Rész

  1       I|            elhangzik az első mondat, óh, mi szépen hangzik! Óh,
  2       I|               óh, mi szépen hangzik! Óh, mi szépen hangzik! Nézzetek,
  3       I|            mű tele van szépségekkel, óh, bizonyára remekmű az. Ne
  4      II|             szépségekkel találkozik. Óh, az úri körök delnőinek
  5      II|              alól kitisztogatni.~ ~– Óh, kérem, én is barátja vagyok
  6      II|          halasztottam volna azt.~ ~– Óh, emiatt ne csináljon magának
  7      II|          asszonyság foglalja el.~ ~– Óh, be kedves gyermek; ha az
  8      II|             előtt meghajtotta magát. Óh, higgyétek el, hogy az ifjak
  9      II|           versre tanított engem?~ ~– Óh, igen, igen – monda az ifjú –,
 10      II|           támadnak valamivé lehetni. Óh, én bizonyára sokat fogok
 11      II|             mégis itt hagyhatná.~ ~– Óh, kérem, én féltékeny vagyok
 12     III|             Csodálkozni méltóztatik. Óh, ez az asszonyság, aki képes
 13     III| Bizonyítványok vannak kezeim között; óh, annyi éveken keresztül
 14      IV|           városszerte őt ismerék el; óh, ki előtt nem voltak zárva
 15      IV|       hitelezők rögtön észrevesznek. Óh, a hitelezők nagy pszichológok.~ ~
 16      IV|          esküvései nem hatották meg. Óh, az egy Cerberus!~ ~Csüggedten,
 17      IV|              Parancsoljon velem.~ ~– Óh, nem parancsolok, csak kérek.
 18      IV|              villájukon odakünn.~ ~– Óh, én bizonyosam tudom, hogy
 19      IV|           nap előtt visszautasított. Óh, jól tudta ezt előre Maszlaczky
 20       V|        kellett engedni gyermekére.~ ~Óh, Eveline már bölcsebben
 21       V|     élvezetében megháborítottam.~ ~– Óh, kérem, ő még gyermek, neki
 22       V|              számára fogadta el.~ ~– Óh, e boldogságot méltsád nemcsak
 23       V|              találkozhatni vele.~ ~– Óh, uram, csak keresni kell –
 24       V|       családja iránt viseltetem.~ ~– Óh, bizonyos vagyok felőle.~ ~–
 25       V|              kedves Maszlaczkym…~ ~– Óh, kérem – vágott közbe Maszlaczky
 26       V|          mely e kézzel fölérjen.~ ~– Óh, tudom, jól tudom azt; én
 27       V|           férjhezmenetelre való.~ ~– Óh, kérem, néhány év nem tesz
 28       V|     mindenben rendszerei vannak.~ ~– Óh, és mily csodás rendszerek –
 29       V|     fordulatot adott a dolognak.~ ~– Óh, én nem akarom oly messze
 30       V|           könnyezve ölelé át férjét. Óh, nemes hivatás! Lehet-e
 31      VI|             leereszkedést szenveleg. Óh, a gyermek érzése a legegyenesebb
 32     VII|              verset is mondott neki; óh, milyen vidám dolog volt
 33    VIII|         akikhez többé semmi közöd.~ ~Óh, ezt nehéz, igen nehéz volt
 34    VIII|              szabadított meg férjem; óh, de százszor veszélyesebb
 35    VIII|       szeretett, annyit szenvedett”. Óh, ne hagyj válasz nélkül;
 36    VIII|              is megbocsát. Férjedet… óh…”~ ~Itt félbeszakadt a levél.
 37    VIII|             végszavaihoz: „Férjedet… óh…” mintha várta volna még,
 38      IX|         kisasszonyt szidják így?~ ~– Óh, nem. Hanem a nevelőnét.
 39      IX|              ügyelni nyögéseire.~ ~– Óh, kedves Zoltán – nyögé Karolina,
 40      IX|           ide! Üljön le! Ide mellém! Óh, egészen magamon kívül vagyok.
 41       X|            eszme verítékverő volt.~ ~Óh, Pest, óh, országunk szíve!~ ~ ~ ~
 42       X|        verítékverő volt.~ ~Óh, Pest, óh, országunk szíve!~ ~ ~ ~
 43       X|        pikket hívnak. Mi lehet ma?~ ~Óh, mi lehet ma! Irgalomnak
 44       X|             magnetizmusban, ugyebár? Óh, én azt csalhatatlannak
 45       X|            sem képes megtagadni.~ ~– Óh, vannak – szólt Maszlaczky
 46       X|        epigon, Emánuel barátunk.~ ~– Óh, az is igen jeles tréfa
 47       X|               az anya szeme láttára. Óh, borzasztó!~ ~– Ezeket több
 48       X|            érzé leroskadni vállaira? Óh, a föld jobb anyánk nekünk,
