IntraText Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library | Search |
Beteg vagyok, fekszem, kétségbe vagyok esve. Ah, én sohasem fogok kvadrillt táncolni többet. Apácává leszek, vagy férjhez megyek, vagy más egyéb módon ölöm el magamat.
Ó, az borzasztó! Az rettenetes! Az iszonyatos! Azt még regényben sem olvasád soha.
Hallhattad, hogy a múlt héten a branyiszkói csata után a magyar seregek itt mentek keresztül. Volt rémülés, hurcolkodás mindenfelé, jövetelök hírére azt hittük, hogy föl fogják gyújtani a várost, hogy kirabolnak és megölnek bennünket, sőt a mama azt mondta, hogy még annál sokkal rosszabb történhetik velünk, s erővel rá akart beszélni, hogy fessem be a képemet korommal, hogy utálatos legyek.
Hallottál valaha ilyen kívánságot?
Nemsokára zeneszóval bevonult a magyar sereg. A papa kiment eléjök a deputációval, a cselédek mind elszaladtak a katonákat nézni, a mamát pedig az egész háznál sehol sem találtam, már azelőtti napon is mind azon törte a fejét, hogy hová bújhatna el, s ha híttam, kerestem, sohasem felelt, sőt ha véletlenül majd az almáriumban, majd az aszalóban rátaláltam, szörnyen megszidott, hogy minek fedezem én föl az ő rejtekhelyét.
Magamra maradva, legokosabbnak tartottam, ha sok minfenféle ennivalót és bort kirakok az asztalra, így csak nem fognak tán a magyarok engemet megenni, ha más okosabb ennivalót találnak, s föltettem magamban, hogy akármit kívánnak, mindent adok nekik, és nem mutatom, hogy félek tőlük.
S azután vártam egész rezignációval, hogy mikor fog már a népség szaladni az utcán és segítségért kiabálni.
Végre sarkantyús lépteket és kardcsörtetést hallok az előszobában, de még semmi káromkodást, sőt au contraire,190 igen illedelmes, kettős kocogtatást az ajtón.
Ijedtségem, elfogulásom, vagy nem is tudom, mi miatt nem bírtam kimondani e szót: „Szabad!”
De ne képzeld, hogy ezért puskaaggyal ütötték volna be az ajtót, sőt a kocogtatás ismételve lőn, s csak szavamra nyílt meg az ajtó.
Én azt vártam, hogy legalább hat hórihorgas tatár fog belépni rajta, négyszögletű fejekkel, singes191 bőrcsalmákkal,192 övig érő szakállal, kikészítetlen medvebőrrel körülcsavarva, hátán bőrzsákkal, amibe mindent bepakolhat, amit megkíván, és késekkel, pisztolyokkal fölrettenetesítve, amint őket nekem a mama látnoki ihlettséggel lefestette; de képzeld meglepetésemet, midőn mindezek helyett két csinos fiatal tiszt nyit be hozzánk, egyik szőke, másik barna, és mind a kettő igen módos, igen takaros.
Elegáns piros zsinóros mente volt vállaikra vetve, az alatt feszes, divatos atilla, medvebőrnek és négyszegletes fejeknek semmi híre náluk, sőt úgy találtam, hogy az egyik igen jóképű, barna fiú.
Első dolguk volt engedelmet kérni, hogy alkalmatlankodnak, mire én olyasmit hebegtem, hogy ezt nem tartom alkalmatlanságnak, sőt kész vagyok nekik szolgálni, mindennel, amit parancsolnak.
Az a barna fiú némi vonatkozásnak vevé szavaimat, az asztalon fölrakott oldalszalonnákra és boros cilinderekre, nem bírt egy elértő mosolygást visszatartani, mi engem véghetetlen zavarba hozott, úgy hiszem, hogy igen el kellett pirulnom, ha ez észrevette, hogy azt a fél mázsa szalonnát az ő számára készítettem.
Végre a szőke tiszt ragadott ki az embarras-ból,193 igen szelíd, behízelgő hangon köszönve meg minden ajánlott szolgálatot, s csupán azt kérve, hogy mutassak ki számukra valahol egy szobát, hol kipihenhessék magukat, mert igen fáradtak, már hat hét óta nem feküdtek ágyban, és két nap óta éppen le sem feküdtek.
Szegény fiúk, szinte megsajnáltam őket. Hat hét óta nem feküdni ágyban!
- Pedig, ugye, milyen rossz dolog díványon vagy éppen tábori ágyon hálni? - kérdezem tőle.
