Mátyás diák és Bente úr.

ELSŐ RÉSZ.
Mátyás diák Bente úrnál.

Rossz fát tett a tüzre a moldvai vajda: -
- Erdély székelyföldjét egyre háborgatja:
Hollós Mátyás király ezt abba nem hagyja: -
Mikor nem is várná, majd akkor üt rajta!

De míg megindulna fekete sereggel,
Lopva, szép titokban, maga lovat nyergel,
S elindul a székelyföldre egy szép reggel,
Kémszemlét tartani, a hogy vezérnek kell.

De hogy az ellenség rá se hederintsen,
Mikor ott ókumlál oláh hegygerinczen,
Diákruhát ölt fel, - azt nem veszik kincsen,
Nem diákköntös, ha könyökén folt nincsen.

Arany, ezüst nem volt rajta egy mákszemnyi,
Kopott süvegével mehetne rák-szedni;
De az ellenséget így lehet rászedni:
A szegény diákot nem bántja ám semmi.

«Hetedhét országot, mint diák, bejárok:
Nem bántanak utban pusztázó betyárok,
Utonálló bégek, hatalmas bojárok:
Még meg is traktálnak juhos pakulárok3».

Igy megy szépen által ojtózi szoroson; 4
Följegyez magának mindent punktumoson:
S mikor mindent látott, megint visszaoson,
Keresztül rengeteg erdejü havason.

Nagyon megéhezett, úgy korgott a gyomra,
Mintha csak igazi diák gyomra volna:
Még a vacsora is jól esnék éhomra,
Csak volna valami ennivaló forma!

Az egész utjában nagy meszsze nem talált
Se egy pásztorgunyhót, se egy vadásztanyát,
A puliszkához is leült volna talán,
S nem várta volna, míg hoznak hozzá kalánt.

Hát egyszer rábukkan egy szép úri lakra:
Üvegből volt annak egynehány ablakja,
A többi pediglen téglával berakva:
Ez azt mutatja, hogy nem néznek ki rajta.

Az országuton, mely a kastélyhoz vezet,
Kaszálni való fű vala a kövezet.
Hogy itt szekér járna, az már ritka eset:
Marhanyomot látni; de azt is keveset.

Egy kiszáradt folyam árka fut mellette:
Valahol a vizét az is elveszthette;
Száraz malom gátja ott gubbaszt felette;
Látszik, hogy az őrlést régen elfeledte.

Mit is őrölne itt! Se buza, se köles!
A parlag-földeken a dudva egy öles,
A górén keresztül látni, olyan üres,
A nyomtató szérű maga is oly füves.

Kecskéket legeltet künn egy pásztorgyerek,
Hét darab kecskéből áll az egész sereg,
A szájába dugott furúglyán kesereg,
Gondolja magában: «Így valamit nyelek.»

Megszólitja Mátyás: «Hej öcsém, jó napot!
De fölvirágoztad a szalmakalapod! -
Nem mondanád-e meg, hogy az a ház amott,
Kinek a lakása, micsoda állapot?»

Azt mondja a góbé: «Hát kiedet hogy hívják?»
«Ha tudni kivánod, nevem Mátyás diák.»
Felugrik a ficzkó, s aztán nagyot kiált:
«De csak nem kied az a garabonczás diák?»

«Nem, öcsém, én olyan diák vagyok, a ki
Mindent tud.» - «Hát akkor mért nem talája ki?
Hisz azt errefelé tudja már a vak is,
Hogy ebben a házban Bente uram lakik.»

Bente úr ott ült a kis lóczán, a melyet
Szakálszáritónak hínak a székelyek;
Munkavégeztével itt töltik a delet,
A vándor utas is talál ott kész helyet.

«Áldást békességet adjon az úr Isten!
Egy vándor diáknak van-e szállás itt benn?»
««Hogy ne volna öcsém, csak gyere be frissen.
Lesz itt estebéd is, mindjárt elkészitem.»»

««Szivesen lesz látva én nálam a vendég;
Tanór-ajtóm, 5 kapum tárva nyitva mindég:
Ha szekeren jönnél, kereked kivennék.
Légy itthon házamnál, te múzsanövendék!»»

