Kötet, Fezejet

  1    I,    III|            István, a középen levőé Rudolf.~ ~A figyelmes szemlélő
  2    I,    III|            visszatérőben vagyok.~ ~Rudolf hidegen szólt közbe, egészen
  3    I,    III|     rokonai vannak otthon? – kérdé Rudolf.~ ~– Senkim a jó istenen
  4    I,    III|    századrészét éreznétek ennek!~ ~Rudolf vállat vonított fogai közt
  5    I,    III|          magadban képzeléd – monda Rudolf leheveredve a fűbe, míg
  6    I,    III|           Ismeretlen nevek – szólt Rudolf kezét feje alá téve s egy
  7    I,    III|          egész – felelt rá hidegen Rudolf szemeit hanyagul lehunyva.~ ~–
  8    I,    III|         mind a két ifjú hevesen.~ ~Rudolf elveszíthetlen nyugalommal
  9    I,    III|       nagyon sokat akart mondani.) Rudolf mosolygott az utóbbi állításra,
 10    I,    III|         fennhangon nevetni – szólt Rudolf –, most jó alkalmam volna
 11    I,    III|     szíveiket nem adták zálogba.~ ~Rudolf csendesen mosolygott.~ ~–
 12    I,     IV|         Azon percben érkezeink oda Rudolf gróffal és társaival, midőn
 13    I,     IV|         történet már javában foly; Rudolf, ki ismerős a társasággal,
 14    I,     IV|          kiálta tréfás feddőzéssel Rudolf, ki szinte a hallgatók közé
 15    I,     IV|             Ah ez érdekes! – monda Rudolf felé fordulva, s nem várva
 16    I,     IV|            nem érdekes tréfa ez?~ ~Rudolf komoly, figyelmes arccal
 17    I,     IV|       rosszul beszél – súgá István Rudolf fülébe.~ ~– Ne búsulj, majd
 18    I,     IV|          Abellino odafordulva, hol Rudolf és társai álltak egy szegletben.~ ~–
 19    I,     IV|         felelt hideg szarkazmussal Rudolf, míg István megfogá Abellino
 20    I,     IV|           így igazatok van – szólt Rudolf alig mozdítva keserű vonásra
 21    I,     IV|        viszed-e őket haza? – kérdé Rudolf hallgató társától.~ ~– Annyi
 22    I,     IV|       tégedet elviszlek közülök.~ ~Rudolf lecsüggeszté fejét, és hallgatva
 23    I,     VI|         magyar mágnás ült, István, Rudolf és Miklós. Hozzájok is benyitott
 24    I,     VI|                Úgy látszik – szólt Rudolf –, mintha ma ti fognátok
 25    I,     VI|            vannak gazdag imádói!~ ~Rudolf vállat vonított, mintegy
 26    I,     VI|          Dieu! * Ki az ördög az?~ ~Rudolf hidegvérrel felelt:~ ~–
 27    I,     VI|            igazat mondani? – szólt Rudolf szemüvegét az arszlánpáholy
 28    I,     VI|      demontírozva * volt.~ ~Miként Rudolf helyesen gyanítá: Gaudcheux
 29    I,    VII|        ismerősök, lord Burlington, Rudolf, Iván herceg, Debry márki,
 30    I,    VII|      Általános kacaj, melyben csak Rudolf nem vesz részt, ezalatt
 31    I,    VII|               Erre a szóra felkelt Rudolf a helyéből, hol eddig ült,
 32    I,    VII|      mondott, az nem igaz… – szólt Rudolf, könnyeden odavetve a szót
 33    I,    VII|       kérdek többen, elcsodálkozva Rudolf szokatlan magaviseletén.~ ~–
 34    I,    VII|                Fogadjon ön – szólt Rudolf, merően Kárpáthy szemeibe
 35    I,    VII|         tőlem származik, vagy hogy Rudolf nem angol. Egyébiránt én
 36    I,    VII|          uram! – szól hideg arccal Rudolf kezét nyújtva elé.~ ~– Mit
 37    I,    VII|              Nemesi szóra! – monda Rudolf.~ ~– Nemesi szavamra! –