- A puszta földön, a havon, az ég alatt - felelé az egyik.
No nézd! És kibírják! Nálunk a cselédség is holtra betegednék, ha egy éjjel kinn hálna télen. Csakugyan valami tatár fajtának kell nekik lenni.
- Jöjjenek utánam - mondám, s elvezettem őket legszebbik szobánkba, hol éppen két ágy volt. Cselédjeink mind elmentek hazulról, s magam akartam az ágyakat felvetni számukra.
- Ah, azt meg nem engedjük, majd el tudjuk azt mi rendezni magunk is - mondták udvarias megelőzéssel, s én látva, hogy nyugalomra van szükségük, egyedül hagytam őket.
Alig érek a szobámba, midőn rettenetes sikoltást, kiabálást hallok szobájukból.
- Segítség! Rablók! Gyilkosok!
A hangot ismertem, de ijedtemben nem tudtam kitalálni, hogy kié.
- Rablók! Gyilkosok! Segítség!
Ha helyzetembe képzelheted magadat, gondolhatod, hogy én bizony nem futottam segítségére a kiabálónak, míg az végre keresztül nem rontott a szobákon, egyenesen hozzám.
Ruhája összevissza gyűrve, főkötője a szemére lecsúszva, fél cipőjét valahol elvesztette, s maga vörös volt, mint akit a kemencéből vesznek ki, és folyvást kiabált és jajgatott, és hítta a segítséget.
Sokára tudtam kitudni tőle, hogy hol volt, és mi történt vele.
Hát éppen abban a szobában rejtette el magát, ahová a két jövevényt beszállásoltam, mégpedig az ágy fenekére, valamennyi derékalj alá. Mármost gondolhatod hozzá a többit, hogy mikor az a honvédtiszt nagy fáradtan odavetette magát az ágyra, bizony szegény mamának volt oka miért kiabálni segítség után.
De micsoda gondolat volt az tőle?
Nagy munkába került a mamát némileg megnyugtatni, és elhitetni vele, hogy azok a katonák éppen nem rabolni és gyilkolni jöttek ide; végre is annyira vittem a dolgot, hogy ő megígérte, miszerint nem rejti el többet magát, én pedig majd megmagyarázom a tiszteknek, hogy a mamának reumatizmusai vannak, azért bújt valamennyi derékalj alá izzasztófürdőt venni.
Alig volt azonban idejök az én vendégeimnek elszenderedni, már jön valami ordonánc,194 és beszélni akart velök.
- Nem lehet - mondám -, várjon, vagy jöjjön később, mert alszanak.
Én megmutattam neki a szobát, s az anélkül, hogy legkisebbet gondolkozott volna rajta, hogy illik-e az embert fölkelteni, mikor harmadnapra egyszer elalszik, belépett a szobájokba.
Én megijedtem, azt hittem, hogy a tisztek mindjárt összefaragják ezt az embert, amiért fölkelti őket.
De nem tették, sőt pár perc múlva mindketten teljesen felöltözve, legkisebb jele nélkül a kedvetlenségnek, követék az ordonáncot. Az őrnagy hívatta őket.
Különös ez a katonanép! Hogy tud engedelmeskedni minden ellenvetés nélkül! De már én nem jó volnék katonának. Én szeretném mindig előre tudni, ha valamit parancsolnak, hogy miért parancsolták.
Fél óra múlva visszajöttek a tisztjeink. Semmi rosszkedv, semmi álmatlanság nem látszott rajtok, nem is igen kívánkoztak szobájukba, hanem fölkeresték a mamát meg engemet, s behízelgő örömmel adták tudtunkra, hogy ma este a tisztikar táncvigalmat fog rögtönözni, és hogy oda mi is hivatalosak vagyunk, és rögtön foglalót kértek tőlem kvadrillra, csárdásra és lengyelre, mert keringő nem lesz.
Természetes, hogy rögtön megígértem nekik mindent. Ez volt az első táncvigalom nálunk farsang derekáig. Úgy látszott, hogy ők sem kevésbé örültek neki, mint én, mert azután tudni sem akartak többet az alvásról.
Hanem a mama folyvást ráncigált, és ellenvetéseket tett.
- Hogyne volna, hát az a fehér. Csak egyszer volt rajtam.
- Csak egy kis nemzetiszalagot rá - szólt közbe az én barna tisztem -, és a divatok legszebbikét fogja kegyed viselni.
