Kötet, Fezejet

 1    I,      V|        ajkait csókolá, égő fejét keblére fekteté, gondolva, hogy
 2    I,     VI|  ajándékozott a szép asszonynak, keblére tűzte. Hogy Zelmira idejében
 3    I,    VII|           lassankint minden anya keblére ölelheti gyermekeit. Már
 4    I,    VII|        Chataquéla az ifjú özvegy keblére tevé a megmentett csecsemőt,
 5    I,    VII|        egyik szegletébe, karjait keblére szorítva; nem mert föltekinteni.~ ~
 6    I,    VII|  csecsemőt hozott ki, azt övével keblére köté, s így nehézkedett
 7    I,     XI|          csak érzékenyen szorítá keblére a gyermeket. Isten megjutalmazá
 8   II,     XV| ölelésnek véve, odaborult leánya keblére, sírt, fuldoklott, átölelte,
 9   II,  XVIII|        tehetett, odaborult Flóra keblére, és sírt, és sírt, és mikor
10   II,  XVIII|          neki, hogy ezen nő az ő keblére borulva zokog.~ ~– De már
11   II,    XIX|     félig sírva borult barátnéja keblére, őt összeölelve, csókolva,
12   II,   XXIV|  vakmerőséggel veté magát Rudolf keblére, s merészen, dacosan átölelé
13   II,    XXV|         összekulcsolá kezeit, és keblére szorítá, hogy könnyei kitörését
14   II,    XXV|      szenvedély kétségbeesésében keblére omoljon, s zokogva, fuldokolva
15   II,  XXVII|        édesen szorítja őt lihegő keblére, összecsókolja az alvó gyermek
16   II,  XXVII|        anya visszateszi őt Flóra keblére, s megszorítja a delnő kezét,
17   II, XXVIII|      kétségbeesett arccal omlott keblére, hogy ott édes kín és fájó
18   II,   XXIX|    Rudolf felszökött helyéről, s keblére borult és átölelte; és igen