Oroszlánhűség.

                      I.

Vitéz Róbert lovag a szent földre indul,
El messze a Vörös-tenger partjain túl:
Harczolni törökkel, pogány szaraczénnal,
Mellén a kereszttel, öklében aczéllal.

Mit vétett a török, szaraczén, Róbertnek?
Azt, hogy a szent földre telepedni mertek:
Elfoglalták Krisztus urunk drága sírját,
De még a szent kereszt fáját is ők birják.

Van Róbertnek otthon pompás úri vára,
Telt pinczéje, mindig gazdag éléstára,
A mezein nyája, erdeiben vadja:
- Azokat ő mostan de mind itten hagyja.

Nem viszi magával hű kopóját, solymát,
Jó Istenre bízza jobbágyai sorsát,
Sirhat már miatta jó öreg dajkája;
- De a feleségét, azt nagyon sajnálja.

Minden vészszel, bajjal szembenézni bátor:
Nem fél a pogányok öldöklő vasától;
Nem rémíti kopár pusztaság, vadontáj;
- De a hű nő búcsú-csókja, az nagyon fáj!

«Mi sorsra hagylak itt, te drágám, te szentem!
Ha szép szemeidtől olyan messze mentem!
Hogy élünk, ha élünk, így kettészakadva:
Fél-fél szívet egyik a másiknál hagyva?»

««Nem maradok én el soha, sehol, tőled!
Veled járom végig be a messze földet: -
Mindig rámtalálsz ott, valami alakban, -
S majd megtudod akkor, hogy abban én laktam!»»

««Hogyha néma állat körül-körül repked,
Nyomodba jár távol; - vissza ne rettentsed;
Gondolj reá: hátha én kisérlek ottan?
Én édes szerelmem, örök imádottam!»»

                      II.

Tengeren át Róbert sok viszontagsággal
Megjött a szent földre, szélverte gályákkal.
Örült, a mikor a hajót elhagyhatta,
S szilaj hullám helyett ló tánczolt alatta.

Nagy örömében, hogy újra a földön jár,
Neki is rugtatott a pusztának mingyár;
Bekalandolt szerte erdőt, ungot, berket:
Mint afféle vadász, a ki vadat kerget.

Egyszer csak egy szoros, rejtett sziklazúgban,
A mint egy tövises nagy bozótra bukkan,
Olyan ordítást hall egy sötét barlangból,
Hogy még a szikla is jajgat a visszhangtól.

Egy óriás kigyó: olyan, mintha szálfa
Kanyarogna szörnyen, elevenné válva,
Küzd ott egy hatalmas nőstény oroszlánnal,
Dühös lélekzetük fújtat, csak úgy lángol!

Derék két ellenség, király mind a kettő!
Ereje, haragja egyforma rettentő.
Összecsattogtatják szörnyű fogaikat;
Jó, hogy egymást ölik, s nem egy harmadikat!

Kigyó az oroszlánt aczél gyűrűivel
Fojtogatja, ez meg tépi körmeivel;
Földön hemperegnek, egymás vérit ontva;
Erős oroszlánnak ropog minden csontja.

Az óriás kigyó lesz most mindjárt győztes;
Nagyobb hatalommal bír ez az erős test. -
Az oroszlán ordít halálfájdalomban,
Mintha híva szólna: «Ember, segíts rajtam!»

Róbert az elbukott királyt fogta pártul:
Kirántotta kardját, leugrott lovárul,
S a kigyóra olyat vágott a kardjával,
Hogy az jobbra-balra pattant ketté válva.

Egyik fele elnyúlt, tátogó fejével,
Nagy mérges fogait vicsorgatva szélylyel,
A farka meg tánczolt, karikákat hányva,
S belekapaszkodott még az oroszlánba.

Arra nem is gondolt a vitéz keresztes,
Hogy most majd ő reá támadhat a vesztes. -
Az emberek közt is megesik az itt-ott:
Jóltevőjét marja meg a szabadított.

De hát az oroszlán tán jobb, mint az ember,
Szívében a vad vér tán melegebben ver:
A megszabadított rettentő vadállat
Odacsúszott hozzá s lábánál megállott.

