Oh nem mindegy a halál.

Azt mondják, hogy minden embert
Egyenlővé tesz a halál...
Ne higyjétek, ez nem igaz!
Élt ez évben két férfiu;
Nem rég haltak, nevük tudva.
Az egyik a napfényes kegy
Melegében élt ragyogva,
A másik az elfeledés
Önkereste homályában, -
Annak tárva nyitva állott
Minden ajtó, minden lépcső,
Mely magasra felvezet.
Ennek zárva minden ajtó.
Nyitva egy csupán, a mely le
A sírbolt-lépcsőre nyílik.
Az, a napfényes magasban
Szennyet halmozott nevére:
Megcsalá, urát, hazáját,
S mert bűnös volt, - meghala.
Ez sötét, rideg magányán
Csak hona dicsőségéről
Álmodott, tett, gondola;
Áldozott, imádkozék,
S meghalt, mert dicső vala.

Mindkettőért egy halál jött,
Ugyanazon véres angyal,
A ki fegyverének élén
Önkezét is megsebezte.
És az egyik im lehullt
Olyan mélyen, mintha tenger
Volna rajta az az átok
És gyalázat, mely kiséri,
S ő e tenger fenekén
Napra nem vágyó sötét kő
Vizbefojtottnak nyakán.

És a másik el kiszálla
Oly magasra, mint az ég;
Honnan őtet minden ország,
Minden század látni fogja,
Mintha volna égő csillag,
A mely népeket vezet!

Oh nem mindegy a halál!

(1860)