 49       X|              a földre eszméletlenül. Óh, átok! Nem mondhatja meg,
 50       X|                kiálta a kocsisnak. – Óh, leányom! Haza, haza!~ ~
 51       X|           gyermekeit vitte ölében.~ ~Óh, milyen boldog az az asszony! –
 52       X|        Hallatszanak-e emberhangok?~ ~Óh, igen, az ablakokból, a
 53       X|         világánál, kivont karddal.~ ~Óh, az a kivont kard olyan
 54       X|          meséltetett vele magának.~ ~Óh, mennyi szép mesét tudott
 55       X|              zokogva:~ ~– Ne mondja, óh, ne mondja azt! Mi lenne
 56       X|         rejtélyes mormogása mellett. Óh, hogy reszketett, hogy nyögött
 57       X|             mint valami álomjáró.~ ~„Óh, igen, hiszen e leány beteg” –
 58       X|        reáboruljon? Átölelje nyakát? Óh, igen; reáborult, arcát
 59       X|   reszketéssel ezt súgta fülébe:~ ~– Óh, Zoltán, hajítson ön engemet
 60       X|  szabadíthatja meg az egész világot. Óh, mint szeretné, ha azon
 61       X|        tutajokat rovátkolva belőlök. Óh, Úristen, hát el fogod süllyeszteni
 62       X|        herceg elfogódott hangon.~ ~– Óh, mi az, fenség? – vigasztalá
 63      XI|         fizesse meg” kimondásához.~ ~Óh, mint a hideg láz, terjed
 64     XII|        szemek könnyei hullottak reá. Óh, ha e percben ott lett volna
 65     XII|               mást mint jó hazafi.~ ~Óh, csak mostan érzem, mennyi
 66     XII|         ezreket vihet fel magával.~ ~Óh, nagy és nemes hivatás gazdagnak,
 67    XIII|            egy pohár vizet adni.~ ~– Óh, dehogynem – viszonza az
 68    XIII|      tanulhatta az anatómiáját.)~ ~– Óh, én egészen új ember fogok
 69    XIII|  gyógyrendszer mellett; azonban…~ ~– Óh, nem gazdaságos – ragadá
 70     XIV|           vidám septemvirné.~ ~– Én? Óh, dehogy! – mentegetőzék
 71     XIV|            szállt alá a lépcsőzeten. Óh, azt meg kell nekik engedni,
 72     XIV|            fognak gondolni egymásra. Óh, édes, tiszta örömei az
 73     XIV|             reményt a magáévá tenni. Óh, sokszor, igen sokszor fog
 74     XIV|        először, nem is utoljára.~ ~– Óh, az a semmiházi, már bizonyosan
 75     XIV|        mennyi hallgatnivalójok volt! Óh, arra kevés volna egy hó,
 76     XIV|         kezeit összetéve előtte:~ ~– Óh, kedves Zoltán! Ne nézzen
 77     XIV|       gyűlölni, irtózni, iszonyodni. Óh, adja ön azt az írást nekem
 78     XIV| legveszélyesebbikét el fogja árulni? Óh, nem. Bizonyára Maszlaczky
 79     XIV|          Következtek a bizonyítékok. Óh, mi utálatos dolgok voltak
 80     XIV|      leheltek mirigyes leheletükkel. Óh, irtózatos!~ ~Hanyatt dűlt,
 81     XIV|       felelni majd mind a hármokért. Óh, bizonyára az le fogja mosni
 82     XIV|        villogó haraggal szemeiben.~ ~Óh, milyen jólesett ezen sorokat
 83      XV|             hozzá, és megölelte.~ ~– Óh, mennyit szenvedtem! – nyögé
 84      XV|             még meg sem volt kezdve. Óh, ezeknek az uraknak bizonyos
 85      XV|         ismét föl nem emelkedék.~ ~– Óh, anyám, kedves jó anyám!~ ~
 86     XVI|              módon megjutalmaztatom. Óh, csak tessék!~ ~Maszlaczky
 87     XVI|          szépen kizöldültek azalatt. Óh, milyen rendetlen ember
 88     XVI|          gondol nagyságod azokkal?~ ~Óh, pedig Abellino szívének
 89   XVIII|        ablaktáblát a könyökével.~ ~– Óh, óh, óh! Kend ügyetlen ember.
 90   XVIII|    ablaktáblát a könyökével.~ ~– Óh, óh, óh! Kend ügyetlen ember.
 91   XVIII|              könyökével.~ ~– Óh, óh, óh! Kend ügyetlen ember. Jól
 92   XVIII|  papírszőnyegekkel fogjuk befedezni. Óh, így nem maradhat. A Kőcserepy
 93   XVIII|       udvarmesternek, és így tovább. Óh, egészen más rendszer fog
 94   XVIII|      alattunk meg a mély víz zúgott. Óh, hogy féltem!~ ~– Sokat
 95   XVIII|  hagyhassanak saját gyermekökre.~ ~– Óh, gonosz emberek! – kiálta
 96   XVIII|           engemet tegyenek gazdaggá. Óh, ez a gondolat megöl engem!~ ~