- De az én lábam fáj - mentegetőzék a mama.
- Hiszen magának nem kell éppen elkerülhetetlenül táncolni, édes mama.
A tisztek csupa udvariasságból nem nevettek, a mama hasonló tekintetből nem szidott össze, s csak akkor támadt rám, mikor amazok szobájukba távoztak.
- Te szerencsétlen leányzó! Így rohansz a kész veszedelembe? Így veszted el magadat készakarva?
Én azt hittem, hogy szokás szerint, mint máskor, ha bálba készültem, a hektikától félt, s azt hittem, hogy nagyon meg fogom nyugtatni, ha eszébe juttatom, miszerint keringőt nem fogunk táncolni. Ez még jobban haragba hozta.
- Nincsen eszed? Minek adnak ezek most bált, azért tán, hogy táncoljanak? S éppen azért, ez mind csak finesz,195 csak komplott196 a magyaroktól, hogy a város leányzóit így mind egy csomóba csalogatva, hirtelen magukkal elragadják, s elvigyék Törökországba.
- Ah, mama! Hiszen a tiszteknek nem szabad háború idején házasodni - felelék én kacagva.
Erre még erősebben megmosdatott, kis libának nevezett, s azt mondta, hogy nem is azért visznek el majd bennünket, hogy feleségeik legyünk.
- Akkor hát én nem tudom, hogy mire kellenénk még egyébre a férfiaknak, mint hogy feleségül vegyenek.
- Hiszen majd meglátod - fenyegetőzék a mama, hanem azért nem tartóztatott vissza.
Estig dolgom volt a készüléssel. Az én tisztem utasítása szerint széles piros-fehér-zöld szalagot kötöttem öv gyanánt fehér báli ruhám derekára, a két végét elöl hosszan le hagyva függni - a coiffeure-ömbe197 egyszerű fehér és piros eleven rózsát tűztem, mi a zöld levelekkel szintén nemzeti színt adott ki.
Csak most vettem még észre, hogy ezek a színek milyen jól állanak együtt.
A két tiszt már en plein parade198 várt ránk, az a hamisabbik annyi komplimentet mondott, hogy alig győznék rá emlékezni.
Ő sem hagyhatta szó nélkül azt a kis szeplőt ajkam alatt, amiben még eddig mindenkinek megbotlott a szeme, én nem tudom, mit tudnak róla beszélni. Én nem bánnám, ha ott volna, ahol sohasem látnák.
Kénytelen voltam zavarodásomat hangos kacagással elrejteni.
- Nono, mind sírás lesz ennek a vége - mormogá a mama félig hallhatólag, hanem azért folyvást igazgatott, rendezgetett rajtam valamit, hogy ha elrabolnak, legalább mindent rendben találjanak rajtam.
A két tiszt fölkísért bennünket a táncterembe. Előre büszke voltam arra a hatásra, amit nemzetiszín szalagommal, a két csinos, fess kísérőmmel fogok a többiek fölött kivívni.
Köztünk mondva, még mindig nem akartam letenni arról a reménységről, hogy hátha a többiek csakugyan mind négyszegletes fejűek, csupán nekünk jutott a gömbölyűből.
De mekkora volt csalatkozásom és meglepetésem!
Barátnőim mindegyike legalább kétszer annyi nemzetiszínt rakott föl magára, mint én, s ami a többi magyar tiszteket illeti, ah, azok mellett az én két chevalier servantom199 csak a másod- és harmadrendű csillagok közé tartozott.
Egyik kedvesebb, egyik csinosabb volt, mint a másik, ügyesek, módosak, megelőzők; az ember alig hinné, hogy ezek annyi vért tudtak ontani!
Különösen egy tűnt a szemembe, de nemcsak az enyimbe, hanem mindenkiébe.
Egy gyönyörű, magas, karcsú honvédkapitány. Szép, halványpiros arcához oly jól illett az a kis fekete koszorúszakáll, a piros zsinóros atilla, mintha csak öntve lett volna rá.
És hogy táncolt! Milyen tűzzel járta a lengyelt, a csárdást, az ember szeretett volna odarohanni hozzá, s ország-világ előtt összecsókolni - nemcsak magamról beszélek. És ami több volt táncnál, komplimentjainál, az a je ne sais quoi200 nagy fekete epedő szemeiben, te azt nem képzeled, az több, mint amit az ember leírhat, az hódított, az elevenített, az megölt és idvezített.
