A czinkotai kántor.

Derék plébánosa vala Czinkotának, -
Egyszer a szivében ily kivánság támad:
«Lehetnék én bizony prépost is Dömösön,
Megérdemlettem én azt már többszörösön.
Mátyás királyunknak egy szavába kerül:
Próbáljunk szerencsét, vegyük szépen körül.»
Megirta az irást, meg is pecsételte,
Ékes mondásokkal egy egész ív telt be.
Volt abban még vers is pogány poétákbul,
De még több idézet a szent profétákbul,
Saját érdeme is mind fel volt róva jól.
Király szive erre nagy sor ha nem hajól.

Meg is kapta ám rá nagy hamar a választ,
Gyors eszü a király, nagyon könnyen választ.
Meg lesz a dömösi prépostság számodra,
Hanem felelj elébb kérdésre, háromra.
A legelső kérdés, hogy: «hol kel fel a nap?»
(Jaj biz ezt sehogysem találja ki a pap!)
A második kérdés: «mennyit ér a király?»
(Jó volna ezt tudni! De utána ki jár?)
A harmadik kérdés: «találd ki legottan,
Hogy a király miről gondolkodik mostan?»
A kihallgatásod mához egy hétre lesz,
Ha készen vagy vele, Budára feljöhetsz.

Ez volt a hosszú hét! A jámbor plébános,
Pedig nem volt János, mégis volt hijános.
«Három ilyen kérdés! dió ez, de kemény!
Fog kellene ehez, más törje meg, nem én!»
Bánja, hogy elkezdte, szégyen lesz a vége.
Szájában pipája, azt sem tudja, ég-e?
Se étel, se ital nem esik kedvére.
Harangoztak-e már, azt sem kérdi, délre?
Kitárt könyv előtte, hanem megforditva,
Még a miatyánkot is el-el hibitja.
S mentől közelebb jön a felmenés napja:
A bátorság annál jobban cserben hagyja.

Ámde jól rendezte azt a Mindenható,
Hogy minden pap mellett kántor is kapható,
Ő is belső ember, lelkek jóltartója:
Azok meg testileg gondoskodnak róla.
Látja a jó kántor, a papja hogy busul:
Mi lelte? Tán csak nem tanul arabusul?
Megszólitja végre, mi baj van szent atyám?
Hát ha én valahogy segitnék a baján?
«Jaj fiam, mond a pap, nehéz az én gondom,
Három kérdést kaptam, várj, mingyárt elmondom.
A király adta fel, neki kell felelnem,
De én meg nem tudok birkózni egygyel sem.
Diák korom óta, hogy kis pappá lettem,
Még ilyen szurokba bele nem rekedtem.»

«Bízza rám a dolgot, azt mondja a kántor,
Fogadom, hogy ebből a bajból kirántom.
Felöltözöm én a kelmed ruhájába
S felmegyek helyette király udvarába.
Meg is felelek én a három kérdésre,
A cserét a király dehogy veszi észre.»
Az átöltözésben nem lett volna hiba.
Reverendát még nem hordtak akkoriba.
Kantust viselt a pap zsinórost, takarost,
S hozzá bajuszt, szakállt, igazi magyarost.
Az övébe dugva volt az olvasója,
S háboru idején kard is csüggött róla.
Mikor felöltözött a pap köntösébe,
Mehetett a kántor a király elébe.
Igaz tisztelendő úr volt miden íze,
Csak a hangjának volt egy kissé boríze.

Jelentik, hogy itt van a pap Czinkotárul!
Be kell ereszteni! Az ajtó kitárul.
A pappá vált kántor be is lép nagy garral.
Ott várja a király az egész udvarral,
Fényes zászlós urak, tisztes egyháznagyok,
Boglár és drágakő valamennyin ragyog.
Csillagász, süvegje olyan mint a pörgő,
S az udvari bolond, sipkáján a csörgő.
Király kérdéseit tudják mind előre,
De egynek se lenne senki feltörője.
Hogy úszik ki a pap? mind azon mókáznak.
- Odavezeti a trón elé a háznagy.

«Hát hol kel fel a nap?» fogas egy kérdés ez!
Csillagvizsgáló kap hegyes süvegéhez.
Bolond földhöz csapja a csörgő sipkáját.
- Se okos, se bolond de ki nem találják.
De a kántornak nem kell kalendáriom
Se csizió hozzá, mégis olyan finom,
Mintha nyomtatásbul olvasta volna tán:
«Felségednek Budán, nekem meg Czinkotán.»

«Emberül van, páter!» helyesli a király.
«Jön a másik kérdés: ennek is úgy kiállj!
Mennyit ér a király?» - Rettenetes kérdés,
Erre minden válasz csupa felségsértés.
- Zászlós úr becsülné egy egész országra,
Főpapnál csillagos ég volna az ára.
S még az sem volna ár egy dicső királynak,
Ilyet a piaczon nem igen kinálnak.
Kántor megfelel rá egyszerű eszével,
Se eget se földet ő nem szedett szélyel.
«Ha Jézust eladták harmincz ezüst pénzen,
Ugy a király ára huszonkilencz lészen.»

Ez is jól volt mondva, a király ráhagyja;
Hanem most jön már a kérdések legnagyja:
Mit gondol a király most e pillanatban?
Hiszen a gondolat mindig láthatatlan.
A kántor mosolyog, fejét megvakarva,
Mintha feleletet adni nem akarna.
«Hát bizony Te Fölség mostan azt gondolod,
Hogy czinkotai pap, a ki itt sompolyog,
Pedig hát nem vagyok én pap, hanem kántor,
A ki énekel, ha vagyon Czinkotán tor
Avagy keresztelő; sátoros ünnepen
Orgonaszó mellett hallják az énekem.
A pap köntöse csak, a mit most viselék,
Neki a lába fáj: nem jöhetett eléd.»
Azt mondja a király a kántor szavára:
«No ha fáj a lába, mustárt a nyakára.
A három kérdésre a ki jól meg felelt,
Dömös prépostságát én betöltöm - veled.»
«Jaj, felel a kántor, nem fogadom el ezt,
Van a kit hordozzak, otthon házi kereszt.
Hanem ha jót akarsz velem tenni Fölség,
Adass nagyobb itczét, de azt tele töltsék.»
«Meglesz!» szól a király, s rögtön ad parancsot:
Czinkotai itcze nőjön egy arasztot.
Czinkotai kántor csordultig vitesse,
A királyi sáfár árát kifizesse.

Régen volt; de mégis igaz a történet.
Olyantól hallottam, ki nálamnál vénebb.
- Dömösnek falai régen romba dültek,
Hanem Mátyás király hire nem vénült meg.
- A bort is Czinkotán már literrel mérik,
Hanem Hollós Mátyást örökké dicsérik!