IntraText Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library | Search |
A tábornoknak és kíséretének pompás lakomát készített az ősz magyar gazda, kinek lakában főhadiszállását fölüté. Kívánatára a család együtt ült az asztalhoz velök. A tábornokkal szemben egy szép piros hajadon foglalt helyet, oly friss, oly életvidám arccal, ragyogó szemeivel, rózsás arcaihoz s teljes piros ajkaihoz oly rosszul illett a titkolhatatlan bánat.
Az ősz házigazda unokatestvérének leánya volt, ki a szomszéd T.-ből rokonaihoz igen rossz időben talált jönni.
Csata elől, csata színhelyére.
Emma volt a szép piros leányka neve.
A leányka bár keveset tekintgete széjjel, de annál többet jártak hozzá búcsúra a délceg hadfiak tüzes pillanatai. A bor tette-e, vagy a szép leány tekintete, ebéd után az egész társaság erősen mámorosnak érzé magát. Ittak sok mindenféle egészségért, közben olyanért is, mire az öreg gazda is fölemelte poharát.
Ittak a háborúért, ittak a békességért, királyért, vezérekért, katonákért és szép leányokért. A hadfiak szívéből eloszlott minden harag s miután látták, hogy az öreg házi úrnak jólesik a magyar szót hallani idegen ajakról, előszedte mindenki, amit itt-ott eltanult belőle s mondta méltánylandó nagy fáradsággal egymásnak közös mulatságára. Végre fölemelte poharát a tábornok s ily módon köszönté el:
- E pohár fegyvereink dicsőségére! Legyenek azok oly ellenállhatatlanok, mint szép szomszédnőm szemei, legyenek oly hódítók, mint az ő tekintete, legyen oly ragyogó diadaluk, mint az ő arcának rózsái, és életteljesek s dicsők, miként ő!
- Éljen! - harsogott minden oldalról, a poharak csengtek.
Emma rózsás ujjával fenyegetve mondá:
- Heute roth, morgen todt. Ma piros, holnap holt.
- Kegyed csak nem akar talán meghalni?
- Ha tudnám, hogy tábornok urat szaván fogja a sors, inkább ma, mint holnap.
A tábornokot kellemetlenül érinté a válasz, más tárgyra vitte át rögtön a beszédet. Ebéd után kíséretével együtt fölkerekedett s a házigazdától katonás búcsút véve, még azon este a szomszéd helységbe tette előrehaladó útjában főhadiszállását.
A harmadnap következő éjet bivouacon214
tölté a hadsereg. Künn a szabad ég alatt tüzek rakattak. Ködös, hideg januári
éjszaka volt. A seregnek fegyverben kellett maradnia. A lovak földbe vert
cövekekhez köttettek, egészen fölnyergelve, lovagjaik mellettük feküvének a
hótalan fagyon. Rongyos sátor alatt pirospozsgás markotányosné oszt a
katonáknak pálinkát és bort. Uhlánok, vértesek tolakodnak tarka tömegben
kétkerekű talyigából rögtönzött sátora körül, melynek hátterében fekete
ráncos képű cigányasszony ül, ki a katonáknak fejenkint egy ezüstkrajcárért
olcsó jövendőt mond tenyereikből. Néha az ezüstkrajcár helyett persze
hogy ütleget is kap, de tízen kinyeri, amit a tizenegyediken elveszt.
Lassanként mindig több-több nép támad körüle, a virtuóz próféta dodonai
háromlábú széke215 roppant
hasznot hajt a markotányosnénak.
A tábornok őrszemlét tartott segédtisztei kíséretében, s amint azon lovagolt, megütötte fülét a víg lárma, mely mindig, zajosabb tért kezdett magának elfoglalni az éji némaságból.
A tábornok nem volt az az ember, aki szerette volna valakinek a mulatságát elrontani, oda fordítá lovát s megállt a sátor előtt. Kérdezősködésére felelék, hogy egy cigányasszony mond jövendőt a katonáknak.
Ismerte már ezt a fajt Alföldön laktából, s oda inté.
- Kurhere dade! mondj szerencsét itt ezen uraknak, dikhesz előre.
- Jaj, asta bitagtále sarmangade biále! sohasem mondtam én még uraknak szerencsét, csak szegény embereknek.
- Upre vén sybilla, vagy a sarkadra verek ezzel a korbáccsal.
- Én nem bánom, de ha aztán okhets dikecsáre kokhele tuterone mangyéra, úgy ne járjak, mint a minap, hogy jól megkorbácsoltak az urak.
- Ne félj, boszorkány. Fogd meg a tenyerét ennek az úrnak.
A segédőrnagy lehúzta kesztyűjét s odatartá tenyerét a cigányasszonynak.
Elkezdett az cigányul morogni: „irgundum gule sandikhec, csororum sophengyule gágyule”, ha jól viseled magadat, még kapitány is lehet belőled.
Az őrnagy szépen megköszönte a szerencsét s egy ezüstpénzt vetett a cigánynőnek.
Azután egy hatgyermekes apa tartotta elébe tenyerét.
- A csuk hale dade! Meg fogsz házasodni nemsokára s egy szép kis magzatod lesz.
Az elnevette magát és egy harmadiknak adott helyet, ki történetesen ezredi törzsorvos volt, roppant trabalis férfi.
A cigányasszony legkevésbé sem vette a lelkére, ha annak azt jövendölé, miszerint igen sok embert meg fog ölni.
- Neked igazat mondott - szólt nevetve a tábornok - most iszkiri, nekem mondj szerencsét. Nézd le a tenyeremből, hogy meg fognak-e győzni legközelebbi csatámban, vagy sem?
A cigány nő száraz kezibe fogta a hadvezér jobbját s váltva, hol annak szemeibe, hol tenyerébe pislogatva, fölemelé aszott csontujját és mondá:
- Míg csak a temető lakosai nem állnak ágyúid elé, addig embertől ne félj, senki meg nem győzhet!
A tábornok nevetve fogadá a jóslatban foglalt bókot, s néhány darab pénzt adatva a jósnőnek, víg beszéd közt tova robogott kíséretével. A köd elnyelte alakjaikat.
Az őrtüzek átvöröslöttek az éj ködén s szerte a távolban mindig enyészetesebben hallatszott a sorban ment kiáltás:
Másnap délfelé ért a had dereka T. elé.
A tábornok pej paripáján ülve lovagolt táborkara előtt. T.-hoz nem messze, az országút mellett balra kerek halmocskán kisded kápolna áll. Régi épület lehet, megfeketült falai és a sajátságos építési modor bizonyítják, hogy az a pallér, aki építette, nem e században született. Tornyában elszaporodott galambok fészkelnek, kriptájába e környék földesurasága temetkezik bele, templomába nemigen jár ember.
Amint a kápolna mellett elhaladt a tábornok csapataival, s már jól kezdte látni az oszló ködön át T.-nak tornyait, a városból hosszan nyúló naptömeget lát lassan szemközt közeledni. Később valami bús, melancholicus ének töredékeit kezdé kivehetni s látta, hogy a néptömeg között hat fáklya lobog. Végre egy fehér koporsó tűnt szemébe.
...Temetkezés.
- Ah, minő ostobaság! - kiálta föl a tábornok, bosszantva az ominosus találkozás által s küldé egy szárnysegédet, hogy állítsa meg a menetet, és kérdje meg, miért jönnek éppen errefelé. A segéd visszajött s azt a választ hozta, hogy éppen ebbe a kápolnába szándékoznak vinni a halottat. A tábornok bosszúsan lovagolt tovább. Minél közelebb jöttek hozzá a síró melancholicus énekhangok, annál kedvetlenebbül érzé magára hatni a jelenetet. A katonai harcmenet kitért a sokkal szomorúbb előjogú gyászmenetnek. A tábornok megállítá lovát, s várta, míg a gyászkíséret elhalad előtte. Jöttek az énekesek, nyújtott hangokon szomorú dalt énekelve a halálról és annak uráról. Jöttek a lelkészek, egyszerű hosszú palástban, jött a kísérő népség, a fáklyavivők, és senki sem látszott figyelni a ragyogó hadfiakra. Mindenki csak az enyészet királya előtt hajtá meg fejét e percben. Középen egy fehér koporsót vittek, fedelére myrtuszkoszorú volt tűzve, a rózsás szemfedél kifüggött alóla. A koporsó egyik oldalára aranyszegekkel voltak e szavak kiverve: „Élt 19 esztendőt.” A túlsó oldalon a holt neve lehetett, de azt a tábornok nem láthatta. A koporsó után a síró atyafiak mentek, talpig gyászba öltözve, köztük arcok, mikről úgy rémlett a tábornoknak, mintha látta volna már azokat valahol, de azok sem látszottak őt most észrevenni. Midőn a menet végképpen elhaladt előtte, egy hátul elmaradttól nyers hangon kérdé a tábornok:
- Egy szép szűz leány. Még tegnapelőtt élt, semmi baja sem volt, mint a rózsa, ma már halott és eltemetik.
- B...-i Emma. Isten nyugosztalja meg szegényt.
A tábornokot hideg borzadás futotta végig.
