Ezer év.

(Szavalta az irói segélyegylet hangversenyén
Jókainé 1867. ápril. 22-kén.)

Két évtized: - s betölt az ezredév,
   Magyar nép életének ezrede.
Mondjuk: tiz százados tündéri álom;
   Valóban átélt hosszú szent rege!

E föld egy szines szappanbuborék,
   Története - bolygó szinváltozás;
A mint egy szin a mást felváltja, az
   Nép-eltünés s uj ország-támadás.

S e hab tünő szinváltozásait
   Két szellemórjás nézi két felől:
Egyik teremt, éltet, megtart, szeret; -
   Másik rombol, tagad, pusztít, gyülöl.

Az Isten és az ördög. - Mély gyönyörrel
   Szól Isten: «Nézd! e szines kis tekét
Lakják népmilliók. És mind e nép
   Keblében hordja élő Istenét!

Hazát teremt, s azért meghalni tud;
   Erényt jutalmaz, bűnt megbünteti;
Tudást keres, s teremtés titkaig
   Mélyiti le merész tekintetit;

Csodákat alkot; a világerőt
   Szolgálni készti, emléket szerez,
S hitével harczra hivja a halált;
   Sírját tuléli, s Isten része lesz.»

Felel az ördög: «Mind ez tenmüved: -
   Teremtéd, - s tetszik őt megtartanod; -
S mig azt hiszed, hogy lelked adtad át
   E fajnak, csupán védárnyad van ott.

Egy nemzetet megvéd a sokaság,
   Mást védi tenger, bérczek, sivatag:
Egyik szolgálni tud, urkodni más.
   És mind azért, hogy megmaradjanak.

De adj egy népet, mit nem véd rokon,
   Tedd helyre, hol nem védi önkarod:
Sem tengerár, sem szirtek képiben,
   Csupán az ősi lélekakarat.

És adj e népnek vaskemény szivet,
   S e szivbe szikrát, szikrázó tüzet:
Nemes tüzet, hogy zsarnok ne legyen
   S vas szivet, mely zsarnokot nem türend.

És akkor, hogy próbára tegyem én,
   Egy ezredévre én kezembe add:
- Egy percz az néked - és e percz alatt
   E nép elmulik s téged megtagad!»

Szólt Isten: «Itt a nép, próbáld meg őt!»
   S kihozta bölcsőjéből a magyart,
És átadá, legyen próbálva itt,
   Mig ezredév: - öröklét percze tart.

Vad napba-néző nép volt az: - merész
   Önvérét vesztegetni untalan:
Kinek Istent az ég, hazát a föld
   Még nem adott: hitetlen, hontalan.

Mint égő meteor, lángolva jött,
   Országot gyujtó kedvtelésiben,
Az Isten rálehelt, mondá: «szeress!»
   S az égő lángból lett honszerelem.

Vad, szörnyü indulat, ha féke nincs;
   Közel, távol szomszédnak rettegés;
Szigetté lesz a hon, maga körül
   Árasztva a kifolyt vér tengerét.

És e tenger elönti! - Nevetett
   A daemon a veszélynek gyönyörén!
«Elmulik e nép önmagában is,
   És össze őt még nem is én törém!»

De Isten rálehelt és monda szót:
   «Ismerj meg engem!» és a büszke láng
Égetni megszünt, lett belőle fény:
   A hitnek fényét árasztó világ!

S két századon át küzde fényeért,
   Mit ronta mindig daemon balkeze:
Folyt vér: a szél minden irányiból
   Az uj nép ellen uj vész érkeze. -

Nem veszté el. - Küzdésből lett a hir;
   Vércsepptől zöldebb fű a sírokon:
Veszélyből áldás, és közé törő
   Ellen fajából lett uj honrokon.

Haragba jött a daemon, s bősz dühvel
   Hő vérbe mártott szörnyü ujjait
Végig söpré e nép törtenetén:
   «Isten szeme őt ne találja itt!»

Hozott népirtó csordát ellene,
   Árt önte rá ki vérből, és ez árt
Szárasztani fölgyujtá városit,
   S oltásra hozta könyek záporát.

Egyetlen jajkiáltás, egy halál!
   Egy nemzet hangja, mely kiirtatik!
Nem hallik az föl csendes éjjelen
   A mérhetetlen égmagaslatig?

Felhallik. - Isten szóla: «élj tovább!»
   S az eltiport nép ujra felvirult,
Helyét betölté népek harcziban,
   S a hir beszélt nehéz csatáiról.

