I,      X|               kellemetlen leendett.~ ~Midőn a család magára maradt,
 78    I,      X|         hajdani boldog időkben szoká, midőn még hivataltiszti társak
 79    I,      X|              lehetett tehát rá nézve, midőn beszédét végezvén, tekintetes
 80    I,      X|       ellenkezik, fűhöz-fához kapkod, midőn egy tisztességes személy
 81    I,     XI|         kellemetlen, de igen hasznos. Midőn végre a gyermek elvadult
 82    I,     XI|            Végre annyira jutott, hogy midőn egyszer Teréz engedelmével
 83    I,     XI|           gyönyör, milyen élvezet az, midőn a fiatal férfi, leány, becsületes
 84    I,     XI|         támadás.~ ~Ő tehát egy napon, midőn megtudá, hogy Fanny egyedül
 85    I,     XI|           Fanny vigasztalhatlan volt, midőn Krammné ki találta előtte
 86    I,     XI|        hátulsó ajtaját, s rálesettek, midőn a chevalier bement, akkor
 87    I,     XI|               esett bele a verembe, s midőn végre elkezdett esni az
 88    I,     XI|              a gyermek szép énekében, midőn maga mellett elragadtatott
 89    I,     XI|               soha nem mosolyog, csak midőn jót tesz, szelíd tekintete
 90    I,     XI|             felkereste őt álmaiban.~ ~Midőn az utcán végigment, s ifjú
 91    I,     XI|         titokteljesen gondoskodik, de midőn végre a kegyes asszonyság
 92    I,     XI|             szívével többé.~ ~Másnap, midőn Krammné Fannyért ment, őt
 93    I,    XII|           hogy helytelenül cselekvék, midőn amaz embertől pénzt fogadott
 94    I,    XII|             az ajtót eltávozott. Csak midőn hintajában ült, akkor jutott
 95    I,    XII|          legközönyösebb tárgyakról, s midőn a napirenden levő országos
 96    I,    XII|              nagyon kora volt az idő, midőn a hídon keresztül a ligetbe
 97    I,    XII|          Abellinóhoz fordulva –, hogy midőn célozni kezdesz, ne felülről
 98    I,   XIII|      körülmények idéztek elé benne, s midőn végre a nádor őfensége megengedé
 99    I,   XIII|           emlék késő Ulászló idejéig, midőn a körüle terült falunak
100    I,   XIII|               a közeledő szemébe, még midőn csak messziről látja a kárpátfalvi
101    I,   XIII|             három nap és három éjjel, midőn a tatárok üldözék, táplálván
102    I,   XIII|             azonban nem lehete félni, midőn nevenapján történt valamely
103    I,   XIII|            nábob igen jól tudja, hogy midőn e számadásokat átnézi és
104    I,   XIII|              fenn volt a nap az égen, midőn Pál felrángatá álmábul,
105    I,   XIII|           öröme vagy terhe. Ilyenkor, midőn úgy vár az ember valamire,
106    I,   XIII|       képzelhetni a jámbor ijedelmét, midőn tudtára adók, hogy egy negyedóra
107    I,   XIII|            kifejezéseit lehete látni. Midőn leborult imádkozni, valódi
108    I,   XIII|            vonásán, s lesüté szemeit, midőn érdemeit hallá emlegetni,
109    I,   XIII|             felszedett a szekerére, s midőn legjavában hajtatott, kiesett
110    I,   XIII|           gonoszabbakat is beszélnek, midőn a vendégség vége felé a
111    I,   XIII|             úr az asztalfőhöz indult. Midőn odaért, megpillantá, hogy
112    I,   XIII|    aranyserleget, mely előtte állt, s midőn az elősiető hajdúk elvivék
113    I,   XIII|                Meg volt rémülve ő is. Midőn az ifjabb Kárpáthyval kicsinálták,
