Rész

  1      II|            hallik, gróf Szentirmay Rudolf azt mondta volna ugyanott,
  2      II|          Nagyságos gróf Szentirmay Rudolf úr és családja!~ ~E szókra
  3      II|           otthon elszavalta azokat Rudolf gyermekei előtt.~ ~A bemutatások,
  4      II|          szép sokasággal voltak!~ ~Rudolf akárhova tekintett e társaságban,
  5      II|        kénytelen vagyok – válaszol Rudolf hidegen.~ ~– Tán csak nem
  6      II|      fogadjon lámpásos gyereket.~ ~Rudolf csendesen mosolygott.~ ~–
  7      II|        aggodalommal a tanácsos úr. Rudolf benső gyönyörűséggel legelteté
  8      II|      közelebb hajoltak hozzá, mire Rudolf csendesen odasúgta nekik:~ ~–
  9      II|        Méltóztatik átlátni – szólt Rudolf –, hogy a kíséret tiszteletét
 10     III|                 Ez gróf Szentirmay Rudolf!~ ~– Valóban! – kiálta fel
 11     III|      Zoltán arca mennyire hasonlít Rudolf gróféhoz; azontúl a gróf
 12      VI|      mostanival, hajlandók lesznek Rudolf grófnak valami emberfölötti
 13      VI|      kastély a templommal szemben. Rudolf odahagyá ősei váracsát,
 14      VI|           ott históriai emlékül.~ ~Rudolf gróf egészen másnemű épületekről
 15      VI|        magyar szóval!~ ~Szentirmay Rudolf ősei tán egykor drága vérökkel
 16      VI|     számlálva? Ki, mint Szentirmay Rudolf, ki a lelkes István grófot
 17     VII|        amilyen keményen sújt.~ ~De Rudolf nincs jelen az örömnap reggelén,
 18     VII|            e távollét okát.~ ~Hisz Rudolf Szentirmán volt még tegnap,
 19     VII|            szokott nálok lenni, és Rudolf sohasem maradt el arról;
 20     VII|            érte a lovász a grófot. Rudolf megállíttatá kocsiját, amint
 21     VII|        semmivé teszi.~ ~Szentirmay Rudolf gróf házasságtörő. Ezt mondja
 22     VII|         kincseket szerzett általa. Rudolf reszketni érzé minden tagjait,
 23     VII|            azt meg merték tenni.~ ~Rudolf elsötétült arccal tekinte
 24     VII|  nyomtatást tudok olvasni.~ ~Azzal Rudolf összehajtá az iratot, s
 25     VII|        vissza Szentirmára! – szólt Rudolf a kocsisnak, s néhány perc
 26     VII|                 Annál jobb – monda Rudolf, s szótlanul haladt le a
 27     VII|          arra gondolni többé, hogy Rudolf megérkezhessék, s a kisgyermekek
 28     VII| hízelgésekkel elhalmozva. Hogy azt Rudolf mind nem láthatja!~ ~Az
 29    VIII|          VIII. A befalazott ajtó~ ~Rudolf egész éjjel nem hunyta be
 30    VIII|        nyitott be az írószobába.~ ~Rudolf háttal állt az ajtó felé
 31    VIII|          bírt azokból kiolvasni.~ ~Rudolf végzé a pecsételést, s száraz
 32    VIII|          amit gyámatyja mondott?~ ~Rudolf észrevevé a gyermek arcán
 33    VIII|         egy székhez támaszkodék.~ ~Rudolf úgy szeretett volna odamenni
 34    VIII|         szót fogadott, és leült.~ ~Rudolf észrevevé, hogy a fiú mennyire
 35    VIII|             Ettől a kérdéstől félt Rudolf. Egyenesen kellett rá felelni.~ ~–
 36    VIII|       Tarnaváryt kívánom gyámul.~ ~Rudolf elcsodálkozott e gyermeken.
 37    VIII|            alig susogva rebegte.~ ~Rudolf úgy szánta szegényt, úgy
 38    VIII|   szobájába.~ ~Azzal tollat fogott Rudolf, hogy írjon.~ ~Zoltán csak
 39    VIII|            fájt neki annyira, amit Rudolf mondott, mint hogy azt oly
 40    VIII|     szívben elfér.~ ~Az is elmúlt. Rudolf megtörlé szemeit, s kezével
 41    VIII|         engem arra?~ ~– Én – szólt Rudolf szelíden, s szomorúan vevé
 42    VIII|            bizonyára lesz! – szólt Rudolf, megszorítva a gyermek kezét,
 43    VIII|     újrakezdeni a boldogságot!…)~ ~Rudolf még egyszer megölelé az
 44    VIII|            különben nem engedné.~ ~Rudolf iparkodik néhány tréfás