Az a szép piros leány, ki tegnapelőtt vele szemben ült, kire ő poharát emelte, s ki neki azt mondá:
...Heute roth, morgen todt. Ma piros, holnap holt...
Hm. Ha a sors szaván fogná s győzelme fénye sem lenne ragyogóbb, mint e leány szemei - most.
- Fatalis gondolat - mondá bosszúsan a vezér, s lovát sarkantyúba kapva, bevágtatott szállására, szótlanul, kedvetlenül.
Aznap alig lehete szavát venni.
- Heute roth, morgen todt. Ma piros, holnap holt - mormogá több ízben el-elgondolkodva.
Eljött az éj. A tábornok egyedül virrasztott szobájában, előtte a térkép
feküdt, keze rajta pihent, de szemei nem néztek oda, de lelke nem volt a
szobában.
Ma piros, holnap holt! Mindig e szavak visszhangzottak gondolatai messzeségében. Mindig ez arc jelent meg előtte. Pirosan, életvidáman, mosolyogva - perc múlva sápadt, hideg, szótalan halottkép. Azután eszébe jutott a dicsőség, küzdelmes csaták véres jutalma, a messzeszárnyaló hírnek ragyogványa, lelkében a jövő diadalok képei kezdtek fel-feltünedezni, tündöklő alakok pálmakoszorúkkal, elgázolt hadak, láncra fűzött ellenség a diadalszekér előtt.
Látta lelkében a győzelmi zászlók lobogását, a vert ellen menekvő hadait, hallá a hurrah! ordítást üldöző csapatainak ajkán, látta a kiszámított haditerv csalhatatlan sikerét és ekkor mint egy futó árnyék repült keresztül eszméi világán:
Végre bosszúsan fölkelt, nyergelt lovát előhozatá s néhány kísérője társaságában elindult a szokott éji őrszemlére. A legelső őrszem túl volt a kápolnán, s hogy a tábornok mellette elrobogott, különös hatással tűnt szemébe az elhagyott mohlepte épület. Eszébe jutott, hogy tegnapelőtti szomszédnéja most oda van temetve. A tábornok idegható borzadással fogadta e gondolatot mindannyiszor. Dacos, erős természetét bántani kezdé e gyöngeség. Elhatározta magában, hogy le fogja azt küzdeni. Egyik segédét rögtön elküldé a sekrestyés után, hogy hozza elő a kápolna és a sírbolt kulcsait és gyújtasson fáklyákat. Kevés idő múlva előjött az egyházfi, egy szegény öreg ember, kinyitá a rozsdás sarkaikban csikorgó ajtókat, a temetésről elmaradt fáklyákat meggyújták s azokkal a kísérők néhányai elöl menve, beléptek a kápolnába. Szűk, sötét kis üreg volt annak belseje. A falakat pókháló lepte mindenütt, az oltár, a székek megfeketültek az időtől, maga az oltárkép festése is egészen fekete volt már, csak a fő körül kivehető szent körfény aranya látszott ki még belőle. Az ablakok szűk ólomkarikák közé szorítva, nagyobbrészt elszivárványosodtak a ragyás verőfénytől, az egész teremben érezhető volt az a nehéz, nyomasztó templomszag, mely sokáig csukva tartott termek tulajdona. A torony lépcsőzetéből három-négy fok hiányzott, nem is járt oda fel a harangozó, a csengettyűkötél lelógott, csak a pajkos suhancok szoktak oda néha felmászni galambfiakért. Az oltár mellett baloldalt egy nagy vörös márványtábla állt sűrűen beírva latin betűkkel, s nem kevéssé összekarcolva. A sarkantyúk pengése szokatlanul hangzott végig a bánatosan üres egyházban s a fáklyák lobogó fénye táncoló árnyékokat vetett az elhagyott falakra. A sekrestyés mutogatni kezdé a kápolna nevezetességeit, a tábornok azonban félbeszakítá:
- Hagyja abba, nem akarjuk e kápolna archeológiáját ismerni, vezessen le a sírboltba. A tegnap eltemetett szép hölgynek jöttünk végtiszteletünket átadni.
- Úgy gondoltam - válaszolá szerényen a sekrestyés -, hogy a tábornok urat tán érdekelni fogná megtudni a kápolna építésének eredetét s annak nevét, kinek hamvadó tetemei ebbe legelőször letétettek.
A tábornok egyik kísérőjéhez fordult: „ez az ember, úgymond, tudósoknak tart bennünket!” s azután előretolva a sekrestyést, tréfásan mondá neki:
- Nem akarunk, barátom, a szentekkel és reliquiákkal ismeretségbe jönni, csak menjünk.