 97   XVIII|              már a víz a teának.~ ~– Óh, már be is főztem régen.~ ~–
 98   XVIII|        gyalázat! Én ilyen embertől…! Óh, ki nem mondhatni! Mivel
 99   XVIII|             kifacsart citromhéjat?~ ~Óh!…~ ~Ennek a gondolatnak
100   XVIII|           kiket valaha megrontottak! Óh, azt gyönyörűség lesz elnézni!~ ~ ~ ~
101   XVIII|           sohasem vehetnek tudomást. Óh, ez az ember legalább tizenkét
102   XVIII|            minden kincseivel együtt. Óh, mennyivel jobban gyűlölné
103   XVIII|             elhalaványult ajakkal.~ ~Óh, a kedves, délceg, szeretetreméltó
104     XIX|         kijózanultak, megvetették.~ ~Óh, mint kellett neki gyűlölnie
105     XIX|              nem a nép volt a rossz; óh, a nép mindig jó, hanem
106      XX|    indulatától? Ezt kérdezi Dabroni. Óh, van, van; erősen érzékeny
107      XX|          hogy őt meg akarják ölni.~ ~Óh, bizonyára meg fogják ölni,
108      XX|             minden irgalom nélkül.~ ~Óh, hogy kellett sietnie. Az
109     XXI|             jókor látunk benneteket? Óh, mi kedves bohók vagytok
110     XXI|                 Igazán kétségbeesve? Óh, azért a gyöngéd vallomásért
111     XXI|          hogy csattognak a kardjaik. Óh, Zoltán, Zoltán, megálljatok!
112     XXI|             közé. Engem öljetek meg! Óh, Zoltán, ne vívj! Tedd le
113     XXI|       Megölik őt, és megölnek engem! Óh, Zoltán, óh, kedves Zoltán!~ ~
114     XXI|          megölnek engem! Óh, Zoltán, óh, kedves Zoltán!~ ~A tanácsosné
115    XXII|           semmi, édes gyermekem.~ ~– Óh, van. Itt egy ajtó van az
116    XXII|             éjjel, és senki más.~ ~– Óh, dehogy ültél itt. Én híttalak
117    XXII|      kardokkal vívnak halálos tusát. Óh, mint sikoltott, hogy takarta
118    XXII|              meg ne történhessék az. Óh, milyen jólesett! Ez még
119    XXII|              járt, mikor én aludtam. Óh, tudom én, hogy ő hol jár.
120    XXII|         homlokán reszkető kezét.~ ~– Óh, óh! Nem úgy kellett volna
121    XXII|              reszkető kezét.~ ~– Óh, óh! Nem úgy kellett volna engemet
122    XXII|              nem szerettünk tégedet? Óh, hogy mondhatod azt, hogy
123    XXII|              dobog olyan fennhangon. Óh, azt senki sem tudja, sem
124   XXIII|          helyen meg fogunk mi halni. Óh, ha arra vigyázott volna
125   XXIII|       szánalmasan nyögött, lihegett… Óh, és senki sem tud segíteni
126   XXIII|             egyet, apáért leányt!”~ ~Óh, nem. A galamb fájdalmának
127   XXIII|                  Őt is megölték?~ ~– Óh, nem – felelt Katinka, e
128   XXIII|    véletlenül halnak meg az emberek? Óh, én ezt jobban tudom. Sokkal
129   XXIII|              sietőket munkájokban.~ ~Óh, bizonyára Kőcserepy tanácsos
130   XXIII|          lesz hozzá az a sírig!…~ ~– Óh, én kedves gyermekem! –
131   XXIII|        Minden, minden rátok marad…~ ~Óh, ez volt az út a megőrüléshez!~ ~
132   XXIII|      ismeretlen eszme a fájdalom?…~ ~Óh, ki tudna erre megfelelni?
133   XXIII|           közt. Nincs hova fektesse… Óh, az iszonyatos!~ ~Zoltán
134   XXIII|           meg Zoltán remegő kezét.~ ~Óh, más oka volt annak remegni…~ ~
135   XXIII|           atyám. Énértem tetted ezt. Óh, ha tudnád, milyen boldoggá
136   XXIII|             s kezét nyújtá felé.~ ~– Óh nem, óh, nem – sietett mondani
137   XXIII|             nyújtá felé.~ ~– Óh nem, óh, nem – sietett mondani Zoltán,
138   XXIII|         olyan sokat szenvedtem?…~ ~– Óh, ne mondja azt, kedves Vilma! –
139   XXIII|            keblén, s felsóhajta:~ ~– Óh, én most vagyok legboldogabb –
140    XXIV|       ezentúl gyermekeiben leend az. Óh, az igaz jellemek nem iparkodnak
141     XXV|           mind most izzad ki rajtam. Óh, ez a Priesznicz valóságos
142     XXV|          eret vághatnék rajtad”!~ ~– Óh, kedves Maszlaczkym, én
143    XXVI|          abból, amit mások látnak.~ ~Óh, e sasszemekre nézve nincs
144    XXVI|           nézve ott a kelő napnál?~ ~Óh, mint fájhat nem láthatni