Egy óra alatt minden leány, minden asszony bele volt bolondulva.
No, ha ezek a csatatéren is ilyen hódításokat fognak tenni, úgy nem tudom, hogy marad-e előttük vár bevétetlen.
S képzeld mármost érzelmeimet, midőn egyszer odalejt hozzám, s fölkér a legközelebbi kvadrillra.
Én szerencsétlen! El voltam rá ígérkezve. Mint szerettem volna, ha táncosomat elküldték volna hirtelen valahová futárnak!
- Tehát az utána következőre - vitatá tovább az engagement-t201 a szép kapitány, s odaült mellém.
Nem tudom, hogy szóltam-e neki valamit, de azt igen, hogy úgy érzettem magamat, mint aki álmában repül.
- De majd el fogja kegyed felejteni, hogy nekem ígérkezett - kötődék velem tovább.
Ha hirtelen észre nem veszem magamat, majd olyasmit találtam volna neki felelni, hogy elébb elfelejtem azt, hogy a világon vagyok. Azonban meglehetősen mérsékelt hangon válaszolék neki, hogy nem fogom elfelejteni.
- De majd nem ismer kegyed rám...
Valami falusi liba azt felelte volna erre helyzetemben: „Száz közül! Ezer közül, első tekintetre!”
Mintha a világon a legközömbösebb dolgot tenném, kivettem a keblembe tűzött magányos rózsabimbót, mely ott nyílt ki félig, s anélkül, hogy a hatást akarnám észrevenni, odanyújtám neki.
- Erről meg fogom önt ismerni.
Mindezt olyan hangon, minővel a szolgabíró passzust ad az utazónak.
A kapitány halkan ajkához szorítá a rózsát. Nem néztem oda, de azért láttam. A fél világért szemébe nem néztem volna e percben.
Azután eltávozott, velem szemben egy tükör alá leült, és nem táncolt. Ott egészen elmélázott magában.
Eközben még két csárdást és egy lengyelt jártak el, csak azután jött a sor az én kvadrillomra.
Gondolhatod, mily hosszú volt nekem odáig az idő, azok a véghetetlen „három a tánc”-ok nem akartak lejáródni. Soha olyan dühösen táncolni, mint ezek. Pedig már harmadik éjjel nem alusznak, s mégsem tudnak elfáradni, hogy az én kvadrillomra jöhetne a sor.
Hanem eközben sok mulatságot szereztem magamnak azáltal, hogy az ott levő zászlóalj parancsnokával, Sch. őrnaggyal kötöttem ismeretséget, aki igen víg, mulattató ember.
Német neve van, magyarul szörnyű rosszul beszél, de azért mégis mindig magyarul beszél, ha németül szólnak is hozzá.
De legjelesebb benne az, hogy szörnyű nagyot hall.
Igen, olyan fönnhangú beszédhez van szokva, amilyenen az ágyúk konverzálnak202 egymással.
Hanem azt mondják, hogy igen vitéz katona.
Alakja nem valami csábító. Hosszú, sovány arca, termete, a rövidre nyírott haj és a nemrég növesztett bajusz sehogy sem állanak neki.
A mi mulatságunk rendkívül sajátságos volt, amit én beszéltem, azt ő nem hallotta, s amit ő beszélt, azt én nem értettem.
Odahozott nekem egy papiros tölcsért bonbonokkal töltve, és panaszkodtam, hogy milyen rossz cukrász van itt a mi városunkban. Ő a mimikámból azt következtethette, hogy valaki rettenetesen megbánthatott a bálban, mondott rá valamit - a szavait kísérő taglejtésből ítélve semmivel sem kevesebbet, mint hogy ő azt tarkótul talpig ketté fogja hasítani -, hacsak azt nem hiszem, hogy ennek a háborúban élő embernek rendes akciója az, amivel más ember az agyonütést szokta kifejezni.
Végre elkövetkezett az én kvadrillom.203 A zenekar a bevezetést elhúzta, s erre mindenki sietett a táncosnéjához.
Majd kiverte szívem a corsettem204 oldalát, úgy dobogott, midőn táncosomat láttam felém közelíteni; meghajtá magát előttem, kezében tartott virágomat szívéhez szorítva.
Oly forró volt a keze, midőn kezemet megszorítá vele.
Örültem, kacagtam, magamonkívül valék.
- Ah, ön elrabolja szomszédnémat! - kiálta rá az őrnagy nevetve (csakugyan rendes akciója az a fejbeütésforma).