A sírbolt cifra rácsajtaja megnyílt, a kőcsigalépcsőkön eltűntek a fáklyák, s a föld alatti űr vastag setétsége lassankint kezde engedni a betörő világnak; de bár három-négy fáklya égett, a terem egyik végétől a másikig nem lehete világosan látni. Kétoldalt a szűk fülkékbe, roskatag koporsók voltak betaszítva, előttük egy-egy síremlék hirdeté az ott porladozó nevét, mindenféle nemesi címerekkel felcifrázva. Az egyik előtt egy új alabástromszobor állott. Az örök álom angyala, lefelé fordított fáklyával, fején mátkakoszorúval. A szobor talapjára egyszerűen volt felvésve:
- Szegény leány! - mondá a tábornok résztvevő arccal, s úgy érzé, mintha a nehéz léleknyomás, mely eddig üldözé, itt a halott koporsójánál elmaradna szívéről, mintha a kísértet, visszavezetve hideg fekhelyére, most elmaradna tőle és megnyugodnék.
- Menjünk tovább! - szólt kíséretéhez, midőn a sírbolt hátterébe tekintve, úgy rémlék előtte, mintha nagy arany betűkben kiírva ugyanott saját nevét látná csillámlani.
Megdöbbenve lépett közelebb: „egy fáklyát ide” - kiálta.
Előtte egy magas, faragványos ódon síremlék állott, egy csonka pyramid, négy vasgolyón nyugvó. Tetején egy fekvő oroszlán, nyíllal átlőve, lábai alatt babérkoszorús kard.
És a főlapon nagy aranybetűkkel a tábornok nevének hét betűje, s a kettős kifaragott pajzson családja címere.
- Mi ez? - kérdé izgatott kedéllyel a sekrestyéstől.
- A tábornok egyik őse fekszik e kő alatt.
- Nekem egy ősapám? Hogy jött ez ide meghalni? Mi más tartományban lakunk.
- Itt esett el egy véres csatában ezelőtt másfélszáz esztendővel.
- Győzött-e?
- Megveretett.
- Annak emlékére épült e kápolna, hová a tábornokot eltemették.
- Odafenn ama márványtábla világosan elmondja az eseményt, ha tetszik, elolvashatja a tábornok úr.
A tábornok felment a templomba kíséretével, s a márványon megavult betűkből képes volt leolvasni a rossz latin hexameterekben megírt eseményt, mely a kurucok elleni csatában elesett hadvezér halálát gyászemlékében tartja.
- Valóban igaz. E helyen egy ősöm esett el. Szeretném, ha ez eseményt nem tudtam volna meg, mert én is e helyen akarok csatázni. Rossz omen,216 igen rossz omen.
- Egy római visszafordulna hadseregével ily előjelenség után - szólt egyike kísérőinek.
- És én éppen azért is e helyen fogok megütközni. Ha győzök, egy másik márványemlékre felíratom, hogy százötven év múlva az unoka bosszút állt elesett őséért, ha pedig elveszek, nekem is jó leend.
Másnap hajnal előtt fölkelték a tábornokot azzal a tudósítással, hogy az
ellenség előőrsei már mutatkoznak.
- Küldjétek arra rögtön erős kémcsapatot egy félüteg ágyúval.
A tábornok sietett megtenni a rendelkezéseket, s nemsokára hallá megdördülni a kirendelt irányban ágyúit.
- Valahára tehát - kiálta fel megkönnyebbült szívvel. - A csata kezdődik, ott megmenekszünk a kísértetektől. Azok nem mernek velünk az ágyútűzbe jönni. Fel, lóra!
S egészen vidáman ugrott fel lovára, s felkészült kíséretével együtt nyargalt, merre az ágyúkat dörögni hallá. Érzé, hogy a puskaporos levegő a katona atmoszférája, a kísértetvilág nyomasztó rémei egyetlen szavára a megdördülő ágyúnak mind szétröppentek agyából, s elbúvtak félénken hideg koporsók, penészes templomfalaik mögé.
A köd képtelenül sűrű volt, alig lehete százlépésnyire látni. Csak néha adott irányt egy-egy föllobbanó vörös láng, melyre taszító dördülés következett.
- Erősen fűtenek a mieink - szólt a tábornok, arra tartva kíséretével, s nemsokára odaért az ágyúkhoz.
Mintegy három-négyszáz lépésnyi távolban egy dombon csatárláncban szétszórt csapat látszék, erős állomást véve. Az üteg lövöldözé.
- Nos, hogy viselik magukat a fiúk? nem futnak-e még? - kérdé a tábornok.
