A MOCSÁROK REJTEKHELYE

Szellő sem lengett az izzó ég alatt. A délibáb reszketett a távol láthatáron.

Messze, igen messze egy karcsú toronytető látszék fölfordított alakjával a hullámzó délibáb csalóka vízében, mint tengerre vetett árnyék, s körül egy-egy kazal, vagy távol tanyai fa, kettőztetett alakjával, mint egy, a légbe fölkapott sziget, mely a körüle rengő tengerrel együtt libeg-lobog, majd kisebb, majd nagyobb lesz, néha egészen elmerül.

Egy homokdombon ült egyedül, magasra fölemelt fővel, egy nagy pusztai sas; oly nyugodtan nézett felénk, alig ötvenlépésnyire haladtunk el mellette. Szárnyát sem libbentette meg.

Szekerünket odahagytuk, felültünk lovainkra, s bevágtunk a puszta közepébe, az úttalan, jeltelen, kopár avatagba.

A nyár legmelegebb napjai sivárra aszalták a földet, a vizenyősebb helyeken csonttá száradva, összevissza repedezett a szikes gyöpszín, a kis sárga székifűvirágok levéltelenül nyomorogtak szerte elhintve rajta. A tavaszi földárjakor ráhajtották a gulyát a süppedékes legelőre, s az összegázolt gyöp azon módon ripacsossá száradt a kánikulában.

Néhol éktelen tövisek vertek megátalkodott gyökeret a száraz, sovány avarban, miknek magvait keresztülhajtott sertések hozták ide Szerbiából, sertéik közé ragadva. Másutt a mérges kutyafej foglalt el egész pásztákat, gyilkos piros leveleivel dacolva a megölő hőségnek.

Eleinte egy szekérkerék nyomai voltak vezetőink a pusztán keresztül, mely hónapok előtt mehetett itten át, később a marhajárás egészen letapodta előlünk a szekérnyomot, s találomra ügettünk a jeltelen láthatár felé.

Déltájban nagy messze két kankalikos kútgémet pillantottunk meg oldalvást egymás mellett; a szomj s azon remény, hogy ott valakivel tán találkozhatunk, arra vezetett bennünket. Tovább mentünk felé két óra hosszúnál, s még mindig oly messze látszott hozzánk, mint ezelőtt.

Még nem értünk oda, midőn velünk szembe egy lovast láttunk közelíteni. Amint a nagy távolságból ki lehete venni, hol előre-, hol hátrabókolt, egy kézzel sem fogta a lovát, az pedig ballagott nagy cammogva, földig leeresztett fővel, s csapkodta magát két oldalra hosszú farkával, s egyet-egyet harapott, ahol gyöpöt talált. Az ember ült rajta nagy idomtalanul, nyaklott jobbra is, balra is, néha előre-, másszor hátraesett, de a súlyegyent sohasem veszté el. Aludt a lovon.

Egyszer megsejtett bennünket a legelésző paripa, s hirtelen megállt, és fejét felütötte, miáltal lovagja szinte a nyakára esett és fölébredt. Egy perc alatt széttekinte, megpillantott kettőnket, s lekapva karikását nyakából, felénk fordítá a lovat, s egyet pattantva a levegőben, mint a pisztolydurranás, elkezde felénk nyargalni.

Most még inkább meg lehete benne ismerni a csikóst. Az, mikor lovagol, hajlik jobbra-balra, mintha csak táncolna, dereka szüntelen mozog.

Hátra-hátraveti magát, a kantár hosszúra eresztve, néha-néha nem is ül a lovon, csak két térde tartja rajta, a paripa minden rohamánál melle előbbre-előbbre feszül, s amint rohan, szelet verve az álló levegőben, széttekint maga előtt a kerek láthatáron, melyen sem hegy, sem ember nem uralkodik; ki tudja, mi kéj az, amit akkor érez?

Midőn mintegy százlépésnyire ért hozzánk, térdének egy szorítására lova, mintha földhöz cövelték volna, megállt. Kémlelni látszott bennünket.

- Isten jó napot kendnek, földi! - kiálték rá.

- Fogadj’ isten tinektek is! - válaszolá.

Joga volt bennünket tegezni, vén ember volt, ősz bajuszát kétfelé, kikenve, könnyen a fülére csavarhatta volna.

- Honnan jöttök, hová mentek? - kérdé azután halkabban, s közelebb léptetett hozzánk.