A fejét lehajtá szépen hizelegve,
A lovag kezéhez nyaldosott a nyelve,
És oly bús nyöszörgést hallatott a szája,
Mintha csak beszélni akarna hozzája.

Lábát felemeli, mintha kezet adna,
Parolára nyújtva, hűséget fogadva.
Róbert megsímitja azt a nyújtott lábat,
S látja, hogy a hős vad szeme könybe lábbad:

Mintha emberlélek nézne ki belőle. -
- Hangját próbálgatja lágyan könyörgőre.
Majd mély dörmögéssel hosszúkat sóhajtva,
Fejét egészen a föld poráig hajtja.

S hogy Róbert a lábát rátette fejére
Szeliden, - nyelvével ott nyalta, hol érte.
Majd, mint a kis macska hátán hempergőzött;
Róbert a játékán bámulni nem győzött. -

A nagy bámulat közt el is felejtette,
Hogy hát a lovával mi történt mögötte?
Azt bíz elmulasztá a sövényhez kötni,
Mikor kedve támadt nyergéből leszökni. -

A paripának meg ne vegyük rossz néven
Ha azt tartá: «Futni hasznos, noha szégyen.»
S a míg lovagja a kigyót ketté vágná,
Megfordult, elszaladt, gazdátlan világgá. -

«Jó tettért az ember ime rosszat arat!»
Monda Róbert, látva, hogy im gyalog maradt:
Kiabál utána, látja, merre nyargalt; -
A ló annál jobban vágtat, rá se hallgat. -

Ekkor az oroszlán feláll egy nagy szirtre,
Fejét felemelve, lábait feszítve,
S valami vonitó ordítást ereszt meg,
A mitől még az a szikla is megreszket.

Ez üvöltő hangra minden odú, bozót,
Elevenné válik, fejet emel, mozog:
Süldő oroszlánok, tarka párduczkölykek
Innen is, onnan is gyorsan előszöknek.

Sirvájó hiéna, aranyfarkas, sakál,
Mind a magában elszáguldó lónak áll,
Visszaterelik a sziklaszakadékig:
A hogy az oroszlán parancsolta nékik.

Ott megfogta Róbert visszakerült ménjét,
S dicsérte magában oroszlán erényét.
Megigazítá a terhelőt a nyergén,
S megveregeté a lova nyakát gyengén.

«De most már azt mondd meg, édes oroszlánom,
Hogy’ rontok keresztül e fene-vad-nyájon?
Nyakamra csődítéd egész nemzetséged,
A kik nem értenek engem, csupán téged.»

«Ne félj semmit», morgá az oroszlán halkan:
Aztán egyet ordít, a többi elhallgat;
Sunnyogva kotródnak a lovag útjából,
Csak a fogaikat vicsorgatják távol.

Ő maga ott lépdel a lovag oldalán,
Azt hinné az ember, hogy csatlósa talán.
Vezeti, kiséri, pusztán, bozóton át,
Mintha ő ismerné annak legjobb útját.

Óriás nagy vadak, szörnyü elefántok,
Szarvorrú, ki otthon nagyon bakafántos:
Róbert lovagot mind bántatlan bocsátják,
A mint az oroszlánt mellette meglátják.

Békében eléri már a tábor szélét:
Szemközt jön a népe, keresni vezérét,
A kiről azt hiszi, hogy már odaveszett: -
Bizony kevés hija volt, hogy így nem esett.

«Most már visszatérhetsz, kedves oroszlánom;
Hogy tovább is kisérj, azt már nem kivánom: -
Uraddal, fiaddal, élj soká s légy boldog;
S emlékezzél meg rám, hogy ha jól lesz dolgod.»

De biz az oroszlán nem maradt el tőle.
A lovag oldalán ballagott előre,
És mikor a vitéz lováról leszálla,
Odasímult hozzá és ott maradt nála.

                      III.

Nagy kiáltozás lett erre a táborban:
Nem akarták hinni, azt kérdezték, hol van?
Az a vitéz, a ki oroszlánt hoz kézen?
Boszorkányság van itt! Ez ördögség lészen.

