A koldusok királya.

Mások mentek a szent harczba
Magas paripákon ülve,
Pánczélban, tollas sisakkal,
Hímvarrott selyem palástban,
Vérteiken czifra czímer:
Gyöngyös nyereg, ezüst kengyel,
Fonott csojtár a lovakon
(A minek az árával még
A zsidónak tartozának.)
- «Ők» pedig jövének gyalog;
Nem is gyalog; de fél lábon:
Másikat pótolta mankó.
Rongyos kankó a nyakukban,
Hosszú nagy bot a kezükben,
Szájukban még hosszabb ének.
Az igazi, a törzsökös,
A valóságos koldusok.

- Hogy harczoltak a «lovagok?»
Azt megénekelték mások
Unos-untig. Annyi a vers
A hősökről, mint a polyva!
- Már a koldusoknak is csak
Legyen egy Ariostója!
«Ők» harczoltak énekelve;
Csaták előtt, csaták után,
Szidták a rongy ellenséget,
A gyávákat, kik a harczból
Megfutottak, megdobálták
Sárral, földi czitromokkal.
(Ők maguk oda se mentek.)
A világnak minden nyelvén
Alleluját, hozsánnákat
Kiáltának a győztesnek,
Pereátot a bukottnak. -
Tolták előre a ser’get:
Minden királyt és nagymestert,
S az inkább az ellenségre
Mászott: csak hogy ne legyenek
«Ők» a nyakán! - Biz úgy tettek
Az igazi, a törzsökös,
A valóságos koldusok.

- Félt tőlük az egész világ. -
Ők meg nem féltek senkitől.
Büszkék voltak rongyaikra,
És arra, hogy semmijök sincs,
De senkinek sem tartoznak.
Hálnak ott, a hol ledülnek.
Esznek ott, a hol találnak.
Hogy senkit megsüvegelni
Ne legyenek kénytelenek,
Fel sem teszik a süveget.
Sőt azon biztos tudatban,
Hogy keblükben és hátukon
Egy egész népet viselnek,
Méltán beszélhetnek per «mi»,
Fejedelmi plurálisban,
Az igazi, a törzsökös,
A valóságos koldusok.

- A koldusok nemzetsége
Királyt is választ magának.
- Király kell a koldusoknak!
Ez nem komisz respublica,
Hol minden ember dolgozik,
S az elnök csak egy czéhmester,
A ki a munkát kiosztja.
A koldusoknak király kell.
Olyan tekintélyes ember,
Kinek mindenki parancsol,
S kinek senki sem fogad szót. -
Kiválasztják maguk közül,
A ki legtökéletesebb.
Sánta, púpos, és félszemü -
Mikor beszél, akkor dadog.
De ha rákezd énekelni
Fülrepesztő, harsány hangon,
Még az orgonát is félre-
Énekeli a templomban.
Ilyent tesznek meg királynak
Az igazi, a törzsökös,
A valóságos koldusok.

S adnak neki nagy hatalmat -
Övé ez az egész világ:
Minden országnak az útja,
Minden háznak a küszöbe,
S minden kenyérnek a héja.
Adót szedhet minden népnél,
S a magáét brevi manu
Megverheti - ha bir vele.
Ha szamár van, arra ülhet:
Ha nincs, más koldus nyakába.
Törvényt tarthat - codex nélkül.
Országgyülést híhat össze,
Hol ő maga itéli meg.
(Legfelsőbb curia nélkül)
Hogy a nagy gyülekezetben
Kik méltók a társaságra:
Az igazi, a törzsökös,
A valóságos koldusok?

A kinek jó csuhája van,
Még bocskor is van a lábán
«Ki innen! nem idevaló!»
A ki friss tetten kapatott:
Hogy dolgozni járt valaha,
Kapától törött tenyere:
«Lökjétek ki! az eretnek!
Takarodjon kubikolni!»
Ki kardot hord a szűr alatt,
Feni fogát ellenségre:
«Fogjátok meg!» assentálni
Kell a ficzkót! Hisz «tauglich!»
Ki beállt bérért szolgálni,
Lovat vakarni urakhoz,
Papokhoz csizmát tisztítni,
És azért kap jusculumot,
Vagy ki pláne beszegődött
Egy zsidóhoz: sábesznapon
Gyertyákat elkoppantani,
S elfogad érte kóser pénzt:
«Korbács neki a hátára!
Verjétek ki, ez nem koldus!
Ez kevesebb: ez már szolga!»
Hát még ki annyira vitte,
Filléreket kuporgatva,
Hogy saját kunyhót épített;
Nádbul, kukoriczaszárbul,
S mert gödör is van alatta,
Tehát emeletes gunyhót:
«Annak szálljon a fejére
Anathema! Az nem koldus
Az már úr lett: az renegát!»
Taszítsák ki a keblükből
Az igazi, a törzsökös.
A valóságos koldusok.