- Rossz fát tettünk a tűzre, bátya - felelék -, odább akarunk egy kicsinyt állni a vármegye elől, ha tudna kend valami jó alkalmas helyet.

- Hogyne tudnék, gyertek velem - szólt bajuszát végigcsavarintva, s végigmustrált mindkettőnket, lovainkat, mozdulatainkat ember- és lóismerő figyelemmel, azután gyanú nélkül indult meg előttünk.

Egy szót sem szólott az egész úton. Útitársam akart vele valamit kezdeni, azt is hamar letorkolta, „nem szeretem a sok beszédet” - viszonzá, s nyargalt előttünk mogorván.

Az utolsó toronytető is eltűnt a hátunk mögött, előttünk azonban valami, sötétzöld síkság látszott keletkezni, mely utóbb az egész látkörön végignyúlt, egy véghetetlen mocsár széléhez értünk.

A sivár, kiszikkadt pusztaság véget ért, hogy egy újabb irtatlan, járatlan pusztának adjon helyet, a víz pusztájának.

A mezőkről száműzött növényélet ide látszott menekülve lenni, a sáserdők sötétzöldje ki volt hímezve a legtarkább mocsárvirágokkal, a földet ellepte valami ezüsthátú fű sárga virágokkal, a vízmosási árokból magas füzéres fűzlevelű, rózsaszín virágú növények tekingettek elő, s magasra felnőtt nádi buzogányok legtetejéig fölfutott a délig nyitó hajnalka, s a víz színén úszott a tányérlevelű nymphaea, fehér tulipánjaival s korsó alakú gyümölcseivel, és messze, mennyire szem látott, egész le a láthatárig terült a végtelen nádberek ingó barna buzogányaival.

Lovaink megálltak egy pillanatra a hűs vizet inni, fejünk fölött egy falka kócsag csapott el nagy sikoltozva, fehér tollazatuk ragyogott a napvilágban.

Azután vezetőnk megindult, nekifordítván lovát a mocsárnak, meghagyva, hogy nyomában maradjunk, mert egy öllel odább lovastul beleveszhetünk az ingoványba.

A víz majd nagyobb, majd csekélyebb volt, néha szinte lovaink szügyéig ért, semmi jel nem mutatta az utat.

Vezetőnk itt beszédesebb kezdett lenni, amint a nádrengeteg árnyékában érzé magát, elmondá, hogy tapasztalatlanabb járók-kelők akárhányszor bele tévednek itt a nádsűrűbe, aztán nem találnak ki belőle, ottan vesznek. Éjjelenkint sokszor hallani segélyért sírást, egy-egy vadász, csikasz, valami üldözött ember, vagy tán éppen az üldöző, belebódul az ismeretlen ingoványba. Másnap, harmadnap is hallani még kiabálását, majd itt, majd megint távolabb, ki bírna segélyére menni oda? A nadályok,209 vízikígyók végre lassan elpusztítják. A mocsár oly rengeteg, oly hamis.

S továbbmentünk nagy sietve, a mocsári vadmadarak zajongva röppentek föl előttünk vízi fészkeikről, a nád között a délutáni szellő susogott rejtelmesen, a távolban a bölömbika bánatos bőgése hallék. Ez az emberhangtalan, méla nyüzsgése a természetnek még magányosabb, még aggasztóbb volt, mint maga az éj csöndje. Itt, az egészen új, idegen világban, melynek földje, vize, növényzete és lakói nincsenek szoktatva ember szomszédságához, ki merne ide követni bennünket? A pusztán elöli a szomj, itt elöli a víz; út, nyom nem vezet sem itt, sem amott.

Vezetőnk hirtelen megállt, és figyelni kezdett.

- Valaki jő utánunk - mondá halkan.

Zavarodottan tekinténk körül, én éppen arról gondolkodám, hogy ki volna oly merész utánunk jöhetni, s a távolban elég kivehetőleg hallatszék a gázoló lótiprás locsogása. Ki lehet az?

- Siessünk előre! - kiálta társam, lovát sarkantyúba kapva.

- Csöndesen! - dörmögé a vén csikós. - Egy moccanást se tégy, mindjárt megtudjuk, hogy ki az, ismerős-e vagy perzekutor.210

S ezzel elkezdé halkan, csöndesen fütyörészni a csikósdalt: „Lóra, csikós, lóra, elszaladt a ménes.” Nincs az a tilinkó, amely jobban meg tudta volna cifrázni.

