Prolog
Az erdélyi magyar szinészet száz éves jubileumára.

Gyönyörű szép Erdély: hazám tündérkertje!
Mindig szerettelek, de most ezerszerte.
- Kit nem félt az ember, az annak csak fél-kincs,
Igazán szeretünk akkor, - midőn féltünk.

A mióta magyar ima száll az égnek,
A mióta szivek honfi lánggal égnek,
Mióta magyar vér áztatja a hantot,
Erdélytül bennünket semmi szét nem bontott.

Te voltál e honnak megtörhetlen vára:
Hazaszeretetnek kifogyhatlan tára
A hol megmaradtak az ősi erkölcsök,
Ha nálunk megfogytak, Tőled kértük kölcsön.

Mikor a magyar nyelv, jogát hagyva, letünt,
S közel voltunk már, hogy rómaiak legyünk,
Nemzetünk Te nálad talált menedéket:
Otthon pusztát, - itten fejedelmi széket.

Te védted ellentől nagy Magyarországot,
Fegyverrel, vérrel az ősi szabadságot.
Dülő pórhadaktól, töröktől, tatártól,
Szellemeket ölő lelki pokolsártól.

Száz éve már elmult, mikor mély altából
A nemzet fölserkent. „A hajnal még távol!”
S ismét tovább aludt. Te maradtál ébren
S folytattad a munkát nehéz félsötétben.

Tanult múzsafiak, ifju deli szűzek
Felgyúltak hevétől a mennyei tűznek.
Látták, hogy egy nemzet, midőn életet kér,
Azt nem adják szóért, hanem bátor tettér’.

S nem mentek jajgatni széles e világba,
Színlett fájdalmakkal martir-arczot vágva,
Nem hittak segélyül torló ellenséget
Csupán az olympi fényes istenséget.

S templom lett, a hol az ébresztőt danolták
S hol lángot gyújtottak, annak neve oltár.
Szent képük egy angyal, kit más angyal nemzett
S ki templomunk járta, annak neve nemzet.

S a szellem hősének nem kell a kiváltság,
A nemes fölleli benne rangja társát.
A mit Erdély elkezd, azt végre is hajtja,
Az érett gondolat a merész tett atyja.

Egy-egy óriásnak alakja kitódul,
Ki ez új korszakot nemzette utódul.
Örök Wesselényi, az új világszellem
Bajnoka, egy egész dæmontábor ellen.

Parányi mustármag czédrusfának nő fel,
Teleirva kérge a dicsők nevével,
A kik hódítottak a múzsa lantjával,
Költő fegyverével: szent gondolatjával.

S mikor minálunk a Vesztaláng ellobbant,
Erdélyben új fényre gyulladt annál jobban.
Mi csak oltárt adtunk hamar alvó tűzzel,
De Te nálad talált a művészet tűzhelyt.

S mikor hazájának szivéből kiűzte
A múzsát az ármány, új életet szülsz Te,
Föltámad Te benned, kit ott eltemettek
S mennybe száll és ott ül jobbján a nemzetnek.

Száz év előtti mű: „Titkos ellenkezés.”
Volt benne sok szép szó, hanem szellem kevés.
Végzetes darab czím, mért választották ezt?
Hátha száz év multán valaki más rákezd?

A darab elkallott; de a czím megmaradt
S más szöveggel sikert tarlóz, de nem arat.
A nyilt ellenkezés üdvösséges munka,
De a titkos vezet közös romlásunkra.

Erdélynek sziklái adnak aranyérczet,
Az egész világnak melegét a bérczek,
S mi az emberi vér melegét felszitja:
Ehető drágakő a hegyeknek titka.

Gépek melegéhez kőszénné vált törzsek
Özönvíz világból újra előtörnek,
De a mit most ásnak, alattomos aknák
Azok csak a mérget s robbanó gázt adnák.

Elébb darabokra szakadhat a földgömb,
Hogy a sötét ürben széthullva ödöngjön,
Elébb a kiontott vér tengerré lenne,
Hogy a Hargita-csúcs sziget volna benne.

Az utolsó kardot ha megette rozsda,
Testünkből a lelket balsors kitaposta,
Ha megszünt dobogni az utolsó szív is,
Akkor kiálthatják: romanus sum civis.

Nem mondom, hogy féltünk, visszavonom a szót,
Érezve bizony, de létben nem igaz volt;
A mely honnak Isten adott ilyen népet,
Annak még a pokol kapuja sem véthet.

A szellemmel nem küzd meg más, csak a szellem,
Erőszak és ármány nem győzhet az ellen.
A szellem erősebb, mint maguk a számok,
S a való erősebb, mint a leghőbb álmok.

S a szellem az elmult század nagy szülötte,
Ma már óriás lett, nincs határ előtte;
A hová ez emel, odáig nem érnek
Emberkezek. Örök élte lesz Erdélynek.

(1892)