Kötet, Fezejet

 1    I,    III|         irányt adva a beszédnek:~ ~– Minő hivatás tartja önt Párizsban?~ ~–
 2    I,     IV|              el, hogy jövő farsangon minő virág fog divatban lenni;
 3    I,     IV|             válhatik belőle.~ ~– Ah, minő fád mesék – sóhajta a szenzitív
 4    I,     IV|            caniculai szenvedélyéből, minő hálával fog nekem tartozni. – „
 5    I,      V|           ahol ön nincs. Én istenem, minő gondolat; önnek mellette
 6    I,    VII|            utánok nyúl, tapasztalja, minő mélyen vannak.~ ~Ez lázítá
 7    I,    VII|    megbotránkozva csóválgató fejét: „Minő bizarrerie! Minő feltűnni
 8    I,    VII|             fejét: „Minő bizarrerie! Minő feltűnni vágyás!”~ ~A kísérő
 9    I,   VIII|           viszont verseket a cigány, minő dikciókat tart a helybeli
10    I,     XI|              ők nem: ártatlansággal. Minő falat volt ez a finom ízlelők
11    I,     XI|             nem fogjátok azt érteni, minő gyönyör van abban, egy ártatlan
12    I,     XI|            az érzékeny ifjú.~ ~Vajon minő sors érhette szegényt?~ ~
13    I,    XII|          elmondva, hogy a ház ügyeit minő rendben hagyta; másikat
14    I,   XIII|              hazaszállongó vendégek, minő kapitális bohóságok történtek
15   II,    XIV|            könnyű karcolás a szíven, minő a rózsa töviseé, és azután
16   II,     XV|        hatvanezer forintért…~ ~– Ah, minő szép vagy te, Fáni! – suttogá
17   II,     XV|             neki, mert azon szónál: „Minő szép vagy te!” egyszerre
18   II,     XV|              róla valami fogalmatok, minő látkör alatt vesznek el
19   II,     XV|             mester vett számára. Ah, minő nevetség volt az! Hogy ugrálták
20   II,     XV|        előjöttek mind a négyen.~ ~De minő változás minden arcon!~ ~
21   II,     XV|              hogy őt rábeszélte. Ah, minő keserű aggodalmakkal kell
22   II,    XVI|          egy-egy hideg bántó hangot, minő a köszörült kardok csesszenése,
23   II,   XVII|          furcsaságokon töri a fejét, minő a jobbágyok felszabadítása
24   II,  XVIII| képzeletalakot iparkodott idomítani… Minő leend e képzelt arc a valóban?~ ~
25   II,    XIX|            hitte Szentirmaynét, mint minő valóban.~ ~– Aha! Ti tehát
26   II,     XX|              órában érezé legjobban, minő istentől adott ajándék rá
27   II,     XX|              helyen, melyen most ül, minő iszonyú jelenet érte őt,
28   II,   XXII|          vissza kezeiket, ha tudnák, minő gondolatok azok, miktől
29   II,   XXII|            előre gondoltam magamban, minő új életet fogunk mi ott
30   II,  XXIII|              azoknak árulója legyen? Minő föltétel ez rólam!~ ~Abellino
31   II,   XXIV|           azon gyötörte lelkét, hogy minő okot találhasson, mely miatt
32   II,   XXIV|              másikra világítani?~ ~– Minő két asszony! – szólt Kecskerey
33   II,    XXV|             szegény.~ ~Óh, ha tudná, minő kegyetlen kínzást követ
34   II,    XXV|         jellemébe, s tudnia kellett, minő könyv lehetett, melyet úgy
35   II,    XXV|          Csak most gondolt reá, hogy minő játékba kezdett.~ ~E két
36   II,  XXVII|            tartott kéz szorításáról, minő iszonyú kínt kell ezalatt
37   II, XXVIII|            előtte gyermeteg örömmel, minő jó gazdasszony fog ő lenni