De majd megnyugtatá az ősz patriárka
A népet, fenhangon ily szókat kiáltva:
«Isten csodája ez, és nem ördög munka.
Példája ott van az ó-testamentumba.»

Dániel proféta oroszlán vermében
Így szelidíté meg a vadakat épen:
Látunk más oroszlánt Márkkal az oltáron.
Róbert is hoz egyet: most kivan a három!

Ebben megnyugodott a keresztes tábor:
Helyre állt a hitök a főpap szavától;
Látták, nem bánt senkit: nagyon szelid állat;
Ijedség helyébe támadt a csodálat. -

De hogy kipróbálják jobban az erkölcsét:
Vedret hoztak, hogy azt tejjel teletöltsék;
Azt biz az oroszlán kiitta fenékig:
Így bizonyitá be tiszta lelkét nékik. -

A miatt se legyen senkinek aggása,
Miből telik ki ily nagy állat tartása?
(Mivel hús dolgában ott szüken valának;
Pedig nagy koncz kell az ilyen nagy kutyának.)

A hogy látunk uszkárt mészárszékre járni,
Szájában kosárral; - legyen abban bármi,
Nem bántja, hazamegy gazdájához véle:
Jól tudja, neki is majd csak jut belőle:

Éjjel a pusztára kiment s reggelenként
Hozta a szájában a gazella-kecskét,
Gazdája, szolgástul, abból jól lakhattak,
Ő maga beérte azzal, a mit hagytak.

Éjjel úgy vigyázott, mint a legjobb strázsa:
Róbert sátra előtt hallott mormogása.
Közelgő ellenség dobaját neszelte,
Ha veszély volt, gyorsan mindenkit fölkelte.

Végre úgy meg szokták ottan a táborban,
Hogyha nem láthatták, azt kérdezték, hol van?
A pajkos apródok vele kötekedtek,
Ő csak a farkával ütött rájuk egyet.

                      IV.

Egyszer a keresztes tábor nekilódult,
A mikor az idő éppen legforróbb volt,
A pusztán keresztül Jeruzsálem felé,
A hogy a vezérek tanácsa rendelé. -

Az ám csak a puszta, ottan a szent földön!
Árnyékot egy bokor sem ad ottan kölcsön,
Felhő sohasem jár a kietlen égen;
Felül a nap, alul meg a homok éget. -

Napokig utaztak e nagy sivatagban,
Ég, föld látszott lenni velök nagy haragban;
A vizük elfogyott, forrást meg nem leltek;
Szomjan elhullottak, - sokan fel se’ keltek. -

Mikor már a végső inség környékezte
A keresztyén tábort, az utolsó este,
Oroszlán felmondta a nagy rokonszenvet:
S úgy elfutott tőlük, még csak búcsút sem vett.

«No szép kis oroszlán, ki a bajban itthágy
Mikor megszomjazik, elhordja az irhát!»
Gunyolták Róbertet a többi lovagok.
«Visszatér az megint, mondá, csak várjatok.»

Hát még alig pirkadt az égen a hajnal,
Száguld az oroszlán vissza nagy robajjal;
Mutatja, mit hozott? Hát sáros lábakat:
Azokkal jelezte, hogy forrásra akadt.

Mindjárt nagy örömre kelt az egész tábor,
Viztől még nem támadt soha ilyen mámor!
A hogy forrást nyitott Mózses és Szent László:
Az oroszlán lett most ilyen nagy varázsló.

Szép hives patakhoz vezeté a serget,
Zöld volt ott a mező, hol a patak csergett:
Onnan a Jordánig már csak egy jó hajtás,
A hova elérni volt közös óhajtás.

Tele az a szent táj nagy emlékezettel,
Alább a nagy tóval, a Genezárettel,
A mely Idvezitőnk csodáitól híres:
Még ma is megható szent erővel bír ez.

Hajh, de ez a dicső, istenáldott róna,
De sok vitéznek lett örök takarója,
Kik a Krisztus sírját látni eljövének;
De mind csak a maga sírját tekinté meg.

