A tüzesvas-próba.

Ottó, kinek mellékneve
   «Vereshajú», német császár,
Rómába ment császárnéstul,
   Hogy ottan megkoronázzák.

Gergely pápa rokona volt,
   S jó indulattal iránta
Megtehette biz azt neki,
   Ha olyan nagyon kivánta.

A császárné szép asszony volt,
   A spanyol Mária Sancha,
Sok minden mellékneve volt,
   Csak épen egy nem: a «sancta».

«No ha Ottónak csak e kell,»
   - Szól magában a szép Marion,
Kaphat még másik koronát,
   Akár tőlem is, csak várjon.

Benno lovag oly fiatal,
   Nem is pelyhes még az álla,
Lány ruhában férfi létét
   Ember szem ki nem találja.

Ő kiséri Sancha Mariát,
   Ő fonja be haját szépen,
Ő zengi el, ő legyezi
   Pávatollal szendergtében.

Alig húzta ki a lábát
   Ottó császár szent Romábul:
Elkergette Gergely pápát
   Crescentius nagy pogányul.

S csinált neki ellenpápát,
   S akkor aztán a két pápa
Mennyország kulcsáért egymást
   Húzta vonta taszigálta.

Ottó egészen veres lett
   E rosz hirre. Fordult vissza.
S a mint haraggal megjelent,
   Lett előtte a tér tiszta.

Az ellenpápát egyenest,
   Küldé a paradicsomba.
S a kulcsot elvette tőle;
   Nem tudom, hogy talált oda?

Crescentius védte magát
   Úgy a hogy az angyalvárban.
Vele voltak a hivei
   A nobilik, ketten hárman.

Szól Ottó Walter lovaghoz:
   «Vedd be e várat ostrommal!»
Walter hős volt, neki rohant
   S bevette azt - egy ostorral.

Nyakán fogva előhozta
   A lázadó Crescentiust,
A ki már az életéhez
   Nem is tarthatott semmi just.

Ámde volt egy felesége:
   A gyönyörű Stephania,
Kit még is lehetetlen volt
   Ottónak meg nem szánnia.

«Ne félj tőlem, drága szépség,
   Tégedet én nem eszlek meg,
Sőt kész vagyok bármilyen nagy
   Árát adni szerelmednek.»

Elpirulva szól az asszony:
   «Óh uram, nekem van férjem:
Neked is van feleséged.
   A mit szólsz, az volna szégyen.»

«Ha csak az baj, monda Ottó,
   Erényedet ne védelmezd.
Egyet intek s a kihez hű
   Maradj, férjed mingyárt nem lesz.

Nézd, ott rakják már a máglyát.
   A mire az porrá hamvad,
Te drága szép virágszálom,
   Magad is özvegy aszszony vagy.»

Maria Sancha a császárné
   Rajta veszté szemét lelkét
Lamberten, a hős lovagon.
   Ki milyen hős, olyan derék.

«Jer ülj mellém. Te nagy hősöm,
   Ki az angyalvárt bevetted.
Angyalvár az én szivem is.
   Mutasd meg, hogy hogyan tetted.

Nézd, a császár hogy hizeleg
   Az elfogott özvegyének.
Boszúból is a hűséget
   Hozzá mért ne törjem én meg?

Hidd el nekem, hű férfi nincs
   Sehol, sehol a föld tekén;
S az asszony csak cserét fizet,
   Ha úgy szeret, mint téged én.»

«Van még egy hű pár, aszszonyom.
   Walter lovag rá igy felelt;
A nőmhöz én - s hozzám a nőm.
   Mi hűk vagyunk; Isten veled!»

«Nem Isten! ördög van velem!»
   Kiált a nő: «héj asszonyok!
Már nem szerelmet: szégyenért
   Most már csak boszút szomjazok!»

«Fogjátok el e vakmerőt!
   Hivjátok a császárt ide,
Hadd lássa: a jobbágy kölyök
   Hogy tört be a szentélyibe!»

Vádol a nő: Ottó hiszen;
   Lám könnye foly, keble remeg,
Sőt vérzik is; a vakmerő
   Küzdés közben sebzette meg.

Düh forr a császár sziviben.
   Parancsol: «Ott a máglya már!»
S egymás mellé kötözve néz
   Egymásra a dalia pár.

«Én meghalok, hűtlen valék,»
   Szól Crescens; «de együtt veled.»
«S én meghalok, mert hű valék:
   Bocsáss meg, hogy legyőztelek.»

De Walternek van még neje.
   Dult hajjal a császár elé
Rohan; de ott büszkén megáll,
   És eléje nem térdel ő.

«Uram, hogy férjem megölöd,
   Azt teheted: élte tied.
De a becsülete enyim,
   Azt vele meg nem ölheted!

Én Istenre hivatkozom:
   Mit nőd mondott, hazug a vád.»
«Megállj!» A császár közbeszólt.
   «Nőmet ne sértsd! Ne mond tovább.

Istent hivád? Legyen jelen.
   Döntsön az ő itélete.
Hozzátok a tűzes vasat,
   Meglássuk, hogy nem félsz-e te?»

Fehér szikrákat hány a vas.
   Szép Kinga hófehér keze
Marokkal átszoritja azt,
   S kinyujtott karja nem rezeg.

S az izzó vassal rámutat
   A császárnéra mereven.
Iszonytól Sancha Mária már
   Inkább halott, mint eleven.

«Császár! a bűnös a te nőd!
   Láttad, midőn mezitelen
Máglyára vitték férjemet:
   Itt minden aszszony hirtelen

Hogyan pirult el! Egy csupán
   Maradt közönbös, halavány,
Az ott, a nőd kegyencze az!»
   A császár szólt: - «Az még leány.

Nem tudja mért piruljon el?
   Ártatlan még; még nem hiú.»
A vassal Kinga rámutat:
   «E nőruhás alak: fiú!»

Istent hivám! - szólt, s a vasat
   Azzal kezéből elveti:
Kezét az meg sem perzselé;
   De a padlót megégeti.

Beppo lovag sápadva hull
   Térdére a császár előtt.
Halál-halvány tekintete,
   Dúlt arcza árulja el őt.

«Te légy a máglyán harmadik!»
   Ordit a császár, s jobb keze
A nő karját ragadja meg.
   «Hát erre mentséged lesz-e?»

«Mit sem tudok e fattyuról!»
   - «Nem tudsz? úgy vedd fel e vasat,
Hah! Nem mered megfogni? Úgy,
   Isten legyen irgalmasabb!

A máglyán van még negyedik
   Számára is hely!» Mind a négy
Együtt hamvadt a téren el.
   S a circusban tapsol a nép.

«Most már nincs férjed, s nőm nekem.
   Most már szerethetsz szabadon.»
Szól szép özvegyhez a király.
   Lásd, hogyan foglak szavadon.

S mig azoknak a hamvait
   Elhordja zápor, és vihar:
Vereshaju Ottó az uj
   Menyaszszonynyal örül-vigad.

Ez a pohár a holtakért!
   Aludjanak szépen, soká!
Ez a pohár szerelmünkért!
   Rózsaszirmot rá, mint szokás.

A harmadik.... a pokolért!
   Erre már nem kerül a sor.
Ottó császár hanyatt eldül.
   Ottó, mi lelt? Ottó, alszol?

Édes volt az özvegy csókja?
   Édesb a férj máglyalángja?
Legédesb a rózsa mérge:
   - Az elvitt a másvilágra.