114    I,   XIII|        szomorú véget érjen a tréfa, s midőn Kiss szemébe vágta az orgyilkos
115   II,    XIV|         rabnőm, ki téged meg sem lát, midőn előtte térdelsz, midőn az
116   II,    XIV|                midőn előtte térdelsz, midőn az idvességet ígéred neki,
117   II,    XIV|        mogorván állt künn az ajtóban, midőn díszes úri hintó áll meg
118   II,    XIV|          vagyok bigott ember uram, de midőn halálos ágyamon feküdtem,
119   II,    XIV|         csodájára a halál országából, midőn már mindenki hitte halálomat,
120   II,    XIV|         korban vette őt gyámsága alá, midőn a szív már ismer! S nincs
121   II,    XIV|            képet csinált ez ideig, de midőn a fiú elment, két könnycsepp
122   II,    XIV|        hatvankilenc éves aggastyánba, midőn egy deli ifjú iránt szíve
123   II,    XIV|         gazdagság ragyogványát akkor, midőn csak kezét kellene kinyújtani,
124   II,    XIV|              mindannyiszor felkeresé, midőn élő arc nem volt körüle,
125   II,    XIV|       mélységes megvetését, olyankor, midőn e megvetést, ez utálatot
126   II,    XIV|              s istent kísérteni mégy, midőn az oltár előtt e szót kimondod: „
127   II,     XV|             alatt magát.~ ~Egy napon, midőn Boltay mester éppen otthon
128   II,     XV|                amiért sietnie kell.~ ~Midőn a falu végére értek, leszállt
129   II,     XV|      szegélyét, elkérte imakönyvét, s midőn visszaadta neki, Fanny a
130   II,     XV|               szoktak óvatosak lenni, midőn éjszakai toalettjöket végzik.
131   II,     XV| kiszalasztódni a jámbor anyák ajkain, midőn felnőtt leányaik sorsán
132   II,     XV|              már besütött az ablakon, midőn Fanny felébredt.~ ~Egész
133   II,     XV|                remeg egész éjen át, s midőn reggel azután felébred,
134   II,     XV|             az álom jó tanácsot ad. S midőn reggel felébredünk, oly
135   II,     XV|         végezni, s mindnyájan várták, midőn betoppant. Ugyanazon öltönyben
136   II,     XV|         idegen szavakkal, s elbámult, midőn ezt olvasá benne:~ ~„Kedves
137   II,     XV|        elénekelte a „casta divát” * , midőn Abellino inasa urához furakodva
138   II,     XV|                  Így mosolygott most, midőn Kecskerey úr elé lépett,
139   II,   XVII|             Fanny elhagyá rokonait, s midőn elvált tőlök, azt látszék
140   II,   XVII|            szinte torkán akadt a szó, midőn ki kelle mondani:~ ~– Barna
141   II,   XVII|              szinte nagyot lélegzett, midőn az utolsó búcsúszóval a
142   II,   XVII|       kövezeten.~ ~Alig múlt egy hét, midőn Teréz már levelet kapott
143   II,   XVII|            monda erre Vidra cigány.~ ~Midőn aztán a vidéken híre futamodék,
144   II,   XVII|   legörvendetesebben volt meglepetve, midőn hazaérve, semmit sem talált
145   II,   XVII|    becsülettudó, jámbor ember volt, s midőn legelső úri barátai megjelentek
146   II,   XVII|               úr előtt, később pedig, midőn János úr vevé észre, hogy
147   II,   XVII|       aláírási íveikkel megtisztelék. Midőn aztán jöttek a kortyondi
148   II,   XVII|               mi más nemzetek felett, midőn a közmíveltség ezen ágazatát
149   II,   XVII|              át annak az elsőbbséget, midőn indítványozói megígérték,
150   II,  XVIII|              kényelméről gondoskodik, midőn a világ minden részeiből