A tűzmester haragos, lőporfüstös pofával felel:
- Állják a tüzet, mint a kőszál!
A tábornok vevé távcsövét s amennyire a sűrű ködben kiveheté, a magas, egyenes alakok merően, mozdulatlanul álltak az ellenök lőtt golyók előtt a dombos állásponton.
- Kartácsra kell tölteni, annak hatása lesz.
Néhány kidőlt az alakok közül a sűrű golyózáportól elsepertetve, a többi állt, mint a szikla.
- Azon domb háta mögött bizonyosan egy rejtett ütegnek kell lennie. Egy osztály lovasság kerülje meg őket, egy zászlóalj ugyancsak menjen nekik szuronyszegezve s vegye két tűz közé!
A parancsszó gyorsan teljesíttetett, néhány perc múlva hallá a tábornok rohanó csapatjai hurrah-kiáltását. Látta őket közeledni sebes rohanással a domb felé. Egyszerre megálltak, a hurrah megszűnt, hangos káromkodás állt be helyette, a csapatok megfordultak, s csendesen ballagtak visszafelé.
A gyalogsági zászlóalj parancsnoka s a lovas osztály vezetője hevesen vitázva közeledtek, s amint az üteghez értek, mindketten elkezdték a tüzérparancsnokot szidni.
- Mi baj? Mi lelte önöket? Miért jöttek vissza? - kiálta rájuk a tábornok, egészen kihozva phlegmájából.
- A patvarban is! az a baj, hogy mi itt egy fél óra óta ostromoljuk a kálvinista temetőt.
Erre lehetetlen volt a tábornoknak minden bosszúsága mellett is el nem kacagnia magát.
- Tehát azok az emberek ott fából vannak?
A kérdezett káromkodott, mint egy pogány és esküdött szörnyűképpen, hogy soha semmi ivadéka sem látott olyan fejfákat, amiknek feje van faragva és dereka és csípeje, hogy az ember ködös időben katonáknak nézhesse őket.
E pillanatban valami hideg borzalom futott végig a tábornok testén. A mosoly megfagyott vonásain. Mi volt ez?
A borzadó lélekérintés újra végigfutotta testét, tetőtől talpig.
Eszébe jutott a boszorkány jóslata.
„Míg a temető lakosai nem állnak ágyúid elé, addig embertől ne félj, senki meg nem győzhet.”
És a temető lakosai fél óráig álltak ágyúi tüze előtt!...
E percben oldalt idegen ágyúk dördültek meg. Harsogó kiáltás jelenté, hogy az
ellenséges sereg megkerülte a tábornok balszárnyát.
Egy óra múlva általános lett az ütközet.
Az egész napi csatát a puszta vakeset intézte.
A köd olyan sűrű volt, hogy tájékozódásról szó sem lehete.
Egyik ellenség nem látta a másikat elébb, mint míg fél lövés távolságra állottak szemközt, s nemritkán úgy történt, hogy ugyanazon sereg találkozó csapatjai egymásra lövöldöztek, vagy az ellenséget nézték barátjuknak s csatlakoztak hozzá.
A nyargoncok nem találták a helyeket, ahová küldettek, s azután meg nem találtak vissza.
A zavar, a tévedés képtelenné tett minden kiszámított működést. A köd sűrűen, áthatlanul feküdt a csatatéren, mintha valami szellem jött volna alá, nehezítő nyomással védendő népét az ellenfél túlnyomó ereje ellen.
Egy ízben a tábornok maga is a legnagyobb veszélyben forgott. Egy osztály ellenséges lovasság alig százlépésnyire nyargalt el mellette, amint táborkarával egyedül állott. Ha észreveszik, el vannak fogva.
A csatában végre nem lehete semmi összefüggést fenntartani. Minden csupa félreértés lett. A kiindult csapatok nem értek rendeltetésük helyére, mindenik külön küzdött, egyik előrehaladt, a másik hátranyomatott, az elszakadt csapatok kereszttűzbe jöttek. A főerő maszkok ellen operált, míg kisebb csapatok túlnyomó had ellen víttak eredménytelenül.
Három napig tartott az ütközet. Harmadnapra kitisztult az idő. A két sereg a folyam jegén találkozott egymással. Ott ütköztek meg utoljára dühös, elszánt viadallal, a folyam jegét pirosra festette a kiomlott vér, az eget a felgyújtott város lángja.
A tábornok kénytelen volt megfordulni, s átengedni a véresen vitatott csatatért.
Hol azelőtt másfélszáz évvel egy őse elesett, s ütközetet veszte, ugyanott veszté el a késői unoka a csatát, ugyanolyan harcban.