Óh Petőfi, ha most élnél!

Óh, Petőfi, ha most élnél,
   Vajon mihez kezdenél itt?
Élnéd-e úgy a világot,
   A hogy a többiek élik?
Szorultságból, mint poéta
   Mit tehetnél mindenfélit?

Adnál-e ki divatlapot,
   Változatos melléklettel?
Czifra bolond divatokat,
   S hozzá egész tisztelettel
Irnád-e, hogy most ezt hordják,
   Azt a „régit” hát feledd el!

Vagy élczlapot szerkesztenél?
   Próbálgatva, hogyan lehet
Álruhában átszöktetni
   Egy-egy ártatlan ötletet?
S hányni a czigánykereket,
   Mikor már senki sem nevet?

Vagy beállnál, mint munkatárs
   Egy-egy taposó-malomba:
Irni Schleswigről, Bismarkról
   Pesti Naplóba vagy Honba?
Épen neked való volna
   Ez a munka, ez a lomha!

Vagy te is ott volnál régen,
   A hol a többi poéták?
Kik a lantot elhajíták,
   S biztosító-, hiteladó-
Intézetekben fogyasztják -
   Nem a tintát, csak a krétát.

Vagy, nem! Volnál, a ki voltál:
   Ki azt mondja, mit rég mondott,
Ki nem nézte, merre úsznak?
   A hol gát volt, ott átrontott,
S bámulnának nagy szemekkel, -
- Mint gyógyíthatatlan bolondot?

Az olyan eszmékre, miként
„Azok” voltak, most nincs bolt-ár;
A te lángod kihült helye
Nem tűzhely már, - csupán oltár:
- Tisztelik; de nem főznek rajt’.
De jól jártál, hogy meghaltál!