151   II,  XVIII|            vél neje iránt tanúsítani, midőn őt e vidám társaságokban
152   II,  XVIII|             kezdek rá emlékezni, hogy midőn hagymázbeteg voltam, legnehezebb
153   II,  XVIII|          izzadságcseppjeit gyöngyözi, midőn mindig újabb nevek kerülnek
154   II,  XVIII|          Flóra.”~ ~Emlékezék rá, hogy midőn a névsorozaton magától végigfutott,
155   II,  XVIII|               elfoglalva minden szív, midőn ő lelkében a hallottak szerint
156   II,  XVIII|            dobogott az ifjú nő szíve, midőn a léptek mind közelebb jöttek
157   II,  XVIII|               legnehezebb állása van, midőn legelőször a világba lép,
158   II,  XVIII|              lép, kivált egy esetben, midőn azt kénytelen nélkülözni,
159   II,  XVIII|             Marion kisasszony mögött, midőn Fanny a legszenvedélyesebb
160   II,  XVIII|            szelleme a vidéknek. Éppen midőn megérkezett ide, önrül hallottam
161   II,  XVIII|               a szemei az orcájába, s midőn ismét napvilágra jöttek,
162   II,    XIX|               És mikor eljött az est, midőn egyedül maradtak, s volt
163   II,    XIX|         holtig; ha valaki jön hozzád, midőn ő nálad van, s azon valaki
164   II,    XIX|             ellen felkelsz helyedről, midőn csak meg kellene magadat
165   II,     XX|            engemet vissza attól, hogy midőn mindezen osztályai számára
166   II,     XX|      megemlítenem uraim, azon esetet, midőn egy agár gazdája meghalálozik,
167   II,     XX|             szomorú tapasztalásom ez; midőn halálos beteg voltam, cselédeim,
168   II,     XX|       bosszúsággal vonta hátra magát, midőn a társaság nagy része éljent
169   II,    XXI|               Hajnal alig hasadt még, midőn a felöltözött vendégek kijöttek
170   II,    XXI|           Gyönyörű nyári reggel volt, midőn a pompás menet kivonult
171   II,    XXI|         hitvestársnak; vannak esetek, midőn kellemesebb nőnek lenni,
172   II,    XXI|               lépéssel előzött meg, s midőn vevé észre, hogy a távolság
173   II,    XXI|             hitte, hogy már vége van; midőn egyszerre oldalt csap újra,
174   II,    XXI|        hullámzik. Itt van íme a perc, midőn mellette lovagol az ifjú,
175   II,    XXI|            ehelyett azon pillanatban, midőn Fanny elszédülten, elaléltan
176   II,   XXII|              megszabadult a haláltól. Midőn legelőször tekinte szét
177   II,   XXII|              ez őrült merénylet tőle, midőn amaz oly szép, oly jó, és
178   II,   XXII|             akkor vagyok boldogtalan, midőn látom, hogy te semminek
179   II,   XXII|               vitte; behítta magához, midőn zongorázott, együtt kocsikázott
180   II,   XXII|              De lelkébe látott Teréz. Midőn megcsókolá néma ajkát, s
181   II,   XXIV|       félreismerhetlen volt a jókedv, midőn Fannyt karjai közé szoríthatta.
182   II,   XXIV|            kisebbnek érzé a veszélyt, midőn szemei előtt volt, mint
183   II,   XXIV|     reszketett, úgy dobogott a szíve, midőn felé látá őt közeledni.
184   II,   XXIV|             volt oly nehéz lélegzete, midőn azt mondá: „Én nem hiszem,
185   II,   XXIV|             úr megragadá az alkalmat, midőn Rudolfhoz közel juthatott,
186   II,   XXIV|               szép volt mind a kettő! Midőn egymásra mosolyogtak, az
187   II,   XXIV|              ami Abellinóval történt, midőn hatszáz forintot játszott
188   II,    XXV|               titkosan mosolygott.)~ ~Midőn a vendégek eloszlottak,
