JÓKAI - ÖNMAGÁRÓL

Válogatás az író önéletrajzi feljegyzéseiből

Jómódú nemesi családból származtam: atyám neve volt Ásvay Jókay József. A y-grec a neve végén nemesi privilégium volt, valaminthogy vármegyei hivatalt csak nemesek viselhettek. Atyám azonban nem maradt az apai háznál „a kis urak” ősi gazdálkodását folytatni; hanem arra a szokatlan pályára lépett, melyen az egyéni tehetség szerzi meg az életmódot. Jogot végzett, ügyvéddé lett s e hivatása mellett városi hivatalt töltött be: amit úgy hívtak, hogy „árvák atyja”. Halála után a számadása alatt lévő pénztárak az utolsó fillérig rendben találtattak. Én büszkébb vagyok apám tiszta kezére, ki rám a polgári becsületet hagyta örökségül, mint az ősapám véres kezére, aki harci érdemeiért a nemesi címerünket szerezte.

Már gyermekkoromban hajlamokat árultam el a festészethez és a költészethez: eléggé jól talált arcképeket rajzoltam és festettem ismerősökről és városi kitűnőségekről, később nagy előszeretettel szép hölgyekről miniatűrben; saját gyermekkori arcképem (tükörből festve) most is megvan nálam. Kilencéves koromban két versem jelent meg a hírlapokban.

De azért nem helyes adat az, mintha én előbb festői életpályára készültem volna, s később tértem volna át a költőire. Az én ifjúkoromban se a festést, se a költést nem tekintették életpályának: mind a kettő „nobel passio” volt, mi az embernek nimbust ígért, de a betevő falatot nem. Honoráriumot senki nem fizetett s kész munkát csak úgy adhatott ki a költő, ha mecénást kapott, aki dedikáció fejében fedezte a nyomtatás költségét. A könyvét azután kioszthatta ismerőseinek; ha pedig megtörtént az eset, hogy egy piktornak festményért pénzt adtak, úgy az bizonyosan boltcímer volt.

Hanem ahelyett készültem én is, mint minden jó tanuló dzsentri ifjú, a jogi pályára. Mindig első eminens voltam a klasszisban minden exact tudományból, s mielőtt egy irodalmi munkám megjelent volna, már ki volt hirdetve az ügyvédi diplomám a komáromi vármegyeházán.

Az irodalommal foglalkozás még akkor csak élvezetszámba ment nálam.

Maga a családom címere is egy kész regény. Ütközet volt a magyar király és a török vezér között. Egy fiatal zászlótartó felfedezi a királynak, hogy a spanyol tüzérek meg vannak vesztegetve az ozmánoktól: szándékosan rosszul lőnek. „Lőj te jobban!” - mond neki a király. Erre a zászlótartó odalép az ágyúhoz, célba veszi a török vezér sátorát s úgy odatalál a szakállas golyóval, hogy a vezér halva terül el. Ez mind le van festve a címerpaizsunkon: a zászlótartó az ágyúval veres mezőben, alatta a török tábor a félholdas sátoraival, a vezér a középsátorban: csak egy fiatal hajadon hiányzik még (az én praesumptív220 ősanyám), aki a koszorút a hős zászlótartó fejére feltegye, kész a regény.

Ezt hallottam én elbeszélni, mikor még nagyon kicsi gyerek voltam, az édesapámtól. Neki is voltak költői, művészi hajlamai. Emlékezem azokra a jó vastag papirosra írt verses könyveire, amikhez igen jellemzően rajzolt és kiszínezett alakok voltak festve. Meg volt neki Blumauer travestált Aeneise221 is, saját rajzaival illusztrálva; s milyen szépeket tudott nekem mesélni a „Szalonna várról”, „Csalóka Péterről”, „Hüvelycsik Palkóról” - a farkas komáról, meg a „jövendőmondó cigányasszony”-ról az inszurrekció alatt! - Hanem a hivatala egészen mostoha talaj volt a költői és művészi hajlamokra. Ügyvéd volt és a városi árvavagyon pénztárnoka. Ezekhez az ellentéte kell a poézisnek:222 s nála az is megvolt. A rendszerető pontosság.