Bente úr szép szókkal vendéget marasztal,
Beviszi házába; ott van egy nagy asztal:
Mindjárt fölteríti sávolyos abroszszal.
Lássa, hogy úrral van dolga, nem paraszttal.

Dupla tányért rak föl, a mi arra csábít.
Hogy két fogás étel lesz a lakomán itt.
A vendég előre jó, ha szíjat tágít,
Hogy mind bevehesse gyomra drágaságit!

S mintha jól ismerné Hunyady Mátyását,
Hogy csak kézzel eszik, azt a jó szokását, 6
Nem teszi kés mellé a villát, a mását,
- S aztán felhoz neki egy tál lencsekását.

««Itt az első fogás: drágalátos lencse:
Ezzel tartotta jól Ézsaut az öcscse. -
Asztalunkról Isten soha ne felejtse;
Ha mindennap lencsét eszünk: nagy szerencse!

Nálunk székelyeknél az a szokásforma;
A lencsét trágyázni egygyel-mással sorba; -7
- Órjával: - de minthogy nincsen disznótor ma,
A töpörtyü helyett - jön rá egy kis torma.»»

S a tormás lencséhez mond nagy asztaláldást,
Mátyás diák sem vár aztán sok kinálást;
Hozzá látnak ketten kétfelől mindjárást:
««Jó időért a tál fenekét tisztán lásd!»»

««Most igyunk rá egyet,»» mond Bente úr fenynyen:
Fogja az órrost, hogy jó példával menjen
Ő maga előre, nagyot is húz menten
A korsóbul, s aztán átadja pihenten.

««De fölséges ital! Áldassék a neve,
A kinek szavára megeredt a leve!
Ettűl derül fel az ember jobbik kedve:
Azért oly bús, mivel nem iszsza, a medve.»»

Az bizony borvíz volt: 8 se nem bor, se nem víz;
Az igaz, hogy senkit részegségre nem visz;
Az italok között van tán kedvesebb is;
De annyi igaz, hogy egészségesebb nincs. -

A király borvizzel lencsét lenyomtatta,
Gazda áldomását szépen visszaadta;
De még azzal végét nem érte a trakta:
Bente úr a tálat még egyszer megrakta.

Második fogásul hozott reszelt tormát:
Hogy csak úgy csavarta embernek az orrát. -
Csakhogy ennek is megadta ám a módját:
Lencsével trágyázva volt az gazdagon át.

Megijedt ám Mátyás a másik félétől!
Szabódni kezdett, hogy ő belé nem fér több:
Annyit evett-ivott, hogy feje is szédül;
Holnap ilyenkorig bizony meg nem éhül!

Bente úr okos volt: mind eszes a székely!
Az ellenkezőjét nekem se’ hinnék el. -
Nem nyeli az el, ha valamit megszégyenl:
Inkább előtárja nagy őszinteséggel. -

««Hja biz édes mézem, jó Mátyás diákom!
Nekem is más forma volt a gazdaságom:
Nem éltem én mindig lencséken, tormákon:
Nekem is volt egykor mit a tálba vágnom.

Volt gulyám, juhnyájam, tejelő bivalyom:
Újon túlig tartott búzám fenn a hajon. 9
Tálban sült, korsóban méhser az asztalon:
Még kívánságnak sem tudtam, hogy mi bajom?

Hanem egy átkozott szomszédom megronta:
Azóta lett aztán a portám ily ronda.
Nincsen csorda, se nyáj, nincsen sertés-konda.
Szuszékbul, hordóbul szélylyel dült a donga.»»

Mátyás igy szól erre; «Mondd el hogy volt mint volt?»
««Hát édes öcsém, nézd, eddig az Olt itt folyt:
A szomszédom egy nagy gátat eléje tolt:
S most másfelé folyik, s az én völgyem megholt.

Marháim elvesztek, földem parlag maradt,
Azóta gabonát itt senki nem arat;
A malmom is megállt, nem járja a garat:
Nem látni e tájon még csak egy madarat. -

De még egy kis földem maradt a sömlyéken:
Terem azon lencse, mennyi elég nékem.
Itt a «lobogóban»10 borvizem bőségben:
Áldassék az Isten mind örök időben!»»

- «S ki az a szomszédod?» kérdi Mátyás tőle. -
««Jaj, öcsém, héj annak hosszú ám a tőre!
Az egész vidéknek a rettegtetője,
A ki azzal kiköt, sült bolond az, dőre!