189   II,    XXV|               azt nejének előhozni.~ ~Midőn végre ittas volt az örömtől,
190   II,    XXV|              fel a kastély tornácába, midőn Rudolf hintaja az udvarra
191   II,    XXV|               szegény asszony szívén, midőn e tréfás meséket mondja.~ ~–
192   II,    XXV|            vágy ez, amit érez valaki, midőn magas toronyból alátekint,
193   II,    XXV|               maradt velök.~ ~Rudolf, midőn alunni ment, hálóterme előszobájában
194   II,    XXV|            kimondani, hogy: „szabad”, midőn Rudolf már szobájába lép.~ ~
195   II,    XXV|           észre a visszatérő hölgyet, midőn az lázasan remegve előtte
196   II,    XXV|             hogy a halálba ne fussak, midőn ismét találkozánk? Ah, már
197   II,    XXV|               a kétségbeeséssel küzd, midőn önre gondol? Boldogabb lesz-e
198   II,    XXV|       mondhatlan gyönyör között?~ ~És midőn kisírta magát keblén, elcsöndesült
199   II,    XXV|          percig volt boldog életében. Midőn zokogva az ő keblén függött.~ ~
200   II,   XXVI|             ugyanazon érdekes alak, s midőn délesti óráiban felteszi
201   II,   XXVI|                 folytatá Kecskerey –, midőn legutóbb láttam, már akkor
202   II,  XXVII|      gyöngeség milyen nagy szégyen, s midőn János úr elragadtatással
203   II, XXVIII|             zöld legyen ott akkor is, midőn minden holt és fehér.~ ~
204   II, XXVIII|               s megdöbbenve állt meg, midőn annak talapján egy férfialakot
205   II, XXVIII|               fog ő lenni egykor!… És midőn homlokát a hideg márványra
206   II, XXVIII|        gondolkozik. Előtte állt arca, midőn utánanézett az elvetett
207   II, XXVIII|               az elvetett amarántnak, midőn szilaj paripán vágtatott
208   II, XXVIII|              paripán vágtatott előle, midőn szerelemben kétségbeesett
209   II,   XXIX|       valamint legelső gondolatom ez, midőn felébredek, és legutolsó,
210   II,   XXIX|             felébredek, és legutolsó, midőn lefekszem, és örökkévaló,
211   II,   XXIX|             lefekszem, és örökkévaló, midőn majd nem ébredek fel többet.
212   II,   XXIX|         veheti észre rajta, mit érez, midőn e szavakat hallja.~ ~„Milyen
213   II,   XXIX|            percegése által zavarva.~ ~Midőn az ügyvéd feltekintett a
214   II,   XXIX|              fejét alácsüggeszté:~ ~– Midőn elhozza rám Isten azon órát,
215   II,   XXIX|            rég elhunyt ősöket, kiknek midőn lankadt kezéből kihullott
216   II,   XXIX|         sokáig nem bírt szóhoz jönni, midőn e részét végintézetének
217   II,   XXIX|          tiszteletreméltó férfiak, és midőn Rudolf is kezébe vette,
218   II,    XXX|               szobában aludt, és csak midőn a nagy nesztelenség által
219   II,    XXX|               csak az téríté magához, midőn végül a megholt ismerőit
220   II,   XXXI|          hagyva, aki akkor született, midőn már senki sem várt reá,
221   II,   XXXI|             Szentirmaynéval megossza. Midőn Pozsonyból eltávozott, úgy
222   II,   XXXI|             egyiránt szigorú.~ ~Mégis midőn egyszer Flóra azzal lepi
223   II,   XXXI|               volt hatéves a gyermek, midőn egyszer Flóra felvitte a
224   II,   XXXI|           komolyan hallgatta végig, s midőn hazavitték, összegyűjté
225   II,    Meg|         tartom a kedvenc munkámnak, s midőn a jelen kiadásnál újból