A zólyomiak.

Azért, ha nem magyar is valaki,
Lehet derék hűséges hazafi;
Honszerelme, - bármi nyelven szóljon, -
Miként lángol: megmutatta Zólyom.

Azért, hogy ők ajkaikkal szlávok,
Szívük hű: - nem lesznek muszka sklávok,
Nem veszik be csábszó édes mérgit,
„Hol van a szabad hon?” csak azt kérdik.

Tudják, mi ez ország alkotmánya?
Nem kell nekik oroszok bálványa.
Az „alkotmány” az a közös templom,
Míg a „bálvány” minden népet elnyom.

Ha nyelvük tót, de a szívük honfi,
S karjuk tud még csak magyarul szólni.
Az ellenség, kit öklük elagyalt,
Megtanulta, hogy „ne bántsd a magyart!”

Mert mellettünk harczoltak ők mindég,
Ha megrohant „nem szeretem” vendég,
S ha örömünk volt, vagy veszedelmünk,
Együtt örült és sírt a „tót” velünk.

Megbecsüld, óh magyar, ezt a népet,
Testvérnek hivd, mikor jő elébed.
Megkináld őt fehér kenyereddel,
S fogadd szív szerinti szeretettel.

Hazánk neki fekete kenyért ád,
De ő a hazáért piros vért ád,
Ruháján folt; - de zászlónkon foltot
Nem tűrt soha! - Becsüld meg a tótot!

-&-