Amint elhallgatott a füttyel, messziről, mintegy válaszképpen, valaki elkezdé fütyölni e nótát:

„Én vagyok a petri gulyás!”

A vén csikós kalapját szemébe vágva, lován fölágaskodott, arcán valami végigfutó reszketegséget lehete észrevenni, valami váltakozást szokatlan ijedség, öröm és gyanú között.

- Nem lehet a! - dörmögé a bajusza alól, mintegy magával beszélve. - Elesett az, látták akárhányan halva, összevágva... - S még egyszer elkezdé fütyölni a „Lóra, csikós”-t.

Ismét a petri gulyás nótája hallatszék válaszul, hanem már közelebb; a lovas nagyon látszott nyomunkban sietni. A vén csikós haragosan kapta meg társam lovának zabláját.

- Menjetek be mélyen a nád közé!

- Mi baj? - kérdé társam meghökkenve.

- Ne papolj! Az ördög jön utánunk kölykestül, vagy valaki, aki pokolból szabadult vissza. Ez Duzs Gergő nótája, a vőmé, akit harminchárman láttak agyonverve, agyonlőve, összevágva, kolbásznak aprítva.

Beljebb nyomultunk a nád közé. Vezetőnk lova nyakára lehúzta magát, s hiúzi szemekkel kémlelte a törést, melyen az utánunk jövőnek előttünk el kelle menni. Mi példáját követve, lovainkra feküdtünk. A csikós lova meg sem moccant gazdája alatt, egypár nadály szívódott a hasa alá, a tanult paripa meg-megrázkódtatá ideges bőrét a fájdalom miatt, de lábát sem emelte, hogy attól meneküljön; a mi lovaink azonban egyre prüszköltek a rajzó szúnyogok miatt.

- Hallgass azzal a lóval! - riada ránk a csikós bosszús, fojtott hangon.

Mi egymásra néztünk, mintha mindenikünk a másiktól akarta volna megkérdezni, hogy mi módon lehet egy lóval elhallgatni.

A vén csikós végignézett rajtunk. Azután félig mosolyogva mondá:

- Tegyék az urak a lovaik fejét a másik ló nyakára, akkor elhallgatnak. - S utána dörmögé magában: „Kár volt előttem magukat csikósoknak adni ki, mert megismerem ám én az embert. Hanem hiszen sebaj, most olyan világ van, mikor a szegénylegény tartozik az urakon segíteni!”

Társam egy csomó pénzt akart ekkor az embernek adni, mit az kevélyen utasított vissza.

- Nem abból élek én! - viszonza dacosan, s inte, hogy csendesen legyünk.

Eközben a csörtető tocsogás mindig közelebb hallatszék jőni, néhány pillanat múlva egy lovag alakja bontakozék ki a sűrű nádberek körül, kesely paripáját csak úgy nyereg nélkül ülte, cingombos dolmánya s minden öltözet összevissza volt rajta lyuggatva, szaggatva, egy konya pörge kalap, mélyen lehúzva szemére, födte megnyírt fejét, s míg bal keze feje egy rongydarabbal keresztül-kasul volt pólálva, jobb kezében egy idomtalan nagy csákányt lógatott, s lovát térdeivel, szavával és ütlegeivel kormányozta.

A vén csikós szemei ragyogtak, mintha bort ivott volna, amint a jövevényt meglátta. Hirtelen tarkón kapta lovát, s velünk nem törődve, elébe ugratott az érkezőnek, s mielőtt az szóhoz jutott volna, úgy összevissza ölelgette, hogy szinte lerántotta a lováról.

A jövevény napsütötte arcán azt a komoly, mosolytalan büszkeséget lehete észrevenni, mely az ifjú hadsereg fiainak arcán annyira otthonos volt, mellyel azokat a kiállott veszélyek s férfias lélekkel eltűrt sanyarúság öntudata díszíté fel. E komolyságot az öreg ömledezései alatt is megtartá.

A vén csikós csaknem sírva fakadt.

- Édes fiam, édes fiam, csakhogy itt vagy!

A jövevény kérdőleg tekinte felénk, ipa néhány szót súgott fülébe, tenyerét szája elé tartva, mire a vő, nemével a tiszteletnek, kalapjához emelte bepólált kezét, s biztatólag szóla hozzánk:

- Nem kell félni, itthon vagyunk már, az Ábrahám kebelében!...