Visszaemlékezem rá, hogy egyszer kis gyermekkoromban felvitt magával apám a városházára, ahol a hivatala volt, s megmutogatta a nagy vasládákat, amik mesterséges zárakkal nyíltak fel, s azokban azt a sok mindenféle csillogó és penészes pénzt. Egy hivatalnoktársa is jelen volt, az ellenőr. Egy gömbölyű fatányérban álltak a legkisebb ezüstpénzek, ötkrajcárosok. „No, végy el belőle magadnak egyet!” - mondá az ellenőr. Szép fényes, újveretű pénzek voltak. „Nem szabad, az a másé” - mondám. „Igen, de én helyette egy ócska ötöst teszek vissza a magam zsebéből” - biztatott a jószívű gyermekbarát. Erre aztán bátorságot vettem magamnak egy ötöst kiszemelni a sok közül. De nagyon égette nekem az az ötös a markomat. Mégiscsak olyan pénz ez, mi az én apám gondviselésére van bízva. Mikor senki se nézett oda, visszatettem az ötöst a tálkába. Mikor az apám halálával a számadásait és pénztárt átvették: öt krajcárral többet találtak benne a kimutatásnál. Ez az én visszalopott öt krajcárom volt. És én annak az ősömnek a véres kezére, aki egy török basát ölt meg, nem vagyok büszke, de az apámnak a tiszta kezére az vagyok.

Milyen angyali élet volt a mi házunknál! Sohasem hallott ott egy haragos szó. Testvéreim szerették egymást, engemet még jobban. Mikor kisgyerek voltam, iskolába mentem. Eszter nénémnek a házajtóból utánam kellett addig nézni, míg az iskola kapuján befordulok. Nagyon félénk voltam. Három tárgya volt különösen félelmem fantáziájának. Azok a nagy szakállú zsidók - azután a veszett kutyák - és az élve eltemettetés. Ez az utóbbi rém annyira üldözött, hogy egy kis papírra felírva szüntelen a derekamra kötve hordoztam a végrendeletemet (8 éves gyerek), amiben arra kértem anyámat, hogy ha meghalok, ne temettessen el felboncolás nélkül. Leghamarabb kibékültem a zsidókkal: az élve eltemettetéstől nem rettegek, halva sem temetnek el már engem!, hanem a kutyáktól még most is félek s bot nélkül nem járok az utcán.

Az elemi iskolában volt egy kedves tanítóm, Székely János; lecke után sokszor ott tartott és mesélt nekem régi szép adomákat Mátyás királyról, Mária Terézia udvari bolondjáról, találós meséket, amik közül egyre emlékezem: az eleje mindig fúr; a vége lány előtt csipked s szúr; ha kitalálod is furcsa, ha nem találod is „furcsa”. Ez aztán arra buzdított, hogy én is csináljak találós mesét: mégpedig versben. Az első siker arra buzdított, hogy még merészebb kísérletet tegyek. Volt egy utcán járó bolond a városban, aki mindig azt kiabálta, hogy „urak a papok!” (nem is volt egészen bolond). Erről írtam verset. Egyszer odafenn járt Komáromban Tóth Lőrinc, akkor éppen a tudós akadémiától pályakoszorúzott költő (Komárom a poéták hazája); meglátta az én két versemet, elhozta Pestre, kiadatta az egyiket a Regélőben, a másikat a Társalkodóban, alányomtatva az egész nevem prédikátumostul, az életkorommal együtt: kilencéves. - Ez volt a fátumom.223 Ezzel el voltam jegyezve a múzsának. El volt döntve, nem lesz belőlem se szolgabíró, se vicefiscalis.224 - Még egy másik múzsának a nyomai is keresztezték az utamat, a festészeté; tollrajzaim közül egy, amit 14 éves koromban rajzoltam, szintén a nyilvánosságnak lett átadva (Tóth Ferenc ref. superintendens225 arcképe) s sok olajfestményű arckép heverhet még, „ha emlékezik még rájuk” valaki, tőlem, a világban; hanem ez nem volt komoly szenvedély.