A koldusok királyának
Nem csak hogy a hatalma nagy,
Hanem a bölcsessége is, -
Itél peresfelek között.
Mert hát bizony a perpatvar
Sem csupán csak a nagy urak
Számára van feltalálva.
Osztoznak a koldusok is:
Arra való a fél krajczár:
Csak nem vertek volna ilyet,
Hogyha nem látják előre,
Hogy még a krajczár felett is
Lehet véres verekedés!
Hát mikor a koldusbotot
Elcserélik - irigységből!
Meg a kik a templomlépcsőn
A jobb helyet elfoglalják,
Társaikat leszorítva.
- És a mi legsűrűbb panasz
Köztük: a becsületsértés!...
... Mert büszkék ám a hidalgók,
Büszkébbek az angol lordok,
Azoknál is a braminok,
Még jobban a mandarinok;
Ámde összevéve mind a
Négyen, még csak fel sem érik,
A milyen büszkék, kevélyek
Az igazi, a törzsökös,
A valóságos koldusok.
Örök köztük a perpatvar,
Egyre ócsárolják egymást:
«Kend nem is igazi koldus!»
«Kend csak hamisan sántikál.»
«Mit? Nem vagyok sánta? Mingyárt
Hozzád vágom a fél lábom!»
Az egyiket gyanusítják
Hogy nem néma. Az protestál;
Néma ő; csak káromkodni
Tud, ha kell; de akkor czifrán.
Ennek azt hányják szemére:
Kis-sár-füvel úgy csinálta
Tagjaira a sebeit,
Nem fáj neki, csak «úgy» jajgat.
Másiknak szemébe mondják:
«Nem tör téged a nyavalya,
Szappant vettél csak a szádba.
Attól túrod a tajtékot!»
Ezt itt kémnek gyanusítják,
Amazt titkos szaraczénnak;
Valamennyi, mind lenézi
A másikat, hogyha rosszabb;
De még inkább azért, ha jobb
S így gázolnak kiméletlen,
Nem törődve a világgal,
A koldusi becsületben.
Válogatott titulusok
Egymás képéhez repülnek.
Még az apák vétkei is:
Hányszor volt a pellengéren?
Embert ölt és csirkét lopott
S boszorkánynak volt a lova.
S más ilyen nyájasságokat,
A míg a csetepaténak
Koldus király véget nem vet.
- Ő aztán lát igazságot.
Juryt alkot: a feleket
Maga elé megczitálja.
Egyiket is, másikat is
Jól összeteremtettézi,
S kimondja az itéletet:
A melyik nagyobb hibás volt,
Ekklézsiát fog követni:
Nem kap perselyt a nyakába,
S borsóra fog térdepelni. -
S más ily szörnyű büntetést szab.
S kik ebben meg nem nyugosznak,
Ki állítja verekedni -
Parittyával - száz lépésre
Vagy fütykössel s akkor aztán
Addig ütik és zsákolják
Egymást, elől, hátul, főbe
Míg helyreáll a becsület -
Az igazi, a törzsökös,
A valóságos koldusok.

Dicső egy nagy méltóság volt
A koldusok királyáé!
Milyen büszke lehetett ő,
Milyen nagyon elégedett,
Mikor úgy végig nyujtózott
A Jordán parti pázsiton!
Fölötte a csillagos ég:
A legdicsőbb trónmennyezet.
Körüle a zengő békák,
A legőszintébb hizelgők.
S mikor itten fejedelmi
Türelemmel hagyta színi
Ő királyi piros vérét
Felségsértő szunyogoknak,
S végig gondolt a jövendőn:
Akkor így beszélt magában:
«E földön minden mulandó;
Népek jönnek, népek tünnek;
Nagy potentátok leszállnak:
Országok dülnek romokba:
Csak az enyim tart örökké.
Koldusnép sohasem vész el! -
Minden király koronája
Ingadozhat, az enyim nem. -
A görögök császárjának,
Mamelukok szultánjának,
A szaraczén kalifáknak
Trónja reszket, az enyim nem. -
Utczaszegleten az a kő,
Fényes a rajta üléstől,
Az én trónom: áll szilárdul. -
Szent Lajosnak ivadéki
Földönfutókká lehetnek;
Szent Péternek helytartója
Lehet a Vaticán foglya;
Csak én alólam nem fut el
Az országom. Enyim biztos.
Az országút az én hazám.
Elfoglalnak nagy hazákat
A mongolok, a törökök,
A szarmaták, a pogányok:
Az enyimet el nem veszik. -
Talán még a semiták is
Zsákra szedik a világot;
Tőlem még azok se vesznek. -
Elmulnak a Templomosak,
Leszállnak a Velenczések,
És mind azok, kik elmulnak,
Kik leesnek, kik elvesznek,
Az én népem szaporítják. -
Én vagyok az egyetlen egy
Örökkön örökké élő,
Folyton folyvást szaporodó
Birodalomnak királya,
Kiből ki nem veszhet a nép:
Mindig lesznek, kik megtöltik!
Az igazi, a törzsökös,
A valóságos koldusok.»

Ez a rege eszembe jut
Önkénytelen, mindannyiszor,
Valahányszor nagy ünnepen
Díszlakomák alkalmával
Az én kedves hű pajtásim,
Az én kenyeres társaim
Rám köszöntik a poharat
Olyanforma titulussal,
Mint - azé a fentczímzetté.