 38    I,    VII|            Hallották uraim – szólt Rudolf a körülállókhoz fordulva –,
 39    I,    VII|           kifecsegni nem lehetett. Rudolf becsületüggyé tette, és
 40    I,    VII|       annyira komoly, miszerint ha Rudolf teljesíti a fogadás föltételeit,
 41    I,    VII|       annak kell megtörténni, hogy Rudolf elvegye a delnőt – afgán
 42    I,    VII|          leghátul így: „Szentirmay Rudolf báró”.~ ~A többi jegy kihullott
 43    I,    VII|   gondolkoztam ön felől – viszonza Rudolf, kinek arcán mi e pillanatban
 44    I,    VII|          szoktak meghalni a nők.~ ~Rudolf megfogá csendesen a csodás
 45    I,    VII|            közötted állok! – szólt Rudolf magához szorítva ellenállhatlanul
 46    I,    VII|          Chataquéla Calais felé.~ ~Rudolf megígérte, hogy két nap
 47    I,    VII|       Chataquéla eltávozása óta, s Rudolf még mindig hasztalan várta
 48    I,    VII|          csakugyan nyílik az ajtó, Rudolf félvállról tekint nagy mogorván
 49    I,    VII|         szeretne veled beszélni.~ ~Rudolf leírhatlan savanyú képet
 50    I,    VII|          tettem volna azt? – szólt Rudolf, midőn szóhoz juthatott
 51    I,    VII|        Nehány szarkasztikus rángás Rudolf arcán azt látszott mutatni,
 52    I,    VII|           szeretne otthon lenni.~ ~Rudolf csak ekkor tekinte figyelmesebben
 53    I,    VII|              viszonza felhangoltan Rudolf, kit Eszékiné azért tüntetett
 54    I,    VII|           csupa honvágy – folytatá Rudolf egy kerevet karjára támaszkodva –,
 55    I,    VII|                Sőt inkább – felelt Rudolf –, én magam örökös satellite-je *
 56    I,    VII|            lelkesülhetni.~ ~– Édes Rudolf – szólt komolyan Eszékiné,
 57    I,    VII|            még, asszonyom – felelt Rudolf hideg mosollyal –, de énnekem
 58    I,    VII|          vagyok.~ ~– Nem úgy, édes Rudolf, azt én jobban tudom. Én
 59    I,    VII|      egyszóval boldog ember. Lássa Rudolf – és ön még nincs harminc
 60    I,    VII|         nincs harminc esztendős.~ ~Rudolf türelmetlenül várta, hogy
 61    I,    VII|           megbotránkozék.~ ~– Édes Rudolf, nem jólesik öntől ily szót
 62    I,    VII|           emberek szíveiben. is.~ ~Rudolf nagyot sóhajtott, mintha
 63    I,    VII|         még mit sem tudunk – monda Rudolf és gondolá magában: „Ez
 64    I,    VII|  halhatatlan költő – lord Byron.~ ~Rudolf, mintha egy villanyos ütést
 65    I,    VII|           e nevet: „Chataquéla”?~ ~Rudolf hallgatott, nem felelt semmit.~ ~
 66    I,    VII|       ellen irányzott fegyvert!…~ ~Rudolf szent borzadályt érze végigfutni
 67    I,    VII|             s mindenki oda nézett. Rudolf maga is követé a közfigyelmet,
 68    I,    VII|        bámulat elég válasz volt.~ ~Rudolf hirtelen vevé kalapját és
 69    I,    VII|            az oly egyszerű volt.~ ~Rudolf pedig sebesen rohant le
 70    I,    VII|              Hallottam már – szólt Rudolf teljesen osztva a márki
 71    I,    VII|       könnyeivel öntözi most is.~ ~Rudolf lelkének mindez emlékeken
 72    I,    VII|     hasonlított, hanem Flórához.~ ~Rudolf magasabb szellemek közellétét
 73    I,    VII|          mosoly sugárzott rajta.~ ~Rudolf öntudatlanul ajkaihoz emelé
 74    I,     XI|      jóltevője volt. Az Szentirmay Rudolf volt, Flóra férje, a legboldogabb,
