Kötet, Fezejet

 1    I,    III|      a tüzes, izmos ifjú neve Miklós, ama sötét szemöldűé István,
 2    I,    III|     járatos e vidéken – szólt Miklós, ki legszabadelvűbb volt
 3    I,    III|       leheveredve a fűbe, míg Miklós az emlék feliratait jegyezgeté
 4    I,    III|       nyelvünkre, fajunkra.~ ~Miklós készen volt a feliratok
 5    I,    III|          Vannak fiai! – szólt Miklós mély, erős hangon.~ ~– Ez
 6    I,    III|       Ez helyesen volt mondva Miklós – szólt István társa kezét
 7    I,    III|      elfeledtél – szólt közbe Miklós –, előtte a diplomáciai
 8    I,    III|      merek szólani, mert azok Miklós fedezete alatt vannak.~ ~–
 9    I,    III|   őket.~ ~Ez utolsó szavakkal Miklós biztatta társait, ki az
10    I,    III|     állíthatja ezt fel újra?” Miklós megfordító a követ, tört
11    I,     IV|    Párducos Árpád! – sóhajtja Miklós mennydörgő mélységes hangon.~ ~
12    I,     IV|      lépni ellenetek? – kérdé Miklós, ki ezt nagyon természetesnek
13    I,     VI| mágnás ült, István, Rudolf és Miklós. Hozzájok is benyitott Kárpáthy.~ ~–
14    I,     IX|      tiszteli mind a kettő.~ ~Miklós nem jár többé karonfogva
15    I,    XII| embernek tartá: – Rudolf és – Miklós.~ ~Mit írhatnak ők ez árva
16    I,    XII|    óra múlva eljött Rudolf és Miklós.~ ~Ah, ha e percben Fanny
17    I,    XII|      a hintóba, hol Rudolf és Miklós vártak reá, távolabb egy
18    I,    XII|     remegtetéséért történt.~ ~Miklós észrevevé a célt, s megnyugtató
19    I,    XII|       az ellőtt falevélnél.~ ~Miklós mélyen tekinte az ifjú szemeibe.
20    I,    XII|       a tüdejébe.~ ~Rudolf és Miklós akkor a két ellentanúhoz
21   II,   XXXI|   nemes neve, kiket István és Miklós név alatt ismerénk meg,
22   II,    Meg| regényemben István grófnak és Miklós bárónak nevezek. Akkor még