 45    VIII|            agg szolga mondáit, míg Rudolf megveregeté annak meggörnyedt
 46    VIII|      ujjaival törülte szemeit, míg Rudolf egészen meg volt lepetve,
 47    VIII|            hárman vagyunk hozzá.~ ~Rudolf figyelmesen tekinte az öreg
 48    VIII|        mielőtt kimozdult helyéből. Rudolf leveté felső öltönyét, s
 49    VIII|               Igaza van – helyeslé Rudolf, s azzal az írószobába sietve,
 50    VIII|        szörnyű halovány a másik.~ ~Rudolf annyira el volt fogódva,
 51    VIII|         színeiket veszték, s midőn Rudolf egy függönyt félre akart
 52    VIII|         rekedt levegőnél, fogta el Rudolf keblét, midőn e küszöbön
 53    VIII|            terem, Zoltán – suttogá Rudolf, a gyermek kezét megszorítva,
 54    VIII|       vigasztaltan zokog sokáig.~ ~Rudolf háta mögött áll, s tekintete
 55    VIII|             ha Kárpáthyra vetődnek Rudolf szemei, eszébe jut az utolsó
 56    VIII|          előttem.”~ ~Ez a szó volt Rudolf lelkének alpese, boszorkány-nyomása.
 57    VIII|            oly szorongva simítá le Rudolf a port a levélről, s szinte
 58    VIII|          az ő arcáról olvashatá.~ ~Rudolf szemei oda voltak tapadva
 59    VIII|          Úgy hasonlít anyjáéhoz.~ ~Rudolf lassankint magához kezde
 60    VIII|            irat jó helyen van már. Rudolf egy nehéz szörnyetegtől
 61    VIII|           Zoltán megrezzenve simul Rudolf mellé… Semmi sem az; futó
 62      IX| gyámatyjának titka; hallotta, hogy Rudolf neje és gyermekei előtt
 63      IX|           magyarázatokban tudá meg Rudolf családja Zoltán közeli elutazását,
 64      IX|          soha.~ ~Midőn megszorítja Rudolf kezét, ajkába kénytelen
 65      IX|           gyorsan, Zoltán! – súgja Rudolf. – Majd ha egyedül lész!~ ~
 66      IX|         magára felügyelni! – szólt Rudolf erőltetett, száraz hangon.~ ~–
 67      IX|        elmúlik, kedvesem – sóhajta Rudolf, szíve mélyében tagadva,
 68      IX|         ilyen halavány soha…~ ~ ~ ~Rudolf előre elküldé Tarnaváryhoz
 69      IX|   kellemetlen meglepetést, mely őt Rudolf levelének olvastával érte.
 70     XII|     micsoda gorombaságot gondoljon Rudolf felől; azt-e, hogy az esze
 71     XII|            hetek, havak múltak, és Rudolf nem kapott újabb tudósítást.
 72     XII|            a lusta levelezőknek.~ ~Rudolf ebből annyit megtudott,
 73     XII|        mély titkokat tud meglátni. Rudolf sokszor visszatért e gondolatra,
 74     XII|       rokonszenve, sem szerelme.~ ~Rudolf meg volt győződve afelől,
 75     XII|          rátalál, aki ott lakik.~ ~Rudolf remegve önté ki a porzót,
 76     XII|            a kriptográfia kulcsát, Rudolf ilyenformát olvasott ki
 77     XII|            már hozzászoktatá magát Rudolf.~ ~Rögtön válaszolt a hétszemélynöknek,
 78     XII|         maradok stb. Tarnaváry.”~ ~Rudolf kacagott jókedvében e levél
 79     XIV|      kárhozatos akadályt Zoltán és Rudolf között ők sem ismerheték.~ ~
 80     XIV|         kell eltávoznia innen. Sz. Rudolf.”~ ~E jéghideg szavak elűzték
 81     XIV|           kellett érezni Zoltánnak Rudolf iránt ennyi szeretetért.
 82     XIV|           Mennyi szeretet tűnik ki Rudolf védiratából! Lehet-e megholt
 83     XIV|            Itt az ok, amiért őneki Rudolf házát soha nem szabad többé
 84     XIV|         szabad többé látni, amiért Rudolf családját örökre kerülnie
 85     XIV|  kézbesítését azon nappal, melyben Rudolf vele a kárpátfalvi kastélyban
 86      XV|          Így jutottam én is hozzá. Rudolf grófnak nem is szóltam efelől,
 87      XV|       egykönnyen meg nem sérthető, Rudolf politikai ellenfeleire nézve
 88   XVIII|          nem bírt felelni.~ ~Végre Rudolf szