A tiboldi vár.

Költői rajz.

Még ép a híd, még állnak a falak.
Még a moha nem zöldül a tetőn,
Kivülről nézve büszke uri lak,
Márvány a lépcső, érczből a redőny.

Még gömbölyű kavicscsal szórt az út
És a kavics közt emberek nyoma.
Sőt néha, hogyha a hir nem hazud,
Sétálni itt jár a vár asszonya.

És még is itt a vég. Kimondva rád
A kőfalak halála; lassu vész
Láthatlanul emészti a varázst,
A mit kövekből támaszt a művész.

Kopasz vén szolga nyitja a kaput,
Kiváncsi vendég hogyha jön. Szegény,
Itt láta ő is annyi szép napot,
S a várral együtt lett mogorva vén.

S elmondja sorra itt ez ősi vár
Minden zugának hír-emlékeit,
A bibor szőnyegek felett ki járt?
A sűrű barna folt ki vére itt?

Hűs termeken viszhangzik a beszéd,
Üres tornáczokon úgy kong a hang,
Miként ha alvó rémek szerteszét
Ébredve mindent visszamondanak.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Ez itt a nagy ajtó, arany czifrák rajta,
Mind a két kilincsnek gyöngyház foglalatja,
Itt állt süvegelve úr és paraszt hajdan
A míg bebocsáták, ezen ajtón kivül. -
- Tessék fenntartani, mert most légvonat van.
Ember feje meghül.

Ebben a teremben tartották a törvényt
Jobbágyok perében; mind az egész környék
E várat uralta; abban a nagy könyvben
Tele mind a lapok kemény itélettel. -
- Sárga már az irás, por belepte szörnyen,
Ne nyissuk őket fel. -

Törvényterem mellett rejtekajtós kamra:
Most már szakadozott szőnyeggel takarva.
Belül titokteljes homály susogása:
Szőnyegek suttognak, virágokkal tarkák. -
- Törvénytevő urak ezt a szobát tarták
Kegyelemosztásra.

Rejtett csigalépcső vezet csavarogva
Innen a magasabb úri csarnokokba:
Édes meglepetés, boldog titkok útja,
Melynek nyitját csak a várurak tudhatták, -
- Kár, hogy azt már mostan minden cseléd tudja,
S denevérek lakják. -

Fenn a pompás terem, rajta még a szőnyeg;
De a bibor felett ronda pókok szőnek,
Hosszú láthatatlan szálakat eresztve,
Mikben a keresztül járók elakadnak. -
- Mintha mondanák, hogy mit jártok itt szerte
Hol a holtak laknak? -

Halhatatlan holtak, aranyos rámákban
Aranyruhás rémek, kiknek szeme ránk van
Irányozva mindig hideg piros képpel. -
- Most is oly kevélyen tekintenek még le.
Haláluk után is az alacsony népre,
Miként néztek élve.

Itt a legelső ős, kezében a dárda,
Mely az ellen-vezér szivét általjárta.
Ő vala az első, ki honfoglaláskor
Zászlóját kitűzé a Zoborra; ezért
Eredetére még előkelőbb százszor,
Miként Álmos vezér.

Mellette az első családalapító,
A ki e jószágot vérével szerezte,
Melle közepéből még kiáll a nyiltoll,
Mely szivét a harczban keresztűl szegezte.
E szép uradalmat ő vevé meg drágán: -
- Piros vére árán. -

Túl felől a főpap, hosszú ősz szakálla,
Áldott emlékezet annak minden szála:
Az a pompás templom, melynek kettős tornya
Ide látszik, egykor ő általa épült.
Az a márvány emlék, mely hamvait nyomja,
Soha el nem évül.

Emitt három vitéz egymással egy sorba’
Vérengző csatában együtt hulltak porba.
Mind oly délczeg képek, mind oly ifju arczok.
Egy tőről levágva, egyformán vitézek;
De kiknek halála megnyeré a harczot: -
- Győzve vérezének. -

Közbe egy-egy ékes bájos hölgy alakja.
Arcza halaványabb, miként patyolatja;
Két szeme lesütve, miként életében,
Ragyogását tartá csak a férj számára. -
- Az a tiszta gyöngysor illik igen szépen
Tiszta homlokára. -

Oh dicső elődi voltak e családnak!
(Vajon mit mondanak, ha most ide látnak?)
Hősök a csatában, bölcsek a tanácsban;
Mindenik ott hordja jelét érdemének.
Az egyiknél nagy könyv, másnál csatabárd van.
- Kár, hogy már nem élnek. -

Mikor tele a sziv, elhallgat az ember;
Hallgatva nyitunk be a másik terembe;
Ez a tánczterem volt, benne lenge árnyak,
Embertől nem hallott kisértet zenére
Földfeletti tánczot most is vigan járnak -
- El az útból félre!