Mikor Pozsonyból hazakerültem, már akkor az én feledhetetlen jó apámat halálos betegen találtam. Még abban az évben meg kellett ismernem azt a mérhetetlen nagy fájdalmat, ami az árvaságra jutás. Ez annyira összetörte a lelkemet, hogy halálos beteg lettem utána. Csak áldott jó Eszter néném ápolásának köszönhetem, hogy megmaradtam. Itt hozta elém (ismét) a sors azt a férfiút, akinek befolyása egész életemre kihatott, Vály Ferencet. Elébb tanárom volt. Később sógorom lett, ki nénémet elvette. Puritán szigorúságú ember volt. Sokoldalú tudományos míveltséggel bírt. Nemcsak azt tanította, s nemcsak azokban a tanórákban, amik kötelezett tantárgyak és órák voltak, hanem mindenfélét, ami az életben hasznos, ami a míveltséget kiegészíti. Reggeltől estig foglalkozott a lélekmíveléssel. Senki sem sokallta meg. Úgy tudott tanítani, hogy az gyönyörűség volt. Egy évben előszedte velem a gimnázium könyvtárából a nagy incunabulákat,226 s azokból készíttetett velem tanulmányokat, három év alatt megtanított franciául, angolul és olaszul. Igaz, hogy mindennap, télen-nyáron öt órakor reggel, már ott kellett lennem az írószobájában; de azt meg is szoktam, úgy, hogy most is mindig hajnalban kelek fel s tíz óráig dolgozom: mikor más ember felkel, már akkor én elvégeztem s járok a publicum officium227 után.

Ez alatt mindennapi gyakorlataim voltak a retorika228 és a poézis feladványai; de azok (hála Istennek!) mind elégtek a padláson Komárom bombáztatása alatt; nem kell rettegnem, hogy valaha kinyomatják.

Tizenhét éves koromban a pápai főiskolába küldött el szeretett jóanyám, ahol kitűnő tanári kar volt: Tarczy, Bocsor, Stettner; mind elsőrendű tudományos kapacitások, akiknek az előadásait nem „muszáj”-ból hallgattuk, hanem a tudvágytól hevített ifjúi lélek vonzódásával. És miután (ismét) a sors olyan kortársak közé hozott, akiknek szelleme versenytérre kényszerített. Ott voltak Kerkápoly, Petőfi, Petrich Soma, Gondol Gábor, Bárány Gusztáv, Bathó Bálint, Gaál Péter; mind nevek, amiknek betűi ma is fényesek. Ott volt a „Képző-társasága” a fiatalságnak, ahol hetenkint irodalmi műveket olvastunk fel, azokat bírálatra kiadtuk, a bírálatokat is felolvastuk; ebben az évben egy „Tavasz” című almanachot229 is szerkesztettünk s akadt rá kiadónk: ebben jelent meg az első elbeszélésem.

Ekkor tele voltam egészségtelen képzelődéssel. Amiket írtam, csupa világfájdalom, embergyűlölet, szentimentális érzelgés, hihetetlen esetek hajhászása; amihez járult még az is, hogy testileg is sokat szenvedtem. Folyvást fájt a mellem: elhitettem magammal, hogy tüdővészben vagyok. Jó anyám azt hitte, hogy a pápai éles levegő és meszes víz a bajom, s elküldött az áldott levegőjű Alföldre, Kecskemétre, a jogi tanfolyamra. Áldott legyen érte! Mert itt lett belőlem ember; e derék, tősgyökeres magyar városban: és különösen itt lett belőlem magyar író. Itt ismertem meg az igazi népéletet, a maga kifogyhatatlan változatosságában; a néphumort, a puszták világát, egész írói működésemnek az alaphangulatát itt sajátítottam el, amellett testileg is megerősödtem: elmúlt rólam a mellbaj, a világfájdalmas bolondságok, új vért, új szívet kaptam és kedvet a munkához.