- Hát a feleségem hogy van? - kérdé ipához fordulva.

- Csak az árnyéka hajdani magának, félig agyonsírta már magát utánad.

- Nem ment azóta férjhez?

- Agyon is ütöttem volna! Nem becsületes asszon, aki legalább a gyászesztendőt ki nem tölti, pedig ugyan esküdtek a visszajövők, hogy téged ott láttak halva.

- Igazuk volt. Majd elmondom, ha hazaérünk, de most száraz a torkom, lelkem; érjünk előbb a tanyára. Nem szokásom a hazugság, de magam is alig hiszem, ami velem történt.

S azzal csörtettünk előbbre. Most az ifjú vő vezetett bennünket, neki volt legnagyobb vágyódása a keresett helyre érni, alig érhettünk nyomába.

A mocsár nemsokára véget ért, a nádas ritkulni kezdett, helyette sűrű fűzfabozót lepte el az utat, a lágy iszapban meglátszottak az előttünk járt-kelt lovak lábnyomai, a föld mindinkább szilárdulni kezde alattunk, nemsokára szárazon lelénk magunkat.

A vő paripája vígan, otthonosan kezde nyeríteni, megismerve a helyet. A fűzfák közül egy kisded pázsitos térség bontakozott ki, melynek egy darabja kertnek volt felásva, s beültetve konyhanövényekkel, a kert végében állt egy kis vityilló, nádból építve egészen, a vadkomló sűrű lombozattal nőtte be legtetejéig. A kunyhó mellett tűzhely volt rakva, melyet odvas szomorúfűz árnyazott be csüggő gallyaival, a lobogó tűz fölött egy bográcsban főtt valami, mellette kis parasztmenyecske sürgött-forgott, kötényével szítva a parazsat.

Amint a csörtetést meghallotta a nő, arra fordult, szeme elébe tett kézzel nézett a rekettyés felé, az öreg csikós odafordult a vejéhez.

- Maradj hátra - mondá neki -, majd előbb én beszélek vele. - És azzal előrenyargalt. A vő hátul maradt, mi vele mentünk.

Amint odaért az asszonyhoz a csikós, leugrott lováról.

- No, asszony - úgy mondá -, újságot hozok, ezek az atyafiak látták az uradat.

Az asszony arca kigyulladt.

- Él-e? - kérdé nagy örömmel.

- Élni csak él - mondá a csikós -, de se keze, se lába.

- Nem bánom én - szólt nyüzsgő örömmel a nő -, csakhogy maga megvan, elmegyek én hozzá!

- Dehogy mégy, szolgám, hova mennél? Harminc mértföld ide az a hely, ahol ő elmaradt, ott is fogságban van - beszélt a jó öreg, s az volt szerencséje, hogy leánya nem nézett rá, mert arcát eközben sehogy sem tudta megőrizni a meghazudtoló mosolygástól.

- Ha a világ végén van is, nem lesz messze - rebegé a pusztai virágszál, köténye szélével törülve szemeit -, még ha el volna temetve, úgy is érte mennék.

E percben a rekettyés közül elkezde hangzani az „Én vagyok a petri gulyás” dala.

A vén csikós nem tarthatta magát tovább, felkacagott, a nőnek pedig minden vére arcába látszott sietni.

- Hisz ez Gergely! - sikolta kezeit összecsapva, s ahelyett, hogy örömében elájult volna, elkezde tüskön-bokron keresztül szaladni arrafelé, honnan a dal hangzott. Perc múlva az ifjú vő ölében hozta vissza lovára emelt kedvesét, ki szerelmesen fűzte magát a honfi nyakába gyöngéd karjaival.

Amint hozzánk értek, Gergely leemelte lováról feleségét. Magyar ember nem szeret mások előtt szeretkőzni, még a feleségével sem. Az asszony sietett a tűzhelyhez, s egy óranegyed múlva oly vendégséget csapott számunkra bográcsos hús- és cserepcsíkon sült halból, hogy társam meg nem állhatá, hogy ki ne vallja, hogy vicispán korában sem evett jobbat. Elfelejtette, hogy csikósnak van álarcozva.

Azután egy nagy kulacsot hozott elő az asszony, tele jóféle kerti borral; a bortól mindenki elfelejtette a maga baját, s így lőn, hogy Gergelytől akarta megtudni mindenki a magáét.