Tudom én azt jól, hogy nagy ember egy bíró,
Azt is, hogy a király mily erővel bíró,
De ez kettő együtt: ez a királybíró! 11
A népe mind síró, maga népetnyíró.

De még eddig ez sem volt elég a bajba’:
Beüt a havason egyszer Mihály vajda; 12
Minden birkanyájam nagyhamar elhajtja:
Hét kecskével csak úgy maradék az aljba.

No de hál’ Istennek, még itten a parton
Terem drága tormám: van hát mit aratnom.
Majd hoz időt Isten: addig csak kitartom;
Hazám el nem hagyom, itten kell maradnom. -

Még van egy paripám; de azt el nem adom;
Mivel lófő-székely13 volt minden fajzatom. -
Ha csatára hívnak, felkötöm a kardom:
Királyom, hazámat soha el nem hagyom!»»

Mátyásnak szemébe felszökött a könyü;
A hirtelen érzést titkolni nem könnyü!
Mit ez ember beszélt, nem tanulják könyvbül:
Mátyásnak szivében harag támad szörnyű!

«Ne féljen kegyelmed, Bente úr, így monda;
Csak én visszamenjek haza, Magyarhonba:
Ott vagyok bent én is az udvari lomba’; -
Elmondom királynak mind ezt egy izromba.

Jőjjön fel kegyelmed ős Budavárába: -
Keressen fel engem király udvarába’; -
Mátyás diáknál ott szivesen lesz látva;
Meglátja kegyelmed, nem válik kárára!

De hogy rám találjon, és hozzám vezessék,
Fogja e vasgyürüt: rajta van a pecsét,
A király czímere, értse meg a becsét:
Ilyen vasgyürüt hord nála minden cseléd.

Mutassa a gyürüt az ajtónállónak:
Tudom nem mondják rá azt, hogy «gyere holnap!»
Mátyás diák után tudakozódónak. -
Akkor aztán nálam csinálunk egy jó nap’!»

««Varasgyék14 legyek, ha én ezt meg nem teszem!
Odatalálok én, bármily messze legyen:
Még ha túl volna is a Hargita hegyen; -
Voltunk mink székelyek odaát elegen!»»

Azzal parolát is csapott a markába
Kedves vendégének igaz fogadásba.
S gondolva, hogy ennek nagy a fáradsága,
Szépen lefekteté a maga ágyába. -

Hárságyat medvebőr tartja jó melegen; -
Egy czifra mentéje lógott még a szegen,
Rókamállal bélelt, nyestprémmel beszegett:
Azzal betakarta, hogy jó álma legyen. -

Elmondta, hogy ez a vőlegényi mente,
Eben menyasszonyát oltárhoz vezette;
Ebben lesz, ha meghal egyszer, eltemetve:
Hadd mondja szent Péter: «Ni! itt jön a Bente!» -

Hajnalig aludt ott magyarok királya,
Akkor ébreszté föl jó házi gazdája:
Erdőkön keresztül vezeté útjára,
Merre a világnak nincsen szeme, szája.

Borvizes forrásnál majd búcsut vevének,
Ajánlották egymást Isten kegyelmének;
Bente úr utána nézett vendégének,
Míg csak az erdőbül felhangzott az ének.

 

MÁSODIK RÉSZ.
Bente úr Mátyás diáknál.

Mit egyszer fejében elvégzett a székely,
Azt már valamennyi szelek se vernék el!
Bente úr Budára felrándulni készül:
Ha mindjárt szekercze esik is az égbül!

Nem kell neki ahhoz szörnyü nagy készülés:
Van paripa, nyereg; kész rajta az ülés. -
Utiköltség nem kell; hisz nincs arra tenger,
A szárazföldön át csak eljut az ember. -

Annyit tudott már a geográfiában,
Hogy szászok felé ne menjen bolondjában:
Mind szomszédba küldik látogatójukat,
Míg a falu végén éhszomjan kilyukad. 15

Hanem vette útját magyarlakta földnek,
Hol az utazónak messziről köszönnek;
Magának, lovának adnak enni, inynya:
Úgy gondját viselik, mint az édesanyja.