A legelső regény, melyet olvastam, Scott Walter Ivanhoe-ja volt magyar fordításban. Németül már akkor tudtam jól: Pozsonyban tanultam meg mint cseregyerek. (Az a szép szokás volt akkor, hogy a pozsonyi német családok komáromi magyar családokkal kicserélték a gyerekeket, fiút fiúért, lányt lányért egypár esztendőre: ez volt a legjobb tanrendszer a nyelvtanulásra.) Én azonban előszeretettel viseltettem az angol és a francia költők iránt. Tizenöt-tizenhat éves koromban megtanultam angolul, és franciául grammatikából nyelvmester nélkül - hogy Boz Dickenst230 és Coopert olvashassam eredetiben. A franciák közül első volt Victor Hugo, akit megkedveltem. Boznak még akkor csak egy regénye volt nálunk kapható: „Pickwick-klub”. Coopertől az „Utolsó Mohikán”, Hugótól „Bug Jargal” és „Han D’Izland”.231 Ezekhez jött később Eugen Sue, kinek exotikus regényei (többek közt a „Női kékszakáll”), végzetes szuggeszcióval voltak fantáziámra. Dumas-t legkésőbb ismertem meg a Trois musquetaires-ből.232 Amint azonban Shakespeare több művét megszerezhettem: Lear királyt, III. Richárdot, ez az olvasmány végképp holdkórosává tett a nagy irodalmi planétának. Jogász voltam a kecskeméti kollégiumban, Petőfi pedig színész egy ott letelepült vándortársulatnál. Neki is jelent már meg két verse a lapokban. Együtt álmodoztunk elérhetetlen dicsőségről és emellett tanultunk angolul, franciául. Megtettük azt, hogy lefordítottuk Lear királyt és aztán rábírtuk a kecskeméti közönséget, hogy Shakespeare darabjára a színházat megtöltse és tapsoljon Lear királynak! - Az a túlvilági mámor, amit a fölséges szellemóriás ihlete támasztott agyamban, mentheti azt a vakmerőséget, hogy én, a tizenhét éves gyerek, egy dráma írására vállalkozzam (mindjárt a legmagasabban kezdve); megírtam a „Zsidó fiú” című szomorújátékot, melynek hőse „Emericus Fortunatus”, II. Lajos kincstárnoka s azt beküldtem a magyar tudós akadémia drámai pályázatára. És a tudós akadémia ezt az én első művemet dicsérettel tüntette ki, sőt a pályabírák kisebbsége (Vörösmarty, Bajza) a százaranyos jutalomra ajánlotta.

Ezzel alá volt írva vérszerződésem annak az édes ördögnek, akit úgy hívnak, hogy „poézis”, aki elvisz bennünket abba az örökké égő lángba, amely folyvást éget, de soha el nem hamvaszt. Az ügyvédi diplomámnak soha hasznát nem vettem: egy pöröm volt, azt meg is nyertem; azon időben az ügyvédnek magának kellett exequálni233 az alperest. Azt már nem követtem el.

Ettől fogva tudtam, nem lesz belőlem más, mint író.

És eközben megírtam 350 kötet költői munkát különböző cím alatt, 3937 ív terjedelemmel, mely most is szaporodik. A lapokban elszórt apróbb munkálataimat nem számítom közé.

Hogy lehetett ennyit összeírni?

Legelőször is az rá a válaszom, hogy ötven év nagy idő!

Aztán micsoda ötven év!

Négy olyan különböző korszak egymásutánja, melynek egész észjárása elüt a másiktól.

Gyermekkorom emlékei visszahatolnak egész a napóleoni világharcok korszakáig, melyben a magyar inszurrekció234 is szerepelt. Még én ismertem annak a kornak a szereplőit; a nyugalmazott huszár őrnagyoktól kezdve a copfos szenátorokig, s a fejedelmi kegytől fölemelt és aztán elejtett szépasszonyokig: azt az egész társadalmat, melyben a ruházatról meg lehetett ismerni mindenkit: ez a nemes, ez a molnár, ez a takács, ez a szekeres gazda, ez magyar, ez német, ez magyar. Costume volt divat helyett. Apám hadnagy volt az inszurrekcióban.

Még én a magyar életet visszatükröző tiltott könyvekből lopkodtam ismereteimet, miket kinyomtatni nem volt szabad, apáink leírva adták tovább; néhányat most is tartogatok belőlük; magáról az országgyűlésről is csak írott lapok útján lehetett értesülni.

Aztán megértem az ébredés, az újjáalakulás korszakát, ahol a lángeszme harcolt a kőkemény valóság ellen; „virrad! haladjunk!” jelszó alatt.