 75    I,    XII|       becsületes embernek tartá: – Rudolf és – Miklós.~ ~Mit írhatnak
 76    I,    XII|   eltávozott. Fél óra múlva eljött Rudolf és Miklós.~ ~Ah, ha e percben
 77    I,    XII|       reménytelenül szerettetik.~ ~Rudolf elmondá, hogy írásbeli felhatalmazásra
 78    I,    XII|        Azzal felült a hintóba, hol Rudolf és Miklós vártak reá, távolabb
 79    I,    XII|            Helyre, uraim! – kiálta Rudolf véget vetendő a gyöngédtelen
 80    I,    XII|            már ismeretesek – szólt Rudolf. – A mieink egészen újak.~ ~–
 81    I,    XII|     Szegény fiú!” – sóhajta halkan Rudolf, míg társa már rá akart
 82    I,    XII|         kapott volna a tüdejébe.~ ~Rudolf és Miklós akkor a két ellentanúhoz
 83   II,  XVIII|          mint ő és gróf Szentirmay Rudolf úr őnagyméltósága; óh, az
 84   II,  XVIII|            önt csak egyedül látom, Rudolf nélkül. Úgy hiszem, ez oly
 85   II,  XVIII|         vagyok attól tartani, hogy Rudolf barátomat valami szokatlan
 86   II,  XVIII|          is több az ég alatt, mint Rudolf. Bocsánat, édes szomszéd;
 87   II,  XVIII|          meg belőle mind a hárman: Rudolf nem azért jó férj, mert
 88   II,  XVIII|       hanem azért, mert ő kerubim. Rudolf nem olyan férj, mint egy
 89   II,    XIX|            férfiú, gróf Szentirmay Rudolf.~ ~– Ah – sóhajta Fanny,
 90   II,     XX|      méltóságos barátom Szentirmay Rudolf úr is megalázza magát könyveket
 91   II,     XX|       Fannynak:~ ~– Volna csak itt Rudolf, majd megfelelne az neked.~ ~
 92   II,     XX|         egyike István gróf, másika Rudolf, s elmagasztalván mind a
 93   II,     XX|           leszek. Ott találkozunk. Rudolf. 1000.”~ ~Ez az ezer azt
 94   II,     XX|         ragadós. Holnap megérkezik Rudolf, milyen jó kedve lesz azontúl
 95   II,    XXI|        pedig arra gondolt, ha most Rudolf csak egyszerre szemközt
 96   II,    XXI|         szerelmes sikoltással.~ ~– Rudolf, Rudolf!~ ~Fanny a kétségbeesés
 97   II,    XXI|           sikoltással.~ ~– Rudolf, Rudolf!~ ~Fanny a kétségbeesés
 98   II,    XXI|               Az istenért! – kiált Rudolf, kinek arca még ég a szerető
 99   II,    XXI|         bírják megközelíteni, csak Rudolf ér vele.~ ~Most a mén a
100   II,    XXI|         Egy bukás, és vége van. De Rudolf utolérte már; ő mindannyi
101   II,    XXI| legkedvesebb barátnéjának férje.~ ~Rudolf kénytelen a nekivadított
102   II,   XXII|     reményét, ha azt hihetné, hogy Rudolf is csak olyan, mint a többi
103   II,   XXIV| felpakoltatott, és útra készült.~ ~Rudolf kérdé tőle, hogy hová megy.~ ~–
104   II,   XXIV|            Kárpáthynét gondolta.~ ~Rudolf nem kérdezősködött tovább,
105   II,   XXIV|           karjai közé szoríthatta. Rudolf is udvarias volt és szíves
106   II,   XXIV|       esküdt és fiskális jött-ment Rudolf nyakára, hogy sohasem lehetett
107   II,   XXIV|            nagy gyűlésteremben áll Rudolf, s nemes, lelkesült beszéddel
108   II,   XXIV|        férfiai, legszebb delnői.~ ~Rudolf nyitá meg a táncot herceg **
109   II,   XXIV|             s ő egyedül ült ott.~ ~Rudolf udvariasan járult eléje,
110   II,   XXIV|          pillanatban feltekinteni. Rudolf felig hozzá hajolva nyújtá
111   II,   XXIV|            akit a sírba tesznek.~ ~Rudolf néhány udvarias szóval sajnálatát
