Rész

  1      II|      gondolkozni.~ ~– Fiskális úr – szólt báró Berzy, kit az eleven
  2      II|       hajdúja van a főispán úrnak – szólt báró Berzy kurta groomja,
  3      II|       Jerünk ki innen a szabadba! – szólt Katinka, kedves szökelléssel
  4      II|           Kárpáthy?~ ~– Nem éppen – szólt Katinka mosolyogva.~ ~–
  5      II|        kedvesed.~ ~– Ah, te bohó! – szólt Katinka, szeme fehéreig
  6      II|             mind.~ ~– Igaz biz az – szólt Kovács könnyű kedéllyel –,
  7      II|               Méltóztatik átlátni – szólt Rudolf –, hogy a kíséret
  8      II|          Úgysem akadt volna párom – szólt az ifjonc féltréfásan.~ ~–
  9      II|           valóban, Zoltán barátom – szólt közbe Emánuel barátunk –,
 10      II|        Rudolfot egyedül bocsátani – szólt Flóra, tréfával kerülve
 11     III|                 Jól van, elmondom – szólt Maszlaczky, megnyerve Abellino
 12     III|            is elveszti a pörömet! – szólt közbe Abellino, kit bosszantani
 13     III|     nyomtatásban napvilágot látni – szólt Abellino kacagva, kinek
 14     III|            mindjárt megmagyarázom – szólt Maszlaczky úr, felülve kerek
 15     III|      részesülni, kedves nagyságod – szólt közbe szárazon Maszlaczky.~ ~–
 16     III|          beszél.~ ~– Azt elhiszem – szólt az ügyvéd nyugodt büszkeséggel. –
 17     III|         Uram, ön tréfálni látszik – szólt Abellino sértetten. – Huszonnégyezer
 18      IV|           nem adom.~ ~– No, látja – szólt szelíden Abellino, mintha
 19       V|     hasonlatos legyen az enyimhez – szólt malasztteljesen a tanácsosnő,
 20       V|           uram, csak keresni kell – szólt jóindulatú hangon a tanácsosnő –,
 21       V|            Nem, méltsás asszonyom – szólt nemes lemondással –, fiatal
 22       V|               Megbocsát méltságod – szólt Maszlaczky úr a néhány percig
 23       V|            Ily jutalom elég nekem – szólt az ügyvéd, szemeit megtörölgetve. –
 24       V|           Jó, kedves barátom uram – szólt Maszlaczky úr, mint ki valami
 25       V|       hangján szólva:~ ~– Szívemből szólt ön – s azután, mintha nem
 26     VII|            híják?~ ~– Ebkérdi Pál – szólt a cseléd fitymálva s nagyon
 27     VII|              hozzá nem nyúljatok! – szólt közbe a hajdú. – Ez törvényes
 28     VII|         Hajts vissza Szentirmára! – szólt Rudolf a kocsisnak, s néhány
 29    VIII|             el kell tőlünk válni! – szólt hirtelen és egyenesen a
 30    VIII|                Üljön le, barátom! – szólt hozzá szárazon.~ ~Zoltán
 31    VIII|  kényszeríthet engem arra?~ ~– Én – szólt Rudolf szelíden, s szomorúan
 32    VIII|         kezét.~ ~– Ön, gyámatyám? – szólt a gyermek elbámulva, ki
 33    VIII|             Lesz, bizonyára lesz! – szólt Rudolf, megszorítva a gyermek
 34    VIII|                  Emlékezem bizony – szólt az öreg cseléd készséggel –,
 35      IX|       Tanuljon magára felügyelni! – szólt Rudolf erőltetett, száraz
 36      IX|         elhalmozák. Karolina nem is szólt hozzá másképp, mint a legszenvedélyesebb
 37       X|               Én bizonyosan tudom – szólt Maszlaczky úr –, a belváros
 38       X|       maradt.~ ~– Az igen különös – szólt bele a hétszemélynökné –,
 39       X|        megtagadni.~ ~– Óh, vannak – szólt Maszlaczky úr tragikus sóhajjal,
 40       X|           Nincs mit beszélni róla – szólt Zoltán, restellve a válaszadást,
 41       X|             hogy ki mer odamenni? – szólt közbe a septemvir.~ ~– Pedig
 42       X|           ugyan okosan cselekedte – szólt Tarnaváry úr, könnyebben
 43       X|          Azt nem tettem volna meg – szólt Zoltán büszkén –, mert itt
 44       X|         megindult.~ ~– Az különös – szólt közbe Maszlaczky úr, ki
 45       X|                  Mi az? Szökőkút? – szólt Tivadar. – Őrült ez az ember,
 46       X|              Ah, az érdekes lehet – szólt a báró –, ilyesminek még
 47       X|           Amint látni méltóztatik – szólt Trommel. – Tessék besétálni