És az arra következett szabadságharc is magával sodort, hol felemelt, hol letiport. Vezettem és vitettem benne. Végigéltem egy nemzet újjászületését, a mesés harcokat, a mámorító diadalokat, a kétségbeesett elbukást, a szívós ellenállást, a világháborító reménykedést.

Láttam az ezerféle ellentétes helyzetet, indulatot, fogalmat; a mai nap hőseit, kik holnap földönfutók, a rémület szörnyetegeit a nevetség karikatúráivá torzulva; koldussá lett nagyurakat; rablókat, mint népmesék hőseit.

És most ismerem az új korszakot, új jelszavaival, tágult látkörével, felmagasult céljaival, reális eszközeivel, ideáljainak megtartása mellett.

Egy ily mozgalmas életpálya mellett, mennyi alakjával kellett megismerkednem az egymást felváltó korszakoknak! Élők és halottak nekem modellt álltak: hívásomra most is előjönnek, változatosságukban kifogyhatatlanok.

Azt mondják rólam, hogy mint regényíró idealista vagyok. Vádnak nem volna megszégyenítő, de nem fogadhatom el. Hogy rendkívüli alakokat, szokatlan helyzeteket rajzolok; az nem teszi sem a tárgyat, sem az egyént lehetetlenné. Én azokkal együtt éltem, s ami exorbitans235 fantáziának látszik, az visszaemlékező tapasztalat többnyire.

Én jártam a korszak legnagyobb hőseivel együtt diadalútjaikon s futottam vesztett csaták után, futó betyárok vezetése mellett, úttalan mocsarakon, pusztákon keresztül. Ott voltam Bécs város és Buda ostrománál a bombák tűzijátéka közepett, s láttam egy romba dőlt világot a fejemre szakadni Világosnál. Részt vettem egy elnyomott nemzet halálveszélyes konspirációiban, s részesültem a koronás király legkegyelmesebb kitüntetéseiben; voltam szegény ördög, ki zsidó gyerekeket tanít magyar nyelvre havi két forintért, s voltam komoly vállalatok szerencsés igazgatója. Viseltem a sors minden csapását, s élveztem minden kedvezését; volt a nyakamon kötélhurok és érdemrendszalag; hullott a fejemre a dicsőítés arany virágpora s a rágalom assa foetidája.236 Voltam szeretve és gyűlölve, mint talán senki más. S a saját életem színének keresztül kell rémleni a munkáimon. S amíg ezt a furcsa földglóbust, aminek Magyarország a neve, s mely a külvilág előtt oly ismeretlen, mint a hold túlsó oldala, keresztül-kasul jártam - (hol kergetve, hol hívogatva, hol meg a magam gyönyörűségére) mennyi alakjával kellett megismerkednem a népéletnek; mennyi drámát láttam, ami valóság volt; mennyi különösséget, mely nemzeti sajátosságot képviselt és mennyire meg kellett győződnöm arról, hogy fajomnak és a civilizált társadalomnak alaplelkülete a becsület, az emberszeretet, az igazság. S ami ezzel ellenkezik, az kivétel. Én is megtalálom a rútat, a rosszat a közéletben, fel is mutatom, de nem csinálok az árnyékból alapszínt, nem használom célnak az eszközt, nem veszem etikának a pesszimizmust. Lehet ezért engem idealistának szidalmazni? A nyomort én is gyógyítandónak hirdetem, de nem híresztelem kétségbeejtően gyógyíthatatlannak.

Hogy tárgyaimból nem tudok kifogyni, abban segítségemre van maga a közönség. Ami csak jellemző adat, ötlet felmerül a napok történetében, azt nekem mindenünnen beküldi egy-egy ismeretlen jó barát. Két élő krónikája van a magyar közéletnek: Deák Ferenc és Nyáry Pál; azokat én, jó barátaim, mondom, inkább protektoraim közé számítottam, tőlük nyertem sok adatot, amit munkáimban felhasználtam. Magyarországon a vidék tele van anekdotákkal s a mező népdalokkal.

És akármerre járok az országban, jóakaróim (s mint regényírónak minden párt jóakaróm, még a legtúlzóbb nemzetiségek is) mindenütt elém hozzák azokat a hagyományokat, amik vidékükhöz vannak kötve; régiségbúvárok, történettudósok figyelmeztetnek a históriai emlékek közül kivillanó epizódokra; nyomába igazítanak rejtélyes titokszerű eseményeknek, rám bízva a lélektani kutatást úgy, hogy mondhatnám, hogy az egész magyar nemzet együtt dolgozik velem.