112   II,   XXIV|             hogy ünnepelt barátunk Rudolf is odafenn fogja tölteni
113   II,   XXIV|          hogy őt lássák, vagy hogy Rudolf lásson jobban. A két fiatal
114   II,   XXIV|            rá édes önelégültséggel Rudolf.~ ~– Imádlak e szavadért,
115   II,   XXIV|               Imádlak e szavadért, Rudolf. Te gyöngye a férfiaknak!
116   II,   XXIV|            azt? – szólt megütközve Rudolf.~ ~Kecskerey kedélyesen
117   II,   XXIV|               ez naiv kérdés tőled Rudolf. Mintha nem tudnád, hogy
118   II,   XXIV|           kivilágos kivirradtig.~ ~Rudolf sietett nejét felkeresni.
119   II,   XXIV|            szóra bejönnöm? – kérdé Rudolf megállva az ajtóban s bekukucskálva
120   II,   XXIV|          munkára alkalmas? – kérdé Rudolf.~ ~Flóra szelíden mosolygott,
121   II,   XXIV|       készakarva arra jártam, ahol Rudolf áll, legalább tízszer elmentem
122   II,   XXIV|           engem észre nem vett, az Rudolf volt.~ ~Rudolfnak sikerült
123   II,   XXIV|           Például azt, hogy amióta Rudolf főispán lett, még neje előtt
124   II,   XXIV|           vakmerőséggel veté magát Rudolf keblére, s merészen, dacosan
125   II,   XXIV|          tett annál hitelesebbé.~ ~Rudolf mindent elfeledett, amiért
126   II,   XXIV| cáfolatoknak.~ ~– De tréfán kívül, Rudolf – szólt Flóra félresimítva
127   II,   XXIV|         tréfa volt? – vágott közbe Rudolf közelebb vonva magához nejét.~ ~–
128   II,   XXIV|         fél fogja viselni.~ ~– Ah, Rudolf, ne mondj olyan rossz élceket,
129   II,   XXIV|       lehet, mondj nekem igazat.~ ~Rudolf elkomorodott, gondolkozni
130   II,   XXIV|              Hosszú volna.~ ~– Ah, Rudolf álmos! Szegény Rudolf fél,
131   II,   XXIV|          Ah, Rudolf álmos! Szegény Rudolf fél, hogy soká tart a beszéd.
132   II,   XXIV|             No, jó éjszakát kedves Rudolf. Ha alunni megy, küldje
133   II,   XXIV|        küldje be szobalyányomat.~ ~Rudolf e szóra felállt, meghajtotta
134   II,   XXIV|          bajod.~ ~– Lássuk – szólt Rudolf kényelmesen végigdűlve a
135   II,   XXIV|   költhessen.~ ~E bókért meg kelle Rudolf homlokát csókolni.~ ~– De
136   II,   XXIV|           hírben álló asszony.~ ~– Rudolf. jó Rudolf. Miért bántod
137   II,   XXIV|            asszony.~ ~– Rudolf. jó Rudolf. Miért bántod ezt a szegény
138   II,   XXIV|       jelleme tiszteletre méltó.~ ~Rudolf nyájasan simogatá meg hitvese
139   II,   XXIV|         Flóra csudálkozva kelt föl Rudolf mellől.~ ~– Te? Rudolf?
140   II,   XXIV|         föl Rudolf mellől.~ ~– Te? Rudolf? Engemet? Gondold meg, mit
141   II,   XXIV|   határozottan mondta:~ ~– Jól van Rudolf. Én bebizonyítom előtted,
142   II,   XXIV|        idebenn fog nálam aludni.~ ~Rudolf csodálkozva tekinte nejére.~ ~–
143   II,   XXIV|         szavát vissza nem vonja.~ ~Rudolf mosolyogva csókolt kezet,
144   II,   XXIV|         gondolatok között aludt el Rudolf, s még az a bosszúsága volt
145   II,    XXV|          előtt találkozott nejével Rudolf. A hölgy szép arcán semmi
146   II,    XXV|       haragját!” – gondolá magában Rudolf, és titkosan mosolygott.)~ ~
147   II,    XXV|     soha-soha nem volt ily szép.~ ~Rudolf háladatosan gondolt a német
148   II,    XXV|      fülébe súgá:~ ~– Mármost édes Rudolf, isten veled! Kívánjunk
