A nemzet gazdasszonyaihoz.

Keserű pohár az élet,
      Csordultig ürömmel tele;
Férfi könynél mi keserűbb?
      Mitől e pohár megtele.
Mikor az erősebb félnek
      Hajtja fejét alá a gond;
Lát roskadni, szertehullni
      Közügyet és ősi vagyont;
Mikor mindennap a való
      A reménynek szárnyát szegi: -
Ezt a keserü poharat
      Édesítsétek meg neki
         Nemzetem gazdasszonyai.

És míg az erősek lelke
      Csak bút, gondot lel a földön,
A szebb felet kitünteti
      Könnyelmü szív, divat öltöny.
Nem szebbek ők ily pompával,
      Ragyogásuk a mi gyászunk,
Mulatságuk magunk tora!
      És fölöttünk ég a házunk!
Ah, nekünk e könnyelmün szép,
      De hiú ragyogás elől
Üdvet adó jó példával
      Ti menjetek mostan elől
         Nemzetem gazdasszonyai.

S a kit már a sorsa megtört,
      Kit a végzet földre tiport,
Ki nem ismer más menhelyet
      Csak az eget, s az úti port,
A nyomornak annyiféle
      Változatos alakjait,
Kit a végzet büntetlenül
      Kövekkel, átokkal hajít,
A kire már életében
      Rá boríták a szemfedőt:
Gyöngéd kézzel járuljatok
      Fölemelni a szenvedőt,
         Nemzetem gazdasszonyai.

És a kik még nem tudják azt,
      Mi a bánat? ifju lelkek,
Kik bennetek példaadó
      Anyai kebelre leltek;
Ah, a hon egész jövendő
      Sorsa most ti nálatok van.
Kincs a gyermek ifju szive!
      Nemzet kincse van azokban;
Örökünk, mit egy ivadék
      A másikra épen hoz át:
Tanítsátok meg szeretni,
      Gyermekiteknek a hazát
         Nemzetem gazdasszonyai.

(1865)