Másnapig marasztják, - Isten áldásával
Megtömik táskáját: úti pogácsával;
Megmondják az útat neki jó magyarán,
Hogy «erre közelebb, arra meg hamarább.»

Sík magyar alföldön nem kell kalauz sem,
S távol város tornyát meglátni hiúz-szem:
Mehet ott az ember torony irányába,
S találhat jó szállást gulyás karámjába’. -

A szénaboglyánál sem kell ám jobb kvártély,
Jobb álmokat ád az, mint akármi kastély
S ha a goromba szél feltámad éjente,
Ott van oltalomnak ellene a mente. -

Egész szerencsésen eljutott odáig,
A nagy itczéjéről hires Czinkotáig.
Itten utolérte valami fergeteg,
Lát egy nyitott kaput: ««Ide betérhetek!»»

Ott mindjárt eléje maga jön a gazda.
Érkező vendégét szörnyen megurazza:
A kezében tartja lekapott sipkáját,
Majd hogy meg nem törli vendége csizmáját.

Tessék parancsolni, hogy mivel szolgáljon? -
- Igy még nem fogadták hetedhét országon. -
Mindent eléhordnak, a mire van vágya:
Végre lefektetik superlátos ágyba. -

Másnap aztán, a mint tova menni készül,
A villás reggelit elkölti vitézül,
Csak jön ám a gazda a végbucsuzással:
Egy nagy hosszú táblát hoz, tele rovással.

Estebéd és szállás: ennyi a fizetség,
Harminczkilencz dénár. - No lett nagy ijedtség!
««Micsoda? hát itten szállást pénzért adnak?
Jaj, ha én azt tudom, hogy itt szászok laknak!»»

De nem használt semmit Bente szabódása:
Hiába mutatta, hogy üres a táska: -
Ha nem hord magával aprópénzt a vendég.
Lehúzzák nyakából a nyestprémes mentét,

««Hogy a kő üsse meg! szól Bente úr búsan:
Nagyon rosz törvény van ezen distriktusban! 16
De jó, hogy két mentét nem hozék magammal!
Budán a másikat vennék el bizonynyal.»» -

Jó hogy Czinkotához nincs már messze Buda:
Koczogva még délre el is jutott oda.
Nagyot bámult ott a fényes palotákon,
Hát a széles Dunán úszó nagy gályákon!

Budára átmenni hosszú hídon kellett:
Mint hogyha száz malom volna egymás mellett. -
A vámos beleköt: Bente úr rátámad:
«Nix tájts! Lófő székely soh’ se fizet vámot!»

Eresztik is szépen. Felbaktat a várba:
Megáll a lovával király udvarába’. -
Meglát ott egy czifra ruhás urat épen, -
Egy nagy ezüstfejü bot volt a kezében.

Bente úrnak vagyon emberség tudása.
««Nagyságos főispán! hol van itt lakása
A Mátyás diáknak, a ki ott járt nálam,
S ezt a gyűrűt adta, hogy ezzel találjam?»»

«Nem vagyok nagyságos, főispán épen nem:
A király kapusát ismerje kend bennem. -
Mátyás diák pedig odabenn van; tessék
Csak beljebb kerülni, majd ott bejelentsék.»

««No ha kend a kapus, fogja kend a lovam!»»
S tovább ment kérdezni: Mátyás diák hol van?
A pitvarban jön rá egy bársonyos lovag.
Rajta előlhátul országczimer lobog.

««Méltóságos vajda! Tudom hogy nem ismersz:
De azért hiszem, hogy innen ki nem is versz. -
Igaz lófőszékely, Bente úr a nevem:
Hol van Mátyás diák? mondanád meg nekem.»»

«Semmi méltóságos, s épen semmi vajda;
Hanem vagyok csak a királynak heroldja. -
Mátyás diák pedig, úgy tudom, itthon van:
Itten lesz, ha vár rá kend, ebben a nyomban.»

««No ha kend csak herold, úgy maradjon hátul!»»
S odább megy Bente úr. Ujabb ajtó tárul. -
Ottan jön reá egy nagy vitéz, - pánczélos: -
Minden öltözete ezüstös aczélos.

««Nagy kegyelmességü nádorispán uram!
Engedj meg, hogy ide vezetett az utam:
Mátyás diák volna az, a kit keresek:
Nem igazitanál útba egy keveset?»»