149   II,    XXV|      Kívánjunk egymásnak jó éjt!~ ~Rudolf elbámult.~ ~– Látod, nem
150   II,    XXV|           hálószobája ajtajából, s Rudolf hallá, mint fordul kettőt
151   II,    XXV|           az ember boszonkodjék.~ ~Rudolf legalábbis tíz gombot leszaggatott
152   II,    XXV|              kérdé végre egy napon Rudolf kifakadva.~ ~– Mindaddig,
153   II,    XXV|            legforróbb szerelmen.~ ~Rudolf fülébe súgá gyöngéden:~ ~–
154   II,    XXV|         erkélyre, és utána nézett, Rudolf pedig kihajolt a kocsiból,
155   II,    XXV|           kastély tornácába, midőn Rudolf hintaja az udvarra gördült.
156   II,    XXV|           nyújtá elé kezét, melyet Rudolf barátságosan megszorított.~ ~–
157   II,    XXV|     vállára hajtá szédülő fejét.~ ~Rudolf figyelmesen nézte őt, s
158   II,    XXV|            íriszt * szakasztott le Rudolf az útfélről.~ ~– Íme, itt
159   II,    XXV|         amarántot * szakasztott le Rudolf.~ ~– Ezek itt arisztokraták.
160   II,    XXV|          boldog.~ ~Itt megdörzsölé Rudolf az amarántot, s számtalan
161   II,    XXV|      fekete, mint a gyöngy – monda Rudolf.~ ~– Mint a gyöngy – rebegé
162   II,    XXV|     gyöngyöket kicserélte volna.~ ~Rudolf elhajítja az amarántot.~ ~
163   II,    XXV|            minden tétovázás nélkül Rudolf karjába akasztá.~ ~Rudolf
164   II,    XXV|          Rudolf karjába akasztá.~ ~Rudolf azt hivé, hogy érti. Pedig
165   II,    XXV|           ritkaság volt Európában. Rudolf igen szépnek találta a példányt,
166   II,    XXV|            alá s fel a kertben. És Rudolf azt hivé, hogy már megnyerte
167   II,    XXV|       világ előtt? Nem. Férje vagy Rudolf neje előtt sem. De önmaga
168   II,    XXV|       estig együtt maradt velök.~ ~Rudolf, midőn alunni ment, hálóterme
169   II,    XXV|   kimondani, hogy: „szabad”, midőn Rudolf már szobájába lép.~ ~Fanny
170   II,    XXV|           kénytelen visszatérni.~ ~Rudolf azon percben, melyben visszatért,
171   II,    XXV|       zsebkendőjét rávetette, hogy Rudolf meg ne lássa azt.~ ~Rudolfnak
172   II,    XXV|          az írisz és az amaránt…~ ~Rudolf egyszerre elkomolyodott.
173   II,    XXV|           attól, mint akié lett.~ ~Rudolf szótlanul tekinte a nőre,
174   II,    XXV|        erőszakkal fojtsa vissza.~ ~Rudolf elfeledé szerepét, s megindulva
175   II,    XXV|           egy karszékbe rogyott.~ ~Rudolf érzékenyen szólt hozzá,
176   II,    XXV|            rejté arcát, és sírt.~ ~Rudolf nagyon megbánta, amit cselekvék.~ ~
177   II,    XXV|        tudok veszni majd idővel.~ ~Rudolf szép szemeit könnyek ékesíték.
178   II,    XXV|            hosszú lehet az élet.~ ~Rudolf elhagyta a nőt, s alig várva,
179   II,    XXV|       igazad van – szólt gyöngéden Rudolf. – A nők nem gyöngék.~ ~–
180   II,    XXV|         elűzte napfényes örömével. Rudolf a boldogság özönében úszott;
181   II,   XXVI|            leendő örököse iránt.~ ~Rudolf vállat vonított. Bánta is
182   II,   XXVI|            szólalt meg közöttük.~ ~Rudolf volt az.~ ~– Uraim! Önök
183   II,   XXVI|         joga a világon.~ ~– Mi ez, Rudolf? Mit érdekel téged ez ügy? –
184   II, XXVIII|            felé tart.~ ~E látogató Rudolf.~ ~Tehát mind a ketten eljöttek,
185   II, XXVIII|            találkozzanak együtt.~ ~Rudolf biztosan sietett a fehér