Mi pedig a tánckolonne-ba lejténk. Úgy hiszem, mintha hátam mögött suttogni hallottam volna: „Mily összeillő pár!”
Ah, Eleonóra! Milyen boldog voltam, úgy érzem, mintha egymást szorító kezeinken keresztül az én vérem az övébe folyna át, s az övé az enyémbe.
De mielőtt az megszólalhatott volna, hirtelen nyargaló paripák robaja hallatszott az utcán, s a távolból néhány ágyúlövés, melynek hangja a terem ablakait megreszketteté.
S ugyanazon percben egy férfi lépett be a terembe, föltett csákóval, sárral összefecskendezve, s jelenté, hogy az ellenség megtámadta az előőrsöket.
Az őrnagy az ágyúlövést is meghallá, s a futár arcából is olvashatá, amit szavaiból meg nem érte.
- Ah! Hiszen nagyon jól van - szólt tenyerébe csapva, ismét azzal a mozdulattal, amivel emberhalált szokás kifejezni. - Éppen vártuk őket. Messieurs,205 egy percre kérjenek engedelmet hölgyeiktől. Csak egy percre, mesdames,206 rögtön visszajövünk, tartsanak kegyetek addig nyugórát.
És a többi tisztek is ugrottak fegyvereik után, a nyájas, mosolygó, hízelgő arcokat láttam hirtelen haragos, vakmerő, fenyegető képekké válni, ijedtté, remegővé egyet sem.
Engem is elhagyott a táncosom. Ment kardját felkötni. Mindenkinél merészebb volt járása, arca legbátrabb, szemei legvillogóbbak; ha szerelmet, gyönyört éreztem miatta az elébb, most bámulatot, hódolást gerjeszte bennem.
Midőn kardját felkötötte, valami oly különös hév fogott el minden ízemben, szinte kedvem lett volna vele menni a csatába, mellette lovagolni, és biztatni, s gyönyörködni benne, mint ront ellenei közé.
Rózsámat még mindig kezében tartá, s midőn csákóját föltette, odatűzte a kokárdája mellé, s ekkor visszafordult, és szemeivel látszott keresni a tömeg között.
Szemeink találkozának. Ő elsietett, vele együtt a tisztek mind.
Mi azonban együtt maradtunk, mintha mi sem történt volna; az őrnagy parancsot adott, hogy senki se távozzék visszajötte előtt.
A leghosszabb órát ekkor éltem át életemben.
Többen kiállottunk az ablakba hallgatózni, és figyeltünk és okoskodtunk, a távolabb vagy közelebb hangzó ágyúdörgésekből ítélve.
Hazamenni senki sem tartá tanácsosnak, miután megeshető volt, hogy valahol a két sereg utcai csatába keveredik. Jobb volt elvárni itt együtt a harc kimenetelét.
Nemsokára mindig távolabb-távolabb kezdenek menni az ágyúdördülések, végre egészen elhangzottak.
A velünk volt civilisták ebből azt következtették, hogy a magyarok győztek.
Alig egy negyedóra múlva nagy robajjal és víg lármával hallánk visszafelé jönni a tisztikart, bejöttek a terembe, vígan, nevetkőzve, mintha semmi sem történt volna, némelyik még nem törülgette le a ruhájáról valamit (tán sár vagy vér?), és sietett mindenki a táncosnéját fölkeresni és megvigasztalni.
- Hol is hagytuk csak el? - kérdé az egyik.
- Igen! A kvadrillnál - szóltak többen, s rendezni kezdték a kolonne-okat, mintha csak az étteremből jőnének.
Csak az én táncosom nem volt még itt és az őrnagy.
Váltig néztem az ajtóra, szüntelen jött be valaki rajta, csak az nem, akit én vártam.
Végre belépett rajta - az őrnagy.
Szétnézett, amint engem meglátott, odajött. Egy furcsa komplimentet207 csinált előttem, s nem várta, hogy én beszéljek hozzá, mondá:
- Szép kisasszony, kegyed táncosa ezerszer engedelmet kér általam azon udvariatlanságért, miszerint a legjobb akarat mellett sem képes azon élvezetben részesülhetni, hogy kegyeddel az ígért kontratáncot eljárhassa, miután a fél lábát ellőtték a csatában, s kénytelen azt térden felül amputáltatni.
Ah, Eleonóra, én sohasem fogok kvadrillt táncolni többet!
Beteg vagyok, fekszem, kétségbe vagyok esve.