Ott a dicsőséges Tábor-hegy tövében
Szaraczén szultánnal találkoztak szemben. -
Az is összegyűjté válogatott hadát:
A hegytetőrül a végét sem láthaták.

Hajnalhasadtától naplementig tartott: -
Háromszor is újra kezdették a harczot;
Új meg új sereget állítottak szemközt:
Feledték a sebet a nagy küzdelem közt. -

Törökök szultánja, hatalmas Szaladin,
Kit ural az arab, török, mór, szaraczén:
Este felé maga pihent lovas haddal,
A keresztes tábor közepének nyargal.

Az eleven aczél fal se állhat ellent!
Kifáradt ló, ember, a nagy küzdelemben,
Bomlik a rend; oszlik a tábor két részre,
Három ellenség jut egy keresztvitézre.

Szétszórva magukra harczolnak a bátrak,
Nem győzni, a dicső meghalásért már csak!
Némelyik körül már holtakbul van rakva
Sáncz, kiket levágott rettentő haragja.

Róbert alól is kidült már paripája:
Annyi lándzsa és nyil fúrt az oldalába;
Paizsa szétrepedt, azt már földre dobta,
Pánczélja, sisakja tört már darabokra.

Csak a kardja védi, azt fogja két kézre:
Maga is már nehéz sebekkel tetézve;
Mégis ki a kardja közelébe botol,
Annak a számára nyitva van a pokol.

De hát a pokol küld ellene egy sátánt!
Itt jön vágtatva egy fekete ló hátán;
Arcza is fekete: egy szerecsen emir;
Fut előtte minden, vele senki se’ bir.

Buzogányos dárdát hajigál öklével:
Keresztül töri az a pánczélt hegyével,
S mikor visszarántja lánczczal a kelevézt,
Kiszakitja vele ellensége szivét.

«Hej szép féleségem; sohajt Róbert lovag,
Nem nevezlek többé lelkem angyalomnak!»
Érzi, hogy vére foly, ereje hanyatlik,
A karja oly nehéz, a lába elbotlik.

Im egyszerre szörnyű orditás zendül meg:
Néger azopardok2 jobbra-balra dülnek:
Holttestek halmán át egy oroszlán rohan
Oda, hol a harcznak a legforrója van.

Róbert rá ismer a hű oroszlánjára,
Ki a nagy harcz alatt tőle távol jára;
De mikor meglátta a halálveszélyét,
Visszatért, otthagyta a barlangja mélyét.

Egy szökés, s ott terem az emirnek hátán,
Hiába óriás az, hiába sátán!
Vas fogaival a nyakát átharapja:
Csinálja emberré, ha Luczifer apja!

No még azután egynehány azopardot
Helybehagy, pofonnal itten kettőt hármat,
Amott harapással agyonfojt néhányat;
Az egész csoportot szerteszélylyel hányja.

Aztán odaszökik kedves vitézéhez:
Az már földre esett, minden sebe vérez;
Karjánál megkapva, fölveti hátára,
És elnyargal vele messze a pusztára.

Ez a csoda látvány mindenkit megijeszt:
Még az ellenség is bámulva nézi ezt.
Senki sem gondol rá, hogy üzőbe vegyék;
Csak Isten csodája lehet ez, nem egyéb!

                      V.

A Tábor-hegy alatt volt egy rejtett barlang:
Körüle sivatag, tövistermő parlag;
Embernek, állatnak hozzájárulhatlan:
Nyilása lefelé mélyed, mint egy katlan.

Vizzel tölt medencze az üreg fenekén,
Mibe a tetőrül hull a nedv cseppenként:
Oly hideg, mint a jég, s mint kristály, oly tiszta;
Ettől a félholt is életre tér vissza. -

Itt ébredt életre a hős Róbert lovag.
Sötét volt körülte, olyan volt, mint a vak;
Tagjai zsibbadtak; nem birta emelni;
Tengernyi időnek kellett már eltelni!