186   II, XXVIII|        keres ön itt, uram? – szólt Rudolf elébb visszanyerve hidegvérét,
187   II, XXVIII|          hangra. Megtudta, hogy az Rudolf, és nem bírta megérteni,
188   II, XXVIII|          kérdezzen tőlem semmit.~ ~Rudolf bámulva ismert rá az ifjúra.
189   II, XXVIII|          volt eljegyezve – gondolá Rudolf magában –, mennyire szeretteték!
190   II, XXVIII|            vállán nyugszik feje.~ ~Rudolf úgy szánta az ifjút.~ ~–
191   II, XXVIII|        engem nem fog kigúnyolni.~ ~Rudolf nem felelt semmit, de félrefordítá
192   II, XXVIII|       vigasztalják.~ ~Elkísérte őt Rudolf lóháton az útféli csárdáig,
193   II, XXVIII|            vissza, melyen idejött. Rudolf csendesen haladt tüszkölő
194   II, XXVIII|            emlék talapját belepte. Rudolf elgondolkozott.~ ~Hát nem
195   II,   XXIX|        érkező kezét.~ ~– Köszönöm, Rudolf, köszönöm, hogy eljöttél;
196   II,   XXIX|         köszönöm, hogy eljöttél. – Rudolf, én olyan különösen érzem
197   II,   XXIX|       felkérni. Elfogadod-e azt?~ ~Rudolf némán inté helyeslését.~ ~–
198   II,   XXIX|          gyertyák megvilágítottak, Rudolf döbbenve rendült össze.~ ~–
199   II,   XXIX|        innen, menjünk – sürgeté őt Rudolf. – Nekem fáj az, amit te
200   II,   XXIX|       jerünk innen.~ ~– Elmegyünk, Rudolf. Már most nem jövök vissza
201   II,   XXIX|            össze.~ ~Amint János és Rudolf beléptek, az együtt levők
202   II,   XXIX|          szálljon a szegényekre.~ ~Rudolf hideg, mozdulatlan arccal
203   II,   XXIX|          rendelek: gróf Szentirmay Rudolf.~ ~A jó öreg szívesen nyújtá
204   II,   XXIX|            ülő ifjúnak kezeit; míg Rudolf felszökött helyéről, s keblére
205   II,   XXIX|        szólt egy szót is.~ ~Azután Rudolf ismét helyére ült, elfogódott
206   II,   XXIX|          puszta szokásból. Az első Rudolf. Rá gyermekemet hagytam.
207   II,   XXIX|      végrehajtója, gróf Szentirmay Rudolf bölcs belátása szerint oly
208   II,   XXIX|       példányban is kiállítva, azt Rudolf mint megyefőnök átvette.~ ~
209   II,   XXIX| tiszteletreméltó férfiak, és midőn Rudolf is kezébe vette, a gyerek
210   II,   XXIX|     jókedvök van. Ki tudja, miért? Rudolf megcsókolta a gyermek homlokát.~ ~–
211   II,    XXX|        lefeküdt a kastélyban, csak Rudolf maradt fenn sokáig. A kandallóban
212   II,    XXX|            a folyosókon fel s alá. Rudolf még fel volt öltözve, s
213   II,    XXX|            Lehetetlen az! – kiálta Rudolf, és sietett János hálószobájába.~ ~
214   II,    XXX|            halál közelléte volt.~ ~Rudolf rögtön orvosáért küldött,
215   II,   XXXI|    lovagolni és pipázni. Képzelem, Rudolf neje mennyire örül, hogy
216   II,   XXXI|           szívének. Reményli, hogy Rudolf nem lesz oly kegyetlen,
217   II,   XXXI|          sem fogadná stb., stb….~ ~Rudolf megérté a jó asszonyság
218   II,   XXXI|         megszólalásig hasonlítanak Rudolf szemeihez.~ ~– Valóban –
219   II,   XXXI| mindegyiket egyiránt kényezteti, s Rudolf mindegyikhez egyiránt szigorú.~ ~
220   II,   XXXI|           kis eleven tatár lovon – Rudolf nem állhatja meg, hogy meg
221   II,   XXXI|     felvitte a gyűlésterembe, ahol Rudolf éppen egy ragyogó, elmés
222   II,   XXXI|            hazavitték, összegyűjté Rudolf apró gyermekeit s több kis