- Nos, fiam - szólt az öreg -, most mondd el hát, hogy miként vagy te most élő, ha már egyszer meghaltál!

Gergely maga mellé húzta feleségét a gyöpre, mely közös asztalul és pamlagul szolgált, s röviden, kevés szóval elmondá a szomorú történetet, vígan tréfálódzva, mintha mulatságos kalandot regélne.

„Kácsnál, a szerencsétlen ütközetben két kardvágást kaptam már, midőn a vak rohamban egy tizenkét fontos ágyúgolyó szele leütött lovamról. Apám, kend mosolygott erre a szóra, de bizonyomra: akit az istennyila megüt, nincs jobban megütve, mint akit az ágyú szele ér. Láttam egy lengyelt, akinek a golyó szele combban eltörte a lábát anélkül, hogy a bőrét megkarcolta volna, s a komáromi sáncokban, hol huszonnégy fontosakkal lőttek, egész sor katonát leltek megdermedve legkisebb seb nélkül.

Nagy sokára magamhoz kezdtem jönni, fél felem meg volt dagadva, s a fejem még mindig úgy zúgott, mintha a víz alatt volnék. A csata még folyvást tartott. Én ott feküdtem a csatatér közepén, a seregek jobbra-balra jártak mellettem, körültem; egyszer egy század horvát oly közel rohant el hozzám, hogy a szélső káplárok elértek szuronyaikkal, kettő hozzám döfött, egy beletalált az oldalomba. Én meg sem mozdultam, azt hivék, hogy halott vagyok, s nem törődtek velem tovább.

Később, egy félóra múlva nehézlovasság vágtatott el azon. Egy közülük megismerte, hogy csikós vagyok, s a többi közül kiválva, odanyargalt hozzám, rám akart gázolni. Azonban a jól iskolázott lónak az a szokása van, hogy előtte fekvő emberre soha rá nem lép. Tovább egy negyedóránál toporzikáltatta felettem paripáját a vértes, anélkül hogy az egyszer is rám hágott volna, mindig úgy ugrott keresztül, hogy nem érintett patkójával.

Én egy mozdulatot sem tettem ezalatt, mely bennem az élőt elárulta volna, úgy feküdtem ott, mint egy kő. Végre otthagyott a vértes.

Végre jött egy ágyútelep, egy ágyút alig ötvenlépésnyire tőlem állítottak fel. A lovak szinte odáig jöttek, amint megfordultak vele.

Akkor elkezdtek lövöldözni. A golyók búgva repültek el fölöttem - a puskaporsalak oda hullott rám, s az ellenkező félről odairányzott ugrató (ricochet) lövések rajtam szökdelltek keresztül, rám szórva a felvágott homokot és kövecset.

Késő estig lövöldöztek ide-oda. Estére vége lett a csatának, láttam a magyar seregek mint bomladoztak szét, egy zászlóalj keresztül akarta vágni magát, nagyrészint ott veszett, zászlóját négy huszár mentette meg, s mint később hallottam, e szavakkal tűzte le a tábornok elé: »Itt a nyolcadik bataillon zászlója, a sereg maga a csatatéren maradt.«

Én is ott maradtam az elveszett csatatéren.

Este, mikor már sötétedni kezdett, fölemelkedtem, széttekinték, s láttam a távolban, ahol reggel a magyar seregek álltak, kigyulladni sorban az őrtüzeket. Messze volt tőlem, s én alig bírtam már magammal, de mégis neki indultam a tábort fölkeresni. Lassan, néha négykézláb vánszorogva késő éjjel jutottam el a legelső őrtűzig. Az őrszem észrevett, s amint rám kiáltott, akkor vettem észre, hogy a császári seregek közt vagyok. Már akkor nem bántam, akármi történik velem. Az őrvezető odajött. Kértem, hogy ha kedve van, öljön meg, ne hagyjon tovább nyomorognom. Az ember csaknem sírt, úgy megszánt, maga bekötözte sebemet, lefektetett a tűz mellé, és ennem, innom adott.

Másnap tova kellett menniök. Engem a többi foglyokkal együtt egy rongyos faluban elhagytak, valami szerbek maradtak velünk őrségül, akiket nem használhattak ütközetben.

Egy este megláttam a templomablakon át, hova be voltunk zárva, hogy két szerb alkuszik az én jó kesely lovamra. Az egyik tíz forinton vette egy nehézlovastól, aki kénytelen volt azt elprédálni, mert a jámbor állat nem hagyott senkit magára ülni. A szerb, miután egynéhányszor közel volt hozzá, hogy a nyaka kitörjék, elhatározta magát, hogy valamelyik pajtását nyomorítja meg vele; de nyerni akart rajta vagy két forintot. Ott alkudtak a fülem hallatára az én jó lovamra, akit egy faluért nem adnék. Az egyik tizenkét forintot kért, a másik nem ígért többet tíznél, pedig az egyik mindenesetre meg akarta venni, a másik pedig mindenesetre, el akarta adni, de egyik sem engedett a magáéból; utoljára is a lett belőle, hogy összeverekedtek, s miután egymást jól megdöngették, azt határozták, hogy holnap reggel majd megegyeznek.

Nem tudom, megalkudtak-e aztán másnap, mert én még azon éjjel kiszöktem az ablakon, s elhoztam a keselyt.”

Az ember semmin sem mulat oly jól, mint ha saját kiállott szenvedéseit mondhatja el oly helyen, hol senki sem szenved, víg, jókedvű társaságban, vidám tűz, vidámító bor tüze mellett, s gyönyörködik a hatásban, mit azon rémséges jelenetek elmondása idéz elő az arcokon, miket ő maga oly közel látott, mik vele történtek.

Késő estig osztozánk a boldog család örömeiben; este az öreg maga kivezetett bennünket a füzes partjára, melyet szőke folyam kerített be kanyargó mentében mintegy félszigetül. A folyam közepén ismét egy kis rekettyés szigetet lehete látni, s a sziget és a füzes közti folyamon egy fakó vízimalmot, mely ott őrölt tombászaira kikötve, egyszerű kitkattogó kelepeléssel a csöndes éjszakában.

A csikós háromszor füttyentett, mire a malom felől evezőlubickolás kezdé hallatni magát. Egy csolnak közelgett felénk, egyetlen faderékból vájt keskeny lélekvesztő, melyet egyetlen ember hajtott két evezővel.

Amint közel ért hozzánk, a csikós odafordult felénk súgva:

- Nem kell neki jó estét kívánni - nem szereti. Az olyan embert föl nem veszi a ladikba, aki jó napot vagy estét kíván.

- Furcsa ember lehet.

- Az a mondása, hogy nem kell az Istennek parancsolgatni.

A csónakos kikötött. Ő volt a molnár abban az eldugott malomban. Mi szótlanul beültünk ladikjába. A molnár anélkül, hogy egy szót kérdezett volna tőlünk, ismét helyet foglalt a kormánypadon, csendesen sikamlott velünk odább a sajka az alkonyatban elfeketült víz tükre felett. Egy szót sem szólt senki, egyetlen hang volt az evezőnek taktusos csapása.

A sziget orra mellett elhaladva, valami halk éneklést hallottunk odabenn, a molnár nyugtalanul csóválta fejét, fogai közt egy-egy káromkodást morzsolt szét nagy mogorván, s a csónak lejtett odább, s mentül tovább ment, annál enyészetesebben hangzék a dal a szigetből.

A túlpartra érve, néhány darab pénzt készítek kezemben előre, a molnárnak adandó. A csikós észrevette, visszanyomta kezemet, s fülembe dörmögé:

- Nem szereti az olyan embert, aki pénzt ad, furcsa ember ám ez.

Lovaink mellettünk úsztattak át a csónak után kötve, s mi azon vizesen felülve rájok, csöndesen ügettünk tova, part mentében, öreg vezetőnk után.

Éjfél lehetett, midőn egy több száz holdra terjedő kukoricaföldet elhagyva, egy szakadékos homokdomb által félig rejtve tartott kis házat pillantánk meg. Ez a „szikra” csárda.

Félreesik az országúttól. Csaknem a Tisza partja alatt, az itt legmagasabb part homokdombjaitól eltakarva, körülültetve ezüstfüzekkel és kanadai jegenyékkel.

Bennünket a kutyaugatás tett figyelmessé a rejtett tanyára. Hat fehér komondor rugaszkodott ki az udvarából, bőszült csaholással rohanva felénk. Egy pillanat alatt körülfogtak bennünket, stratégikus elrendezéssel egyszerre elöl, hátul és oldalt támadva meg.

A vén csikós phlegmatice leszállt lováról, leguggolt a kutyák előtt, kalapját hóna alá vette, mutatóujjával orra cimpáját ütögetve, valami bosszantó, gúnyoló orrhangot hallatott, s eközben folyvást guggolva közelgett a legvitézebb komondor felé.

Az elkezdett a jelenetre sértetten nyihogni, s egyszer csak megfordult és elszaladt, a többi utána, egymást törve, az volt boldogabb, amelyik előbb elfuthatott.

- Nem szeretik ám ezt - mondá vezetőnk kuttogva. - Az ilyen nagy kutyának nem használ sem csitítás, sem ütés, sem fütyülés, sem szólongatás - lehúzza az embert a lóról, megfogja a szekérkereket, a vásárra járó koldus taligáját szétszedi, s a borsos tót nyakából leböngészi a szűrt, hanem a csikós már tudja a módját, leguggol előtte, s az orra cimpáját veri, s úgy dimmeg-dömmög előtte, attól elszalad, mintha a nyavalya verné, s aznap elő nem bújik.

Nemsokára a csárda előtt álltunk.

Az épület jó karban van tartva. Gondos, csinos kéz nyomai látszanak meg rajta. Meglátszik, hogy a csárdás nem is annyira a mások, mint a maga kedvéért lakik ottan.

- Ezt az érdemes embert „Sallai uram”-nak szokták tisztelni - instruált bennünket vezetőnk. - Nem szereti, ha hallja kendezik, a „kocsmáros” nevezetért pedig teljességgel megorrol.

Nem kellett zörgetnünk. A lódobogásra megnyílt a csárda ajtaja, s maga a csaplár jött elénk, talpig fehérbe öltözve, tudniillik: ingben és gatyában. A szemérmetes magyar ember még ha aludni megy, sem hagyja el szokott vászonöltözetét, s Sallai uram éppen most ugrott fel az ágyból. Csupán egy nagy báránybőr süveg volt fejébe nyomva, az sem azért, hogy meleget tartson, hanem annak bizonyságául, miként ő az úr a háznál.

Vezetőnk néhány szót dörmögött hozzá, s azzal bennünket kezébe szolgáltatva, búcsút vett tőlünk, s még azon éjjel visszatért túlparti tanyájára.

Sallai uram pedig megértvén tőlünk, hogy már vacsoráltunk, bevezetett bennünket egy kisded benyílóba, ott lefektetett tornyos nyoszolyákba, a töméntelen tollas párna és dunna, mikbe bele kelle fulladnunk, tanúsítá, mennyire szívesen látott vendégeinek tekinte bennünket.

Reggel korán beállított hozzánk Sallai uram, azzal az örvendetes hírrel költve fel bennünket, miszerint a szomszéd tanyákon perzekútorok vannak, kik nemsokára itt is meg fognak jelenni.

Mi ijedten ugráltunk fel, s nyilvánítók abbeli szándékunkat, hogy a Tiszán ismét keresztülmenjünk.

- Nem kell tőlük tartani - úgy monda. - Csak tolvajokat keresnek, ilyen emberek nem kellenek nekik. Különben is, késő volna odábbállani, észrevennék, s még inkább gyanút kapnának. Csak maradjanak itt a szobában, és reggelizzenek addig, majd csinálunk velök valamit.

Mi leültünk reggelizni. Sallai uram pedig kiállt pipázva a pitvarajtóba. Társam panaszkodott: nem tudja, mi lelte, az ő torka úgy megszűkült, egy falat sem megy le rajta. Magam is olyanformán voltam. A félelemnek különös összehúzó ereje van az emberre.

Nemsokára szívdobogva láttuk elrobogni az ablak alatt a perzekútort hat pandúrjával. Sallai uram odakünn a legnyájasabb hangon üdvözölte őket agyba-főbe, mire a perzekútor nyers, kemény hangon válaszolt:

- Gyanús embereket keresünk! - s azzal leugrott lováról, s jött befelé.

- Csak tessék - viszonzá a csaplár, nyugodt hidegvérrel, s nyitotta előtte az ajtót.

Társam vakarta az orrát.

- Szeretném - úgy monda -, ha most egyéb ne nyomná a lelkemet egy lopott csikónál.

Perc múlva hallók a pandúrokat csörtetni a vendégszobában, melyre szobánk ajtaja nyílt. Sallai uram körülöttük forgott.

- Tessék leülni, nagy uraim, kentek! Messziről jönnek? Elfáradtak, ugye? Fogtak-e valamit? Tudom, hogy megszomjúhoztak. Mivel szolgálhatok? Tetszik bor vagy pálinka? Igen jó bakatort kaptam, most ütöttem csapra.

- Nem bánom - szólt a perzekútor dörgő, kemény hangon. - De csak szaporán, mert nem késhetünk; míg a házat összekutatjuk, dél lesz. A legényeknek pálinkát, nekem jó lesz a bakator is.

Sallai uram ugrott a söntésbe, kiválasztott hat tulipános, szűk nyakú egyest, teletöltötte jó törköly pálinkával, az asztalra rakta, a perzekútor elé pedig egy üveg jó bort állított, ott mesélt, tréfálózott, komázott velök; aközben kiszemelte magának a pandúrok közül a legegyügyűbb kinézésűt, s addig söntörforgolódott körüle, míg egyikét a tulipános egyeseknek észrevétlenül zsebébe csúsztatá, s aztán ismét mesélt és tréfálózott.

A perzekútor azonban kiitta az üveg bort. S azzal megtörölve kiviaszolt vastag kurta bajszát, mormogá:

- Mármost lássunk a dologhoz.

- Nem tetszik még egyszer? - kérdé a megelőző csaplár, s amint a perzekútor visszautasítá, a legényekhez fordult. - Hát kenteknek, öcsémuraimék?

Azonban egyszerre, mintha kettévágták volna kedvét, mogorva képet öltött, bosszúsan kezdé fejét csóválni, megszámlálta az asztalon álló öt tulipános butykost, s nagy nehezteléssel fordult a pandúrokhoz.

- Ejnye, öcsémuramék - úgy mondá -, ez már mégis furcsa tréfa. Én kentek elébe hat egyest állítok, s mire egyet fordulok, csak öt van az asztalon.

A perzekútor ránézett mogorván.

- Csak nem hiszi kend, hogy mi loptuk el?

- Már hiszen meglehet, hogy magától repült el, vagy valaki pálinkástul leszalasztotta a torkán. Annyi látni való, hogy egy tulipános üveg nincs itt.

- No, hát vizitálja kend meg a legényeket, míg itt vannak, azt ne mondja azután, hogy valamelyik elvitte.

- Bizony nem is hagyhatom azt szó nélkül - hetvenkedék a csaplár, s elkezdett a legények zsebjeiben motozni, s mily meglepetést tudott mutatni, midőn a tudvalevő zsebben meglelte tulipános egyesét.

- Ehen van, ni! - kiálta előhúzva az üveget. - Ez az én üvegem la. No, kendtek ugyan derék perzekútorok! Én kendteknek bort, pálinkát adok, s kendtek köszönet fejében az üvegemet is eldugják. Kendtek tolvajokat keresnek, s maguk lopják meg a becsületes embert. Kendtek házvizsgálatot tartanak, csak azért, hogy amihez szépszerivel hozzájutnak, eldugdelveddeljék. Kendtek itt gyanús embereket keresnek? Sohasem volt az én házamnál kendteken kívül gyanús ember, de nem hagyom abba! Elmegyek a vicispánhoz, föladom kendteket a vármegyére. Hadd tudják meg, milyen szép emberek kendtek!

A perzekútor szörnyű zavarba jött. Dühös lett.

- Ne veszekedjék kend! - ordíta a csaplárra félig ijesztve, félig engesztelve.

- Hogyne veszekedném! - ordíta az még hangosabban.

- De velem nem veszekedik kend, azt megmutatom!

- Azt szeretném látni!

- No, hát lássa meg kend! - rikolt dühösen, s kiment a szobából, bevágva az ajtót, felült a lovára, és pandúrjaival együtt odább ment, diadalmas pátosszal kiáltva le a tornácból utána nyelvelő csaplárnak: - Mármost pöröljön kend magamagával! - S azzal elporolt onnan.

Sallai uram pedig tenyereit dörzsölve jött be hozzánk, s hamisképpen hunyorítva fél szemével, monda:

- Mármost nyugton lehetnek itt. Míg ez lesz a perzekútor, addig ide házvizsgálatra nem jőnek.

Három hétig maradtunk még azután a csárdában.