Az országos összeveszés.

Hát csakugyan elátkozott
      Nép vagyunk, az már igaz!
Két felűl az ellenségünk
      Annyi, mint az útféli gaz,
         De az mind nem elég nekünk:
Egymás között is kell vetekednünk.

Hogyha minden magyar ember,
      Kicsiny és nagy, egy hős lenne,
Hős is, bölcs is, egyként jeles,
      Mind erőre, mind szellemre,
         S egyesülne minden magyar,
Még is csoda lenne a diadal.

Ha volna min osztozkodnunk,
      Prédálnók ellenség kincsét,
Vagy ha volna res nullius
      A mi mostan közös inség,
         S ember ember ellen kelne
Harczra e miatt: - volna értelme.

De a kinek a háza ég,
      Hajója zátonyon akadt,
Mért tépi a közös bajjal
      Együtt küzködő társakat?
         Segítségét kitől várja,
Ha saját felét maga rongálja?

A tegnapi jó barátok
      Ma ellenként találkoznak,
Kik tegnap egymást becsülték,
      Ma egymásra rágalmaznak,
         Jár a szitok, költött gyanú,
Álhír, undok gúnydal, hamis tanú.

A becsületes jó népet,
      Mely igazságért sovárog,
Forrás helyett a csap alá
      Viszik a lélekkufárok:
         Ráuszítják önfelére,
S a kocsmában foly a magyar vére!

S mintha égből hullna a pénz,
      Úgy pazalják; nincs szük idő!
Mi vagyunk most a bankárok,
      Fizethet a párttéritő.
         S hiusága az apáknak
Koldúsbot lesz majd az unokáknak!

Dicső nemzet! Kiről közmondás volt,
      Hogy a magyar vigad mindig sírva,
Ez a te mostani mulatásod
      Nem könnybe, de vegyül szégyenpírba,
         Sírva kiált hozzád a dal:
„Békülj ki legelébb önmagaddal!”