Igaz, hogy ez a közremunkálás csak olyan, mint mikor Liszt Ferencnek a zeneérzékét megkapta ez a népdal: „nem ettem én ma egyebet: fekete retket, kenyeret”. S csinált belőle egy nagyszabású oratóriumot. Én is csak egy akkordot kapok meg, egy vég-katasztrófát. S ahhoz kell hozzádivinálnom a megelőző regényt.

De hadd emlékezzem meg méltó hálával költői munkásságom legerősebb támaszáról, a könyvtáramról.

Munkáimnak nagyobbik fele magyar tárgyú, s ebből ismét tetemes részt foglalnak le a történelmi regények és elbeszélések, melyek a régi pogány magyarok korszakától kezdve, átvonulnak az első keresztyénség, Kálmán király, a tatárpusztítás, a Dózsa-pórlázadás, a török uralom, az erdélyi fejedelmi udvar, a Zrínyiek, a Thököly- és Rákóczi-szabadságharcok, a török kiűzése, Rákóczi fiai, Mária Terézia, II. József, a magyar inszurrekció és a napóleoni hadjárat eseményein keresztül, egész az 1848-49-i szabadságharcig.

A régi Magyarországot bejárta a fantáziám a Kárpátokon kezdve, a Székelyföldön, a magyar tengerparton, a pusztákon, a mocsarakon, a várakon keresztül a bányákig és a névtelen Duna-szigetig s aztán átszáguldozta a kerek földet: elbeszéléseim játszanak a tengereken és azok szigetein, Észak- és Dél-Amerikában, a régi és új Egyiptomban, a cézárok Rómájában, s a forradalmi Rómában, Párizsban, Londonban, Szentpéterváron (itt különös előszeretettel), Lengyelországban; azután az orosz sivatagon, Szibériában, Kamcsatkában. Törökország története, kelet meséi, Sztambul, nagy tért foglalnak el regényeimben, hozzájárul a Krím, a Kaukázus; továbbá Perzsia, Palmyra,237 Afganisztán, Kína, az Amur-vidék, Ázsia pompás városai, majd Szíria, a régi Palesztina; visszatérett Szicília, az egész olasz paradicsom, Raguza, Bosznia; aztán Poroszország, megállapodva a régi Bécsben. Azonkívül még szárnyára eresztve uratlan, léttelen régiókba; az elsüllyedt világrészbe, Óceániába, az eltemetett Leaotungba, a hozzájárulhatatlan északi pólus alá, s a jövő század álomországába, sőt a pliocén özönvíz előtti világába.

Annyi esze azonban már van a fantáziámnak, hogy saját szárnyain kívül felhasználja a rendelkezésére álló gőzerőt, sőt ahol meredek az út, az öszvér hátára sem átall felülni. Ennyi történelmi és tájleírási művet puszta képzeletből nem lehet, nem „szabad” előteremteni.

Az én könyvtáram egyike a (magánkézben levő) legbecsesebb gyűjteményeknek, amelyben minden nevezetes útleírás, néprajzi, természettudományi mű a legdíszesebb illusztrált kiadásban feltalálható, s a legbecsesebbek közte az egérrágta régi krónikák. Ezek az én kalauzaim a múltak történetében s a széles nagyvilágban. Nincs olyan elrejtett völgye a földnek, olyan tájék, olyan vegetáció, amit könyveimből ne ismernék. De hát ehhez tanulni is kell sokat. Először is a saját anyanyelvemen kívül teljesen el kellett sajátítanom a latin, angol, francia, német nyelvet; azután az olasz, szláv, görög nyelvben annyira vinnem, hogy szótár segítségével eligazodjam benne, a saját nemzetem történetét és világhistóriát keresztültanulmányoznom, a természetrajzot erősen kultiválom (a növényeket név szerint mind ismerem, csigák dolgában egyikét a legszebb gyűjteményeknek bírom), amellett a modern társadalom irányeszméivel: a technika vívmányaival, a csodatermő korszellem hódításaival, a politikai eseményekkel folyvást ismeretségben maradnom. Mint ahogy az akrobatának mindennap kell gyakorolni az izmait: úgy kell nekem folyton fejleszteni ismereteimet könyvekből és lapokból. A napi sajtó maga egy nagy iskola, melyből a regényíróknak egy leckét sem szabad elmulasztani.