 48       X|            szuszogjanak oly soká! – szólt végre kifakadva.~ ~Trommel
 49       X|            szóra.~ ~– Csitt csak! – szólt a kormányos. – Hány száz
 50       X|         árát.~ ~– No, látja az úr – szólt a kormányos az erkélyen
 51       X|       minden vonásán.~ ~– Barátim – szólt elfogódott hangon, mialatt
 52       X|                 Régóta hallgatjuk – szólt a bankadó ifjú.~ ~– És tudtok
 53       X|        istenemre, jó helyen jársz – szólt a bankadó, egészen áthevült
 54       X|             Megálljatok, barátim! – szólt a bankadó. – Az a szegény
 55       X|        alkudni e rettentő órában! – szólt elszörnyedve a meleg keblű
 56       X|             ne vesztegesd azt itt – szólt közbe a kávéházi bankadó. –
 57       X|            kicsit, nem árt nekik! – szólt Bogozy nagyot nevetve. –
 58       X|       magadat, kedves jó paripám! – szólt hozzá hízelgő szóval. –
 59       X|     Szorítsd odább!”~ ~„Nem, nem! – szólt magában, megkeményítve reszkető
 60       X|   elfeledett kiáltani. Talán nem is szólt volna, ha a szabadító arra
 61       X|              Egy beteg gyermeket? – szólt Miklós, mialatt egyik szolgája
 62       X|      feleselni!~ ~– Nem lépek át! – szólt a fiú durcásan. – Én megígértem
 63       X|                  Nem azért teszem – szólt ez alányomott, döbörgő hangon –,
 64       X|             Hintó járt a kapu alá – szólt Vilma, ki a keresztülfutó
 65       X|          Hova visz?~ ~– Csak menj – szólt Vilma érzékenyen –, olyan
 66       X|               Úgy megbocsásson ön – szólt Zoltán –, nincs más mód,
 67       X|             És Vilma – egy szót sem szólt Zoltánról senkinek.~ ~De
 68    XIII|            urává tegyék. Elég indok szólt mellettök. Az ifjú két világrészt
 69    XIII| törvénycikkelynél fogva?~ ~– Uram – szólt doktor Mauz, nyakát kravátlija
 70    XIII|      vállalni.~ ~– Méltóságos úr! – szólt a pácienshez fordulva. –
 71     XIV|            a delnők ezt a páholyt – szólt csintalanul Tarnaváryné. –
 72     XIV|                  Köszönöm, Zoltán – szólt az mosolyogva –, nem haragszik,
 73     XIV|            földre, s én felvettem – szólt Zoltán nevetve, de e nevetés
 74     XIV|          Barátom, igaz jó barátom – szólt reszketeg hangon Kovácshoz. –
 75     XIV|               Az én tudtommal nem – szólt ekkor Kovács határozottan. –
 76     XIV|          volna rá.~ ~– Úgy! Értem – szólt Bogozy. – Tökéletesen értem.
 77     XIV|         garas.~ ~– Kedves barátom – szólt Maszlaczky úr, pozitúrába
 78     XIV|              És midőn az ő anyjáról szólt, mily tiszta kegyelettel,
 79     XIV|             El akarok róla szokni – szólt odavetőleg Zoltán –, s azután,
 80      XV|          ülni.~ ~– Kedves barátom – szólt vidámságot szenvelgve –,
 81      XV|            Az sok, az nagyon sok! – szólt Zoltán felugorva, s lecsapta
 82      XV|      sóhajtva, reszkető lélegzettel szólt:~ ~– Megbocsát ön, hogy
 83      XV|                Ezt köszönöm önnek – szólt az ifjú, melegen szorítva
 84     XVI|             macskai hunyászkodással szólt közbe:~ ~– Hat héttel előbbre
 85     XVI|           tilthat ön meg énnekem? – szólt, kétfelé vágva kabátja elejét
 86     XVI|    tiszteletlen hangon beszéljen! – szólt Kovács határozott egyenességgel.~ ~–
 87     XVI|            ki volt.~ ~– Doktor úr – szólt Maszlaczky –, menjünk együtt!~ ~–
 88     XVI|              kettőig is.~ ~– Uram – szólt Maszlaczky a rettegés vakmerő
 89    XVII|      nagyságod szájából reá nézve – szólt az öreg. – Most már semmi
 90    XVII|             Még egy izenetünk van – szólt, változatlan arccal vonva
 91   XVIII|            kulcsokat.~ ~– Még nem – szólt a fiskális úr, nagyon meg
 92   XVIII|               Ez a „nyissuk” Pálnak szólt, ki olyan szépen engedelmeskedett,
 93   XVIII|          láttam azóta.~ ~– Nem-e? – szólt egészen elszomorodva a vak
 94   XVIII|         vigalom.~ ~– Kedves Lizám – szólt remegve –, akiről te beszélsz,
 95   XVIII|           Egész nap egy jó szót sem szólt hozzá, este mindenkitől