Azt sem tudta, hol van? hogyan került ide?
Semmi sem tartá fenn, egyedül a hite.
Hogy Isten, a kiért magát föláldozta,
Pokol sötétjéből még világra hozza.

A sötétben maga körül keresgéle:
Megtalálta kardját, az ottan volt véle;
Azt a kardot még félholtan sem ejté le,
Öklébe szoritva az is eljött véle.

Hajh, kard volt ez eddig; de most már nem fegyver!
Emelné, ha tudná, a keze remegve;
Csak a markolatját emeli ajkához,
Az a kereszt talán megszabadulást hoz.

«Angyalkám, szentecském, ott a messze földön!
Ha tudnád, hogy én most mi kínban vergődöm?
Imádkoznál értem Isten oltáránál:
Ámen-mondásoddal nekem jót kivánnál.

Itt fekszem egyedül, sűrű sötétségben:
Nem láthatják kinom, kik laknak az égben.
Csaták halálából a ki megmaradtam;
Fekszem a föld alatt magamra hagyottan.»

««Nem vagy itt magadban!»» felel rá egy szózat:
De olyan, a mitől háta is borsózhat!
Oroszlán-morgás az: két szem, mint két csillag,
Kisértetes fénynyel a sötétben csillog.

Majd érzi a forró lehelletet arczán,
A mint feje fölé hajol le az arszlán;
Kinek örvendező nyihogása támad,
A mivel örömét mondja ki az állat.

«Te vagy oroszlánom?» szól Róbert suttogva.
Mintha beszélnének csendesen titokba;
Mintha két szerelmes suttogna egymással: -
Felel puszták vadja szelid mormogással:

««Én vagyok, én védlek, én őrzöm az élted:
Jó helyen vagy itten, álmodat ne féltsed!
Én hoztam tátogó sebed hegedésre,
Nincs szükséged másra, csupán üdülésre.»»

Róbert az oroszlán nyakát átölelte,
Igy könnyebben esett a földről fölkelte;
Kivitette magát a szép verőfényre: -
Ah milyen boldogság nézhetni az égre!

A föld is szép annak, ki a sírból most kel:
Erdő, mező tele gyönyörüségekkel;
A fákon aranyló gyümölcs, a bokorban
Karcsu antilope delel egy csoportban.

Az oroszlán egyet gondol s eliramlik:
A csalitban futó vadak zaja hallik;
Nem soká tart néki! könnyü a vadászat,
A hol maga előtt talál vadat, százat.

Kiszemeli a leggyöngébb kecskegidót.
(A betegnek kell ám hozni valami jót!)
Viszi kedveskedve drága betegének,
Ez fog erőt adni új egészségének.

Róbert lovag erre szomorún mosolygott:
Nem bir ő bevenni még most ilyen dolgot;
Szétnéz az oroszlán erdő bokor felett:
Mit hozzon hát néki? Megvan a felelet!

A szikláról alá egy fügefa hajla:
Érett gyümölcsökkel tele minden galylya.
Biz az ott lehetett, egész csoportostul,
Az oroszlán miatt, az bele nem kóstol!

Most fölrohant érte, kitépte tövestül
Iszonyú körmével; hozta gyökerestül:
Oda vitte a fát s gyönyörködve nézte:
Vendégénél hogy kel a «szépasszony főzte?»

Hát az oroszlánnő igy gazdasszonykodik.
Terebély narancsfa vala a második,
A harmadik étekfogás meg datolya,
Kedves betegét igy eteti, ápolja.

Már erőre is kezd kapni a megsérült:
Kiépül lassankint nagy nehéz sebébül;
De a barlangjábul még kijönni nem mer;
Próbálgatja kardját: «Még nem vagyok ember!»

Hát egyszer, a mint az oroszlán távol van,
Eléje egy másik nő oroszlán toppan;
Róbert azt hiszi, hogy az az ő barátja,
De a hogy az rá néz, csalódását látja.

Ez fenevad, éhes, vérszopó kegyetlen!
Nagy veszedelmére jött ide véletlen;
Elgyöngült karjai a hőst meg nem védik:
Maga előtt látja élte kinos végit!