Szabad lett és dicső. - E nép szive
   Egy dobbanás volt, hogy ha érezett,
És hogyha tenni kellett, az egész
   Tudott emelni egyetlen kezet.

A gyülölés sötét nemtője szólt:
   «E fajt nem fogja másnak fegyvere;
Támadjon ön keblében a viszály,
   S tulajdon villongása verje le!

Testvér a testvért, a jobb kéz a balt
   Támadja meg! Imádja ellenét!
Hadd ostromolja egymás templomát,
   S Istent csufolva hulljon szét e nép!»

S az átok méregmagva megfogant.
   Harczolt a nemzet önfiaival;
Hol mind a két fél vesztes egyaránt,
   S a győzelmesnek gyász a diadal.

- Még ez sem törte őt le; - vére folyt,
   De hire nőtt; s ha tüzbe hányaték,
Ott is tanubizonyságot teve:
   Hogy nemes ércz, mely tüzben meg nem ég.

Sátán irigyen bánta rossz müvét:
   «E szikla-nép kifog minden halálon:
Más nemtő lássa hát kimulni őt:
   Pusztitsa el a lassu, kába álom.

Ugy muljon el mint sír márványiról
   Avult irás lassankint elenyész,
Idők mohája, rozsda törli el,
   Nem bántja tűz, vas, - csupán a penész.»

S jött a hizelgő lassu kábulat,
   Mely a magyar szivét elringatá:
Feledni tudta multját; szenderén
   Magát önellenének álmodá.

S mélyen szunnyadva, elhagyá magát,
   Fogyott, megolvadt, mássá alakult:
Nem látta meg nagy őseit, kik ott
   Körüle lengtek gyászos árnyakul.

Feledte nyelvét, ős szokásait,
   Gúnyt űze abból, a mért apja halt.
Oltárán más istennek áldozott;
   S tor-asztalnak vevé a ravatalt.

Nevette azt, mért annyi sziv szakadt,
   Elesküvé hazája szent nevét!
- Ur Isten! bűnül fel ne ródd neki:
   Hiszen csak álmodott, míg ezt tevé!

Isten szemébe köny gyült, látva őt.
   Öngyilkosoknál veszve a malaszt:
Ki életéről önmaga lemond,
   Többé az ég sem szabaditja azt.

S Isten szeméből földre hullt a köny,
   S Isten könnyéből költő támadott,
S a költő fájó éneklésire
   Fölébredett az alvó tetszhalott.

S széttörte rárakott bilincseit;
   Körültekinte, és lelkébe tért;
Magasan járt a nap: - fizetni kell
   Egy átaludt századnak bűneért.

S e népet látta Isten küzdeni,
   Sietni elmulasztott év után,
Előhaladt nagy nemzetek között
   Versenybe szállni nagy szellemtusán.

A halhatlanság csarnokába visz
   E föld szinéről nem egy angyal-ut: -
E nép egyenlő hévvel birta meg
   A kardot, lantot, ásót és gyalut.

És győze minddel! - S akkor összetépték,
   Nem egy, de minden ördög törte le.
És aztán eltemették, mélyen is,
   Kardját, lantját, elhantolák vele.

Oh ezred évnek végső százada!
   Anyánknak néztünk, s mostohánk levél!
Hittük: aranykor kezdő napja lészsz;
   S te azt mondád: «az utolsó levél!»

De hogyha Isten elfordítta is
   Arczát, utána törtek sóhajink;
S ha «ő» nem szállt közénk, fölmentenek
   Hozzá követekül martyrjaink.

És látta Isten, hogy e hon fia
   A tulvilágon is hazát szeret,
S e honnak itt, melyen hamvát hagyá,
   Még ottan is könyörg uj életet.

Hogy nincsen nyugta még a sirba’ sem:
   Hogy csörren kardja, pendül lantja ott;
Hogy siró nemzetének népivel
   Együtt sir ezer millió halott!

S még egyszer szólt az Ur: «Föltámadás!»
   S a szellem ujra élő arczot ölt.
Két évtized még, és az ezredév,
   Kisértetek nehéz harcza betölt.

A végső két legsúlyosb évtized,
   Mely minden titkát megpróbálja majd:
Hogyan teremtse ujra, vagy hogyan
   Temesse el örökre a magyart?

E hon felett egy végső nagy csatát
   Egy Isten és egy daemon küzdenek:
Magyar nemzet! melyik részére állj?
   Határozd el magad, és ne remegj!