Enyelg a török síp; csakhogy nem hallani:
Selyem suhogáskint csap felénk valami;
Rideg szekrényekben üres serleg csendül,
Áldomásra fogja tán a házi gazda?
Lankadt hárfa hurja hangtalanul pendül:
- Ki játszik most rajta? -

A négy széles falra széliben, hosszában
Művészien festve egy-egy kies táj van.
Mindenik kép egy-egy uri birtok rajza.
Tiboldoknak földe, ősöktől keresve. -
- Most is megvannak még mind a négyen - rajzban
A négy falra festve. -

A négy falra festve négy kisértő tájkép:
Mind a négy idegen kezeire szállt rég. -
- Elhunyt birtokoknak falra festett árnya
Olyan szépen illik a családi szentek,
Hősök, alapítók dicső kép-sorába,
Kik előre mentek. -

Félre innen, félre, szellemek tánczolnak,
Szellemek, a kiknek könnyű volt az élet,
Kiket nem aggasztott soha sem a holnap.
Hadd tánczoljon odább a könnyelmű lélek,
Bút látna arczunkon a lengő kisértet
S haragudnék érte. -

Félve nyit a szolga a mellék szobába.
Miért ez oly sötét, miért tartják zárva?
Szivet fojt a válasz: bánja, a ki kérdé,
Ide van elzárva mindazok emléke,
A kiknek élete a családot sérté
S gyászos lőn a vége.

Ottan áll a delnő, fagyos, mint a márvány,
Ajka összeszíva, két szemében ármány.
Fekete hajfürte, fehér keble halmán
Hóra hullott kigyó. Félelem rá nézni!
- Mért szeme oly égő, mért arcza oly halvány,
Hogy a szív megérzi? -

Az a fehér kéz ott sötét munkát végze:
Unott férj számára mérget kevert mézbe,
Nyalánk ölebecske a titkot felfedte,
A halál italba bele torkoskodva.
Meghalt a nő. Ez a képe. Im mellette
Az eb most is ott van.

Haragos testvérek arczképe az tulnan,
A kik ott látszanak háttal elfordultan.
Egy anyának szive szakadt meg miattuk,
Egy asszonyt szerettek, egymás vérit onták.
- A vérfoltot most is a padlón láthatjuk:
Soha fel nem mosták. -

S az ott a legeslegsötétebb zugolyban:
Férfi arcza, mint egy angyalé, csak olyan, -
Délczeg, és mosolygó, karcsú mint a nádszál,
Szeme szemérmesen lesütve mint szűznek.
- Hát te ifju délczeg bajnok mit hibáztál,
Hogy ide száműznek? -

Róbert ellen harczolt fegyverfogó kézzel,
Nem volt a szerencse a bajnok vitézzel.
Elveszté a harczot, de nem büszkeségét,
Önkényt őslakából száműzésbe méne,
Ottan elmult, elhalt, gyászban érte végét,
Ez volt szörnyü bűne.

Még egy ajtó nyilik, más terembe lépünk,
Puha szőnyeg felett nem hallatszik léptünk.
Itt már uj világ van; ifjabb kor divatja
Rendezé a termet pompás kényelemnek.
Minden, mi a testet édesen ringatja
És kedves a szemnek.

Rengő kerevetek selyemmel bevonva,
Kebleiket tárják kéjelgő álomra.
Alabástrom óra, aranyos, zománczos
Áll a mozaikkal kirakott asztalkán,
Mind a két mutató az egy órán áll most,
Dél- vagy éjfél után?

Régi s ujabb bölcsek: Homér, Shakespeare szobra
Mezetlen tánczoló nymphákkal egy sorba,
Közbe egy-egy ércz ló, egy kitömött páva,
Fali állványokon, üveges szekrényen;
Egymás satyrái, egymás mellett állva
Megférnek szerényen.

Czifraságnak valók, valamint a könyvtár,
Melyben díszkötésű könyvek állnak végig.
- Ott lehetnek. - Senki abba kulcscsal nem jár.
Őket csak a pompás kűlsejükért nézik.
Ama jó könyvek ez aranyos kalitba’
Soh’ se voltak nyitva.

Japán virágvedrek voltak nagyobb becsbe’
Bennök friss virág állt minden reggel, estve,
Friss virág bokréta, szép asszony kezéből
Harmattal leszedve, a mikor hajnallik.
Rég lehetett az már, a vedrek széléről
Asszú kóró hajlik.

Szép asszony se’ szép már, virág se’ terem már,
Az egész kastélyban senki rájuk nem vár,
Csak úgy szólnak róluk kénytelen, kelletlen,
A kik rég leveték már az emlék gondját,
Mint a kik egymásnak unalmas perczekben
Álmaikat mondják.

Hogy milyen élet volt! Milyen vidámság volt!
Hetekig sem jöttek ki a mulatságból.
Egyik mámorból a másikba rohanva,
Mig belefáradtak a gyönyörbe, kéjbe.
Méltán mondják, hogy ők a paradicsomba
Eljutottak élve.