 96   XVIII|         Mennem kell vendégeinkhez – szólt, gyöngéden megcsókolva neje
 97   XVIII|             akartál hozzánk jönni – szólt Flóra mosolyogva, tréfásan –,
 98   XVIII|             felelni.~ ~Végre Rudolf szólt hozzá:~ ~– Amim nekem van,
 99   XVIII|             s több efféle.~ ~Nem is szólt ezután semmibe az elnök
100   XVIII| ismeretlenen, s éles, öklelő hangon szólt egyenesen hozzá, amint szemközt
101   XVIII|        olyan keményen megtámadnod – szólt Rudolf Tarnaváryhoz –, a
102   XVIII|           kimond.~ ~– Alig hiszem – szólt Rudolf. – Kőcserepyék jól
103   XVIII|   székvárosban.~ ~– Hm, jó napot! – szólt Tarnaváry egész illendőséggel
104   XVIII|            hogy ez ügy nem tréfa! – szólt indulatos hangon Dabroni. –
105   XVIII|            Az akar engem megölni! – szólt odamutatva Dabronira. –
106   XVIII|          kötözzétek meg!~ ~– Uram – szólt e szóra egészen dühbe hozva
107   XVIII|      szobába.~ ~– Méltóságos uram – szólt, egyet csavarintva izzadt
108   XVIII|    verekedni.~ ~– Méltóságos uram – szólt Szentirmay a legcsendesebb
109   XVIII|             jelenlevők kiáltását? – szólt Tarnaváry erőszakos hévvel
110   XVIII|     mutatott.~ ~– Méltóságos uram – szólt Rudolf egészen magánkívül –,
111   XVIII|            meggyilkolják odakünn! – szólt Zoltán, átölelve Bogozyt,
112   XVIII|           tessék azt reánk bízni! – szólt hetykén, s ő maga indult
113     XIX|           előttem hazám törvényei – szólt az ifjú, nagy, sötét szemeit
114      XX|           búsulj, ne légy szomorú – szólt egyszer, midőn nejéhez belépett –,
115     XXI|         különös az, hogy az előttem szólt két úr szavai rendesen úgy
116     XXI|             volt engem megsérteni – szólt hozzá egész nyugalommal.~ ~–
117     XXI|                  Kitől tudná meg? – szólt Dabroni. – Nekem nincs öreg
118     XXI|               El ne késd az időt! – szólt a báró, hátat fordítva neki,
119     XXI|           így meg vagyunk lepetve – szólt tréfás mosollyal –, ahelyett,
120     XXI|        sírtok-e így?~ ~– Nem, nem – szólt Flóra –, nézd ezt a levelet!~ ~
121     XXI|         szenvedő lovag műve lehet – szólt Rudolf, tréfásan karolva
122     XXI|          mégis el kell maradnotok – szólt Rudolf jókedvűen –, mert
123     XXI|           Hogy féltettünk titeket – szólt Flóra, gyöngéden odasimulva
124     XXI|           órakor jöjj szállásomra – szólt Rudolf Zoltánhoz –, valami
125     XXI|        maradni.~ ~– Kedves Zoltán – szólt a sebesült az előtte térdelő
126     XXI|         pedig csak lassan, suttogva szólt. Zoltán az orvost akará
127     XXI|      elcsodálkozva.~ ~– Kit? Kit? – szólt a beteg kigyulladt arccal. –
128     XXI|                 Az istenre mondom – szólt Miklós oroszláni morduláshoz
129    XXII|               Itt volt, gyermekem – szólt nyugtatóan a tanácsos –,
130    XXII|         nemsokára.~ ~– Majd, majd – szólt a beteg elcsillapulva –,
131    XXII|       mindent? A múltkor a postasíp szólt a házunk előtt, a cselédek
132    XXII|        megélhettünk volna másképp – szólt a beteg leány. – Mi otthon,
133    XXII|         nyugodt, kedves gyermekem – szólt, odahajolva leányához. –
134    XXII|        sokáig nézni.~ ~– Kedvesem – szólt Kőcserepy –, én Vilmáról
135   XXIII|              melyet írt, Dabronihoz szólt.~ ~Végtől-végig olvasá azt,
136   XXIII|          kedvesem?~ ~– Itt és itt – szólt a lyánka, szívére és homlokára
137   XXIII|             tanácsos.~ ~– Ne félj – szólt a mindent félreértő beteg –,
138   XXIII|        tudja szeretni.~ ~– Azután – szólt a beteg, ismét erőhöz térve –,
139   XXIII|             nem gátol akkor. De nem szólt semmit. Ezen búalázta arcot
140   XXIII|             nagyon rosszul voltam – szólt hozzá a beteg vigasztaló
141   XXIII|           ön nem haragszik énrám? – szólt hozzá engesztelő, reszketeg
142    XXIV|             nélkül.~ ~Tarnaváry sem szólt hozzá mind ez ideig, s iparkodott
143    XXIV|            lemondott uradalmairól – szólt oly tört hangon, melyről