Kötet, Fezejet

 1    I,     II|            fekete favoris-ját. * ~– Valóban, ez alku éppen olyan – szólt
 2    I,     VI|           térni a tapsolásból, s ez valóban jól történt Jozefine-re
 3    I,     VI|           ingyen lehet csinálni? Ez valóban famóz! * Akárki tette közülünk,
 4    I,    VII|    sikátorok be vannak omolva.~ ~És valóban úgy tetszék, mintha a lárma,
 5    I,    VII|             újra csak álom.~ ~Pedig valóban ott ült mellette, akit keresett,
 6    I,    VII|      szívének világa, ekkor kezd el valóban élni, helyesen látni, igazán
 7    I,    VII|      belőlem új embert teremtsen.~ ~Valóban csak rendkívül izgatott
 8    I,     IX|        együtt ismét eltávozott.~ ~– Valóban ő volt az – mondák oda alant. –
 9    I,      X|            esedezék bocsánatáért.~ ~Valóban kőbül kellett volna a jámbor
10    I,     XI|        gondoltak felőlök valamit?~ ~Valóban szép pár leendett belőlük.
11    I,     XI|         ellágyult színezetet látni. Valóban olyan alak, aminővel nagy
12    I,     XI|           vasárnap eljön-e ismét?~ ~Valóban újra megjelent. Most már
13    I,     XI|            a jótékonyság küldőjeül. Valóban ő is küldi azt, csakhogy
14    I,    XII|           valamire céloz. S kezdett valóban emlékezni rá, hogy a Mainvielle-Catalani
15    I,   XIII|         egymással egyesülni.~ ~– Ez valóban Istennek tetsző vigasság
16    I,   XIII|              hogy miért nem örökölt valóban, vagy Jancsi urat, hogy
17   II,    XIV|           ifjút a mester –, remeked valóban remek.~ ~– Büszke vagyok
18   II,     XV|            iparkodott tőle, amit az valóban nem is tett soha. Igaz ugyan,
19   II,     XV|        leány kész hozzá nőül menni, valóban szerelmessé tette őt bele;
20   II,     XV|           termetének idomai. Ah, ez valóban a legműértőbb szemek becsülése
21   II,     XV|    szégyellheti magát senki, mert ő valóban hódol az arisztokráciának,
22   II,     XV|       tekintetén bámultak-e úgy el? Valóban szép volt! Egyszerű, de
23   II,     XV|            Abellino ingerülten.~ ~– Valóban te. Hiszen csak nem állítod
24   II,  XVIII|            Igenis. Azt mondám, amit valóban érzek. Nekem is volt egy
25   II,  XVIII|             kérdé a jó öregtől.~ ~– Valóban nagy ékesenszólással kellene
26   II,  XVIII|             mint kérdezé Fanny.~ ~– Valóban az – felelt Varga. – Igaz,
27   II,  XVIII|          Minő leend e képzelt arc a valóban?~ ~Úgy dobogott az ifjú
28   II,  XVIII|          szerencsés kópé, Kárpáthy, valóban önnek semmi panasza sem
29   II,  XVIII|           kormányrudat.~ ~– Már azt valóban el kell ismerni, hogy oly
30   II,  XVIII|            szelíd reszketeg hangon. Valóban sajnálta e nőt.~ ~– Úgy,
31   II,  XVIII|       számíttassanak a kutyák közé? Valóban emancipáció az agarakra
32   II,    XIX|            Szentirmaynét, mint minő valóban.~ ~– Aha! Ti tehát szemlét,
33   II,    XIX|              Marion kisasszony.~ ~– Valóban?~ ~– Olyan, amilyennek láttad.
34   II,     XX| tanácskozmányok megkezdésére. És ez valóban nem rossz gondolat a terített
35   II,   XXII|            szállást jövő nyárra, az valóban igen kedves hely.~ ~– Azután
36   II,   XXIV|            volt általa érdekelve.~ ~Valóban Fanny sokkal kevésbé találta
37   II,   XXIV|            Te gyöngye a férfiaknak! Valóban nőd egy angyal. Kárpáthyné
38   II,   XXIV|             ő szépség eszménye.~ ~– Valóban; például szegény Abellino
39   II,   XXIV|             volna, csak ezt nem… Ez valóban meglepő! – Más férj legalább
40   II,    XXV|       hirtelen eszére tért a hölgy, valóban közel volt hozzá, hogy elveszítse
41   II,    XXV|          közt sok igen szép van. És valóban sok érdekest találni a virágok
42   II,    XXV|              Én Istenem!~ ~Most már valóban érte mindent.~ ~A szánalom
43   II,   XXVI|        amiért gratulálni kellett. – Valóban jó hír. Talán meg is hal
44   II,   XXIX|    legszomorúbb napjait felderítse. Valóban, alig tehetett volna jobbat
45   II,   XXIX|            csak hármat ismerek, kit valóban így nevezhetek s nem puszta
46   II,   XXXI|  hasonlítanak Rudolf szemeihez.~ ~– Valóban – szólt Flóra elevenen –,
47   II,     Sz|          fia, Perszeusz akaratlanul valóban agyonütötte Akriszioszt~ ~