Bevett fogalom az elmetehetséget három minőségre szétválasztani: judícium, memória, fantázia. Sőt ezek még ellentétbe is hozatnak; kinek erős a fantáziája, annak gyönge a memóriája, vagy megfordítva. Az én tapasztalatomnál együtt kell dolgozni mind a háromnak. Különben tündérmeséket teremtünk. Ebből a fajtából is található műveim közt elég, tán több is a kelleténél. Hanem ennek is megvan a közönsége, amelynek számára érdemes írni. Nálunk különösen még a naiv kedélyek nem fogyatkozának el, s a magyar gyermekvilág egy nagy olvasóközönséget képez.

A regényírás mestersége pedig így megy.

Elmondom az egész titkomat, utánam csinálhatja akárki.

Vagy egy vezéreszme érik meg agyamban, vagy egy történelmi adatra találok, vagy lélektanilag megoldatlan esemény merül fel előttem. Ez mind ötlet, adomány, lelet: mint a csigahalásznál a gyöngy.

Akkor ehhez meg kell találnom az alakokat, amik ezt a történetet keresztülviszik. Ez már tanulmány. Sok fejtörés, megfigyelés, válogatás kell hozzá. Útmutató a korszak, amelyben a történet játszik; de azt megválasztani már az ítélőtehetség dolga, mert nem minden mesét lehet akármely korba áthelyezni. Bayardból238 Don Quijote lesz. A megfelelő korszak szokásait, fogalmait, hangulatát, uralkodó eszméit, külső divatját, néha még a kifejezéseit is át kell tanulmányozni; többször a történet színhelyét beutazni, tájképek, népviseletek rajzait felvenni, műhelyek technikai titkait ellesni és a többi.

Amikor aztán ez megvan, akkor maguknak az előteremtett alakoknak kell kidolgozniuk a regénymese egész szövevényét. Itt már együttműködik a képzelet az emlékezettel. Én ekkor oda helyezem magam az egyes alakoknak a lelki világába: bennük élek. Magamévá teszem mindegyiknek a kedélyhangulatát. S ez nem jár mindig gyönyörűséggel: vannak emberi indulatok, amelyek lelki egyéniségemmel antarktice ellenkeznek; a kéjenc, a gyilkos, a fösvény, a zsarnok, a szívtelen kedély hangulatának szuggerálása fájdalommal jár; a kétségbeesett öngyilkos idegzavara kínoz, az ateista ridegsége borzaszt; de nem tudok másképpen írni, s a képzelt alakok szenvedése könnyekre fakaszt. Ezért föltétlen magányra van szükségem, mikor kigondolom a regényemet. Rendesen járkálva dolgozom, ezért tudok többet és jobbat írni nyáron, künn a fák alatt, mint télen a falak között. Elébb az egész regényt apróra kidolgozom, a fejemben, a legutolsó dialógig, s mikor már leülök írni, akkor olyan sebesen írok, hogy egy szótörlés sem fordul elő a papíron. Munkáimnak egész tömegét saját kezűleg írtam (valaki kiszámította 72 millió betűt); s most is ugyanolyan mákszemnyi gömbölyű betűkből áll az írásom, amiken nem látszik a kéz reszketése. Amit írok, azt mind érzem. De velem egyidejű korból vett regényalakjaim mind élő emberek, s ha rendkívüliek is, de valóságosak.

Lehet, hogy ha nem így csinálnám a regényeket, hanem úgy, mint a szerencsésebb mesterek, akik nem benne élnek alakjaik meséjében, hanem maguk előtt látják azokat s kívülről mintázzák őket, akkor alakjaim jobb lábon állnának; de mi lenne a szárnyaikból?

Már ezt a hibámat meg nem javíthatom. Vénebb leszek, de bölcsebb nem. Így kell a közönségnek elfogadni - hibáimmal együtt.