Bábel.

                      I.

«Egy úr a földön, és az égben egy!
A többi aztán jobbágy, szolga, rab.
Határra mérve hogyha nincs a menny,
Osztatlanul a föld is egy darab.

Nimród király és bálványképinek
Osztálya könnyű: túl a csillagon
Bál isten kerek világ tied,
De rajta innen én magam lakom.

Tiéd minden, mi meghal; - az enyém
Minden, mi létrejő, mi születik,
Halál után neked szolgál a rab,
De énnekem a másik életig.

Tiéd az égi gyöngy, ezüst, arany:
A csillag és a nap, hold odafenn.
Enyim pedig, mint földi képedé,
Mit itt alant az álló föld terem.

Tiéd a nyilt virágszál illata,
Enyim a kéj, mit eltépése ad.
S hol a gyönyörnek szivet áldozunk,
Nekem jut a könny, néked a sohaj.

Te engem, - mondják, - sárból alkotál;
Aranyból alkotálak téged én:
Legszebb ophirjaim, szemek gyanánt,
Hogy láss velük, - szobrodnak engedém.

S hogy ott lehess, a hol uralkodol,
Egy tornyot építek az égbe fel.
Túl minden csillagon, a nap maga
Ha jő, térjen ki! és kerülje el!

Árnyéka a föld egyik szélitől,
A másikig hirdesse: egy az Úr!
A földön én, a meddig zöld a tér;
Te, meddig földet ér a menny-azur.»

                      II.

Nimród király szólott, s a mit ő kimonda,
Nem csak hallja a nép; érezni is szokta.
Kérdeni «miért ez?» vakmerő ki volna?
Meghajlik előtte, s teljesíti szótlan.

Megásták alapját a rémépületnek:
Végét meg nem érik, a kik ma születnek;
Nincsen ijász, a ki az egyik falától
A másikig birjon nyilat lőni által.

Nehéz kőtömegek, hegyekből kitörve,
Száz kéztől emelten idomulnak körbe:
Tudósok elméje, rabmunkások karja
Feszűl és kifárad, s újra feszűl rajta.

S azután odajő a művészi véső,
S a betű, még ekkor csoda-uj találmány,
Két nevet s alakot örökít a késő
Utókor számára: a királyt s a bálványt.

Hemzseg az izzadó nép a szörnyű munkán,
Mint egy tarka hangyaboly, mely hegyet épít,
Nincsen pihenése a napnak lenyugtán,
Csillagfénynél fárad tovább késő éjig.

És hogy tartós legyen a kő ragasztéka,
Vérrel vegyítik fel, mely azt összetömje -
Férfi veritéke - s a hol nem elég a
Vér, hadd hulljon abba gyönge asszony könyje.

A kalapács csattog; dal se’ hangzik hozzá;
Kötél nyög, a csigák kereke csikorog;
Emberhang nem, csupán a gördült kő morog;
Sohajtás sem hangzik, mely sorsát átkozná.

Nimród szolgáinak nincsen élő szava,
Az ő munkájába beszélni nem szabad.
Aczéltáblára irt kemény törvénye ez:
- Rövid három parancs - «Hallgass, dolgozz’, fizess».

                      III.

Elbusultan néz alá az Isten
Ifjú földre, melynek keble hő még
A melegtől, melyből vette létét,
Annyiszor megváltozott a föld már.

Óriások, hév mocsár lakói,
Szárnyas szörnyek, szótlan korcsszülöttek,
Elveszének szörnyű csontjaikkal
Tüzemésztett izzó föld ölébe.

Ujra támadt elfajult csodáknak
Nemzedékét elseperte a víz,
És lemosta őket földszinéről
Terméketlen meddő erdeikkel,
S méregillatu virágaikkal.

Most ez ujabb faj, kit úgy neveznek:
«Isten képe!» milyen szép kivülről!
Adva néki arca, mely égre néző,
Adva néki sziv, mely égbe vágyó,
És az arcznak ész, erő a karnak.
És a szívbe oltva édes érzés,
Mennyből szállott: - «földiek szerelme».
Mily nemes lett ez - szerelme által!
Tud szeretni nőt, apát, fiúkat,
Testvért, jóltevőt, vitéz vezérét;
Még a holtak sirját is szeretni -
És szeretni nem levőt, - reményét.
- Még is legsilányabb földi féreg,
Mert bálványt imád és lánczokat hord.
Muljon ő is el, hová a többi?

Égnek őre, földvédő cherub szólt
Úr szinéhez: «Oh uram ne rontsd el!
Alkotád és kedved megnyeré ez.
Rá lehelltél, s élő lett belőle.

Másik ihletedtől, a mi pára
Állatoknál, lélek lett szivében.
Ihlesd őt még egyszer ajkaiddal,
És a lélek Isten-arczot ölt fel».

És az Úr még egyszer szállt a földre.
Rabnak indult tengő állatokból
Égre - és örökkön élni - méltó
Nagy, dicső és bátor fajt teremtni.

                      IV.

A puszta kövön a csillag alatt,
Fáradtan a sziklatöréstől
Alszik Mágok, a szelid arszlán.
Két karja aczél, de a szive galambé,
Álmába’ se vét ura ellen.