De egy kiáltásra még képes volt ajka;
Az erdők visszhangja talán tovább adja?
«Hű oroszlán segíts, ne hagyj elpusztulnom!»
- Rettentő ordítás felelt meg rá tulnan. -

Jön a hű oroszlán szörnyü ugrásokban;
Recsegve válik szét a bokor s már ott van!
Rárohan a másik oroszlán-nőstényre;
Legázolja maga alá a fövényre.

S addig marczangolja, tépi és harapja,
A mig megfojtottan elterülve hagyja,
Szemei ragyognak dühös győzelmében;
Két féltékeny asszony így harczol meg épen!

Két féltő asszony, ki «egy» lovagot szeret,
És miatta élethalálharcznak ered,
Az egyik, a kinek hűsége angyali,
A másik meg, a ki felakarja falni. -

«Édes hű bajtársam, mond erre a lovag,
Lásd mostan vesztemre majd elváltottalak;
Ezután hogy többé el ne téveszszelek:
Tegyünk a nyakadra ismertető jelet.»

Hitvesétől volt egy hímzett övszalagja,
Most azt az oroszlán nyakára csavarja. -
A nemes vadállat oly büszke lett ettől:
Örömordítása csaknem felleget tör. -

Rohan ordítozva erdőnek, pusztának;
De nem dicsekedni a maga fajának;
Elrohan a hires neves Kármel hegyig
S ott a zarándokok közé elegyedik.

Akadnak nehányak, a kik ráismérnek:
Látják nyakán övét elveszett vezérnek;
Erről megtudják, hogy Róbert lovag él még:
Pedig már rég el is temetettnek vélték.

Nyomában indulnak a hű oroszlánnak:
A rejtett barlangban ime rátalálnak;
A lovagot, kiben nincs jártányi erő,
Vállaikra veszik s akként hozzák elő.

Kármelhegyi zárda nem messze van onnan;
Derék kármeliták szent háza az ottan:
Biztos menedéke minden üldözöttnek;
Róbert lovag ott felépülhet közöttek. -

Itten sem marad el tőle oroszlánja;
Hogy nála lehessen, azt senki se bánja;
Virtusát csodálják: és úgy emlegetik,
Mint embernek való példát, sok évekig.

                      VI.

Megjöttek a gályák végre Velenczéből:
A keresztes hadak romját hogy vennék föl;
Róbert lovagnak is eljött az ideje,
Hogy az útját vissza hazájába vegye.

A hű oroszlánt is elvinné magával;
De a velenczei hajós olyan gyáva!
Fél, hogy mind megeszi útközben a népet; -
Az ő hajójára oroszlán nem léphet.

Nem használ a szép szó, még a pénzcsörgés sem
Minden kárba vész a gyáva rettegésen,
Nyúlszivű hajósok azzal fenyegetnek,
Hogy visszafordulnak s mindent itt felejtnek!

Búcsút kell hát venni a hű oroszlántól!
A dicső állatnak a szeme is lángol,
Mikor utoljára megöleli hőse;
Gondolja szivében: nem marad el ő se!

A mikor Róberttel elindul a gálya,
A hullámzó tengert bámulja, vizsgálja;
Hosszú és vontatott ordítása végig
Gördül a hullámon. A hajón csak nézik!

Akkor egyszerre csak rohan a tengerbe,
S úszik, talpaival a hullámot verve:
Elakarja érni a távozó gályát!
Tusakodni hívja a tenger dagályát!

Bámul minden ember a ragaszkodáson;
De már szélben dagad a vitorlavászon;
Akarva sem lehet többé visszatérni: -
S a repülő hajót el nem tudja érni.

Az erős oroszlán az erős tengerrel
Küzd; de nem mondhatni: egyenlő fegyverrel.
A tenger erőssebb. Ott vesz a hű állat:
A hab átcsap rajta. Lelke volt: - elszállott.

                      VII.

Róbert, mikor hazaért a kastélyába
Szalagját hitvese nyakában találta!
Elbámult rebegve e csodatalányon:
«Te voltál, te magad az én oroszlánom!»