Selyem függöny mögött látszik a hölgy képe,
Milyen szép lehetett ifju életébe’!
Tűz van a szemébe’: olyan égető láng,
Sötét pillák alól a mint letekint ránk,
Hogy nem csodálkozunk, miként e vár maga
Elégett általa.

- Az ősi pompás vár, a tiboldi birtok,
E két mosolygó szem miket úgy elirtott,
E pirosló szép ajk miket úgy lehelt szét,
E fehér kicsiny kéz miket úgy letépe! -
Senki sem hinné azt, ha nem látná: mily szép,
Mily bájos a képe.

Mellette a férfi, a nemes Tiboldok
Legközelebb sírba leszállott utóda,
Alszik-e a sirban, lehet-e ott boldog?
Találkozott-e egy ősével azóta?
- Mosolyog az arczkép, büszke kihivóan,
Mint ki olyan jól van!

Hogyha érző szive van e festett képnek,
Mint fájhat neki, hogy onnan le nem léphet!
Mint fájhat neki ott egyre mosolyogni,
Hogy kezével arczát el nem takarhatja,
Hogy nem tud szeméből csordultig omolni
Könyei patakja!

S hogyha éjfélenként azok oda által,
Amaz ősi képek ide elé állnak
S hideg rémes szóval elmondják előtte:
Ki mit tett, miért élt? ha béke vagy had volt,
Mi nyomot hagyott fenn? és mit szerze? - Hát te
Mit felelsz magadról?

- Mit felel magáról? Mit tud nekik szólni?
Kisértet hivásra mit tud válaszolni? -
«Mit ti drága vérrel, fáradsággal, észszel,
Hazafi érdemmel, takarékos kézzel
Szentelt bizományul bizton hagytatok rám,
Azt én elpazarlám».

«Elpazarlám könnyen, szórtam a világnak
És a hova szórtam, még csak meg se áldnak.
Átok volt, mit adtam, átok volt, mit vettem.
Férfiaknak lelke, asszonyok erénye
Drágán kel a földön; - hát még ott a mennyben
Ki számol meg érte?»

«Hogyha még utolsó volnék a családból,
Utolszor záródnék utánam a sírbolt!
De utánam sírnak a Tiboldi árvák,
Ősi hajlékukból miattam kizárvák.
Kik már őseiktől mást sem öröklének,
Mint terhét a névnek».

Oh ha e kép látja, oh ha e kép tudja,
Milyen nyomorral küzd bujdosó utódja!
Milyen átkot vitt le magával a sírba,
Milyen szégyent hagyott neve mellé irva:
Kín neki ott állni e rámában fogva:
Folyvást mosolyogva....

... Az utolsó ajtó csattanása dördül,
Kilépünk a keblet szorító légkörbül.
Nem jó lég van ott benn, nem jó ottan járni,
Nem való azoknak, kiknek forró vérük;
Alvó szellemekre jobb lesz azt bezárni
S nem vitázni vélük.

Lassan majd leomlik, pusztulásra válva:
- Mindennek, a mi van, megvan a halála. -
A por és a férgek lassan megemésztik,
A mi porlandó volt; zivatar és zápor
Gyorsabb rémerővel pusztítni segítik,
Miből még nem vált por.

Elfoglalja a pók, penész és a moha,
Miket lebontogat az elmulás roha,
Menedéknek nézi a denevér fia,
Földi nedvességtől fal és oszlop kidől:
A mi még ellenáll, összeőröli a
Mindent evő idő....

Vagy pedig eljön a hideg szivű üzlet,
Magas kéményt rakat a torony helyébe,
Az ősi termekbe üstöt, szövőszéket
S lármás gépeivel szövet, fonat, főzet.
S alkot, - miben aztán kisértet sem járhat, -
A kastélyból gyárat.

                      *

Még ép a híd, még állnak a falak,
Még a moha nem zöldül a tetőn,
Még nem kisért a bántó gondolat,
Hogy az idő lassan mindent ledönt.

De megtanit, a mit tanulni kell,
Egy gondolatra a tiboldi vár:
Hazámnak ősi rende oh figyelj:
E szó elől hideg szivet ne zárj.

Nem kérünk tőled terhes áldozást,
Nem véredet, nem úri kincseid,
Nem hogy szokott kényelmedet ne lásd,
Hogy az előre küzködőt segítsd;

De kérjük azt, hogy tartsd meg önmagad:
Ki önmagát elveszni engedi,
Az áruló, ki nemzetet tagad,
S hamvát a föld nyugodtan nem fedi.

Te légy e földön úr, ezt kérjük im.
Szeresd a földet, mely urrá teve,
Legyen előtted szent az ősi czím.
És drága birtok őseid neve.

Kis emberek ha elpusztulnak is,
Nem érzeni. Támad helyükbe más;
De várakon ha fordul a paizs
Sírt az egész nemzet keserve ás.

Ha a tetőn kezd a ház omlani,
Ki tartja fönn az ősi nemzetet?
Ki fogja hírét, hangját hallani,
Hahogy belőle nagyja elveszett?...