A szónok gyertyája.

Volt hazánknak két hires embere,
A tudomány s közélet bölcsei:
Az egyik a volt tudós Szemere,
Másik volt a lánglelkű Kölcsey.

Mind a kettő birta jól a nyelvet:
A hon nyelvét és a magáét is,
S ha magának bármi themát felvett,
Tudott róla beszélni egy hétig.

Konstituczió, vagy ikes ige;
Költészet, vagy megyei sérelem:
Ha rákezdték, nem volt annak vége,
Csak hallgató kellett és türelem.

És ők ketten összejártak este
Disputálni; - - de az „vita” nem volt,
Mert hogy ha az egyikük elkezdte,
Ugyanaz nap át nem adta a szót.

Hasztalan lesé a végét a másik,
Hasztalan várt pontra, pauzára,
S várhatott ugyan napvirradásig,
Ha azt várta, hogy emez kifárad.

Közbeszólás nem volt megengedve
„Mostan én beszélek, még nincs vége.”
Annak pedig nem lett vége vetve,
Csak midőn a gyertya végig ége.

„Ez igy nem jó”, rájövének egyszer:
Hogy egy szóljon egész gyertyahosszat;
Ők tehát tanácskozási rendszert
Ilyenmódon megegyezve hoztak:

„Egy szál gyertyát feloszszunk nyolcz részre”.
„Ne! csak hatra! elég lesz csak négyre!”
Fertálygyertya jutván egy-egy részre,
Mig az leég, ügyét addig védje.

S megjegyzék a hosszú gyertyaszálat,
Tintával rovást csinálva rája.
Eddig terjed egy beszéd határa,
Itt kezdődik a más replikája.

És azontul vitatkoztak szépen,
Nem volt „zugás”, nem kellett „csengetni”.
(Ilyen gyertyát országház termében
Talán szinte jó volna égetni?)