Művész életpályája.

Csizmája még nincsen; de van hegedűje,
Azt majd később vesznek, hogy addig ne nyűjje.
Dádé felismerte benn’ a talentumot,
S nem kiméli tőle - a kolofónjumot.
Rajkó megszökött a szülői kastélyból,
És most az utfélen operát pazérol;
Rigolettót huzza, a hegedüt nyúzza,
Vándor utast egy réz pénzért majd kihúzza.
Primásságig vitte, van saját bandája.
Bandának állandó, konvenczjós csárdája,
Nem krajczár, piczula hull már a tányérba,
Bálba is elhiják most már néha néha,
Van már pénz is, hir is, hozzá szép leány is!
Ki háborgatja most? ki az, a ki rányit?
„Gyere friss’ a grófhoz! ott várnak vagy húszan.”
„Menj pokolba! Most a szeretőmnek húzom!”
Solo virtuoz lesz, szinpadon hegedül,
Megmutatja mit tud, mikor van egyedül.
Koszorút, bokrétát hajigálnak neki.
Nem haragszik érte: - tessék! Megengedi.
Megbántja osztályát nagy müvész Reményi;
De megtorlás nélkül nem marad merényi:
Büszkesége nagyobb, hogy sem ezt eltürje;
Kihíja párbajra, egy szál hegedűre!
Főherczeg-fiakat tanit muzsikálni,
Az udvarnál magát kezdi honn találni,
Az érdemrendekben már csak ugy válogat,
Kit félig fitymálva, kit szivesen fogad.
El Amerikába, el az uj világba!
Igaz művészetet egyszer az is lássa!
Vad indus lelkesül a szilaj muzsikán.
Csak az kár, hogy ottan minden ember czigány.
Büszke lesz az ember, hogyha nagyra vitte.
Hegedüjét most már ugy hordják mögötte.
Inas, az is távol, kilencz lépésnyire,
Ne kompromittálja a mesterség hire.
Most már nem muzsikál, hanem muzsikáltat:
Nem ő huzza a bált; hanem maga bált ad.
Nagyságos kisasszonyt elvesz feleségül,
S cabanos szivart szí, soha sincs a nélkül.
Vén dádé, barna lány könyörögve jőnek.
Öt forintos bankót oszt mind a kettőnek.
„Kik ezek? Kérdi a szép hölgy szívviditón.”
„Ez itt szolgálóm volt! Az csizmatisztitóm.”

(1877)