«Nem vagyok én nádor, sem pedig kegyelmes;
Király gárdistája vagyok: - engedelmes.
Jól tudom, hogy hol van Mátyás diák mostan:
Az ebédet épen számára felhoztam.»

«No ha kend csak inas; menjen hévvel lévvel
A Mátyás diákhoz, míg meg nem ebédel!
Mondja, hogy itten van Bente, a gazdája!
Annak is éhkoppot nyelt még ma a szája.»

No ugyan ki jön még? - mondá Bente uram. -
Ha még jön, kinek is tituláljam, ugyan?
Ha még egy ennél is czifrább ember kiáll,
Azt már ugy kell hínom, hogy «fölséges király!»

Jól találta biz azt, és még is csalódott:
Nem czifra úr jött ki! csak a király volt ott. -
Az nem fedi magát bársonynyal, aranynyal.
Az igazi angyal szárny nélkül is angyal.

«Szervusz Mátyás dák!» kiált nagy örömmel.
S kezet szorít vele mind a tiz körömmel.
«Tán rosszkor is jöttem?» - «De legjobb órában!
Épen most párolog a leves a tálban.»

S azzal karon fogja király a vendégét,
Vezeti magával; - alig éri végét
A sok fényes terem, tornácz, pitvar, csarnok,
A sok czifra apród, szájtátó udvarnok.

Rá sem ér igazán megnézni a pompát:
A szeme káprázik, azt hiszi, álmot lát. -
S még mindig fényesebb termek nyílnak elé:
Király maga előtt tuszkolja befelé. -

Végre egy nagy kerek csarnokba toppannak;
Tarka szinü márványfala vagyon annak. -
Ennek a pompáját én leirni nem t’om.
Legjobb, ha azt mondom: olyan mint egy templom.

De a mi pompásabb márványoszlopoknál:
Az az úri népség, a ki körül ott áll:
Ország zászlósai, vajdák, fővezérek. -
Csak mentekötőik egy országot érnek!

S a mit körül álnak, egy nagy arany zsellye:
(Trónus lesz az!) piros bársony mennyezetje.
Kárpitját széthúzzák gyűrüttartó hollók, 17
Tetején korona, melyről arany bojt lóg.

A mint Mátyás diák belép a csarnokba,
A főrend egyszerre feláll kerek sorba;
Süvegét fejéről mindannyi lekapja;
Mátyás diák pedig magáét felcsapja. -

S aztán Bente uram nagy bámulatára,
Egyenesen fölmegy a trón magasára;
S beleül a trónba s onnan tekint szélylyel,
Végig járva körben nagy tekintetével.

De már akkor tudta Bente úr, kit lát ott?
E tekintet mondá: én vagyok királyod!
Mikor az mosolygó dicsfényét kiadta,
Az egész csarnokot bevilágította.

«Hozott Isten nálunk, derék székely gazdám!
Nagyon szép volt tőled, hogy eljöttél hozzám:
Hogy biztál szavamban, felkerestél itten. -
A hogy te én nekem, én neked úgy hittem.

Ülj le az ebédhez: asztalod terített.» -
S azzal int a király, hogy hozzák az ételt.
A főétekfogó előhoz egy tálat;
De az be van födve, hogy bele nem láthat. -

«Ime egy tál lencsét készite szakácsom:
Tormávál trágyázni nekem is szokásom!»
Szól hozzá a király tréfás szelidséggel.
«Kivánom, hogy költsd el teljes egészséggel.»

Héj, de a mint a tálfedőt felemelte,
Mit talált alatta a bámuló Bente?
A lencse ezüst volt; dénár, egész rakás,
A trágya meg arany; körmöczi máriás!

««Ezzel ember nem él! ez nem lencse, torma!
Ezt nem emészti meg, csak a tarsoly gyomra.»»
Bente úr nem várta, hogy kétszer kinálják:
Megtölté tarsolyát, - s megtörlé a száját.

«No még ne hálálkodj! szól hozzá a király:
Hozd a másik tálat, étekfogó! kináld!»
Hát ott meg a reszelt torma mind színarany
S fényes ezüst dénár, melylyel trágyázva van.

De Bente felszólal: ««Nem uram, királyom!
Te is kiadtál lám a második tálon.
Tudom én, hogy mi a becsület. Bár szépen
Kinálnak, azt mondom, hogy elég volt nékem!