Mellette a vasrúd, a melylyel a hegynek
Tépdeli sziklaszivét napokon át
És véres a válla az ostorütéstől.
Ostorütéstől a váll, a minek
Mint nád forog a keziben az aczél!

Távolban a holdsugártól elöntve
Meglátszik a Bábel alakja.
A munka folyik pihenéstelenül.
De Mágok, a rest, meglopja az őrt,
S elvárja, míg alszik, hogy költse fel őt -
Nem hajnali fény, hanem ostor.

Mint álomi szózat az éj közepén,
Mint csillagesés ivülése,
Mint szélmoraj, a mi a földremegést
Titkon megelőzi, ne tudva, ne sejtve:
Jár végig a földön a mennyei szellem.

S ihletve az álmodozóra lehajlik.
«Kelj, álmodat hagyd el, a sziv fenekén,
Ébredjen a megnevezetlen erény:
A honszerelem. Legyen! Én akarom!
Szólj! Tégy! és ne remegd a halált».

                      V.

És Mágok fölkelt; szive uj vala.
A sziklazúzó szörnyü vasrudat
Vállára vetve, szétnézett körül.
A hajnal sáppadó sugárinál
Meglátta távol kéklő bérczeit
A honnak, melyből rabként elhozák.
És érze édes fájdalmat szivén,
Mit megnövelni olyan jól esik,
Fájdalmat, a mi akkor boldogit
Legjobban, a mikor beléhalunk.
Fájdalmat, a mi nem hal meg velünk;
De él utánunk minden porszemünkben
És nemzedékről nemzedékre száll.
Meglátta távol honja bérczeit.

   S akkor leszállt és ment Bábel felé.
A néma sáppadt dolgozóknak ezre
Utat nyitott előtte, félve nézték
S látták, midőn megálla Bál előtt.

   Bál szörnyű isten, szarva öklelő,
És teste széles, szája felnyitott:
Mindenki lássa, ölni mily erős
S elnyelni azt, kit ölt, mily termetes!
Két lába kigyó, jobb kezében egy
Halálfő, balban szívbevert szigony.
S hogy szörnyetegnek félelmesb legyen:
A rút csodának teste színarany.

   És ott megállt Mágok a szörny előtt.
És szólt, az «élő csendet» felriasztva.

   Bál, szörnyű rém, ha hallod szózatom,
Halld meg, Te nem vagy úr, csak sárdarab.
Halandó ember volt, ki alkotott.
Törendő érczcserép vagy tenmagad.
Elég a vér, mit érted áldozánk,
Elég a köny, s a férfi küzdelem.
Jól lakhatál, pihenj, s feledve légy.
Te nem vagy úr! Ormuzd az én uram,
Ki a napot választja lakhelyül,
E rémtorony, e szörnyű börtön itt
Nem a világközép; túl a hegyen
Terül az ősi puszta, az hazám
És én e pusztát, puszta bár, imádom.
Téged pedig, te rút aranycsoda,
Lesujtalak. Ne égbe fel, hanem
A porba térj, a mely atyádfia.

   S süvöltve szállt a súlyos érczdorong
S darabra törve hullt alá a szörny,
Fölszarvazott fejével rombolója
Lábához esve, a ki rátevé azt,
És úgy tekinte büszkén szerteszét.

   Mint villám első csattanásira,
A bérczek sorban végig visszazengnek
Eléb közelb, aztán mind távolabb.
Úgy dörge fel Mágok boszuszavára
A régen fojtva tartott jajkiáltás.
A néptömegnek néma ajka nyilt
És mindenik szólt a mi fájt szivének.
Szólt, a mi nyelvet anyjától tanult.
«Te nem vagy Isten; Jehova az úr,
És népe annak, népem, Izrael».
«Te nem vagy Isten: mert a Brahma az,
S hazám az Indus partja, nem Bábel».
«Te nem vagy Isten, áldott Isis az;
A földnek anyja, a ki gyermekit
Nem falja fel, hanem táplálni tudja.
S hazám a Nilus mentén Mizraim».
«Te por vagy, por vagy, por vagy! semmi más»
És mindegyik, ki szólt, meggázolá,
Míg por lett, a mi volt, rossz földi por.
És a kik olyan hosszan hallgatának:
Százféle nép, százféle szót emelt.
Egymás szavát nem érték: ám de egyet
Megérte minden, azt, hogy a szerelem
Érzelmi közt legfensőbb, édesebb,
Szeretni egy hazát és nemzetet,
És e tudatnál puszta lett Babel!

                      VI.

A por belepte Bábel romjait,
   Nimród hirét benőtte vad bokor.
Midőn egyetlen ország volt a föld,
   És egy úr rajta, rég elmult a kor.
A porrá tört Bált ujra önteni
   Kisértgeték a késő századok,
A sárga ércz, mit annyi nép imád,
   Sok bálvány képiben feltámadott.
De a mi Bábel pusztulásakor
   Lélekre hozta a nép ezreit,
Az istenihlet, a szent honszerelm,
   Az mindig él, és mindig üdvezit.