Vitesd el e tálat, neked több szükséged
Lesz erre a pénzre, - nagy vásár áll néked!
Nagy Oláhországban lesz egy sokadalom!
Legyen ott részedre fényes diadalom!

Kell majd a sok hópénz18 a nagy hadseregnek:
Hadjárás pénz nékül, tudom én, hogy nem megy;
Jobb a te kezedben ez az arany, ezüst:
Inkább még ezt is a vajda fejéhez üsd.»»

S nem nyúlt a tálhoz, mely aranynyal volt tele. -
- A sok főúr mind elszörnyűködött bele!
Mert olyan embert még nem látott az égbolt,
Kinek, ha pénzt kinálsz, azt mondja «elég volt!»

A kit, ha ezüsttel, aranynyal kinálnak,
Igy szól: «Sokkal inkább kell az a királynak!»
- De lekönyörögnék még a palástját is,
S elvennék, ha adna, kétszer akkorát is!

Megindult a király: «Nagy a te hűséged!
Ehez mérve meg is jutalmazlak téged.
Te légy királybiró: pusztuljon a kevély!
A mire hazaérsz, már ott lesz a levél.»

««Ne tedd azt királyom! felelt reá Bente.
Mind egyforma az úr; ne válogass benne!
Ez is jó ember volt, míg nagy úrrá nem lett.
Belőlem is roszat csinálna a szellet.

Engem is elkapna a magas paripa.
Megteremne bennem minden úri hiba.
Sok erkölcsöt megront az a nagy hatalom
Nem kapok én semmi fényes hivatalon!

Hanem azt nem bánnám, hogyha, megrendelnéd,
Hogy az Olt vizének adná vissza felét.
Aztán majd magam is csak azért könyörgök,
Hogy őt is csak félig vigye el az ördög.

Ámde ha én rám is kivánsz bízni dolgot,
Megmondom magam is, hogy mibe sandalgok?
Tégy engem hadnagygyá ott a végvidéken,
Hadd rontsunk mi elől majd az ellenségen!

Vesd ki ránk, hogy hányat vágjunk le szakmányba,
S ha kiki levágta, hadd térjünk hazánkba. -
Hadd essék át minden nép a maga dolgán.»»
A király nevetett: «Jól lesz, öreg szolgám.»

Azonban egyszer csak azt is észrevette,
Hogy Bente uramnál hiányzik a mente.
A vőlegénykori hírneves ékesség,
A mit arra tart, hogy benne eltemessék.

«Hol a mente?» Bente vakarta üstökét:
Nem igen szereti az ilyen ösztökét;
(Mert a hazugságot a székely átallja:
De az igazságot nagy furfanggal vallja.)

««Hát ott Czinkotán van egy igen nagy mélység,
Abba beleesni iszontató rémség!
A mentém lemaradt ottan a nyakambul.
Csak alig birtam kigázolni lovastul.»»

Nevetett a király, és az egész udvar.
«Nagy mélység Czinkotán? ugyan mi a patvar?
Mi ilyen mélységről nem tudunk semmit se’;
Nem úgy híják azt, hogy czinkotai itcze?»

««Ha tudják, ne kérdjék!»» dörmögött a székely;
A király inte, hogy kedvét ne vegyék el:
Mert könnyü a szegényt ám kifigurázni:
De sokkal nehezebb őtet felruházni!

Erre a főurak, a kik ottan voltak,
Mentét és kaczagányt sorban lekapcsoltak
S Bente úr vállára szállott valamennyi.
Húsz mente, lánczostúl! Dolog azt emelni!

«Elbirod-e ezt a sok mentét, kaczagányt?»
- Kérdezi a király, kedvére kaczagván -
«Meg azt a sok nehéz lánczot, vitézkötést?»
««Elbirnék biz én még, ha kell ötvenet és!19»»

Haza is ment szépen a sok ajándékkal:
Viselték azt otthon egész ivadékkal,
Egész nemzetségét felruházta vele.
Csűr, hombár és pincze lett azután tele.

Biz a fényes menték régen elszakadtak:
Rongy se maradt tán meg belőlük kaczatnak,
De a mi nem szakad, miből mindég telik,
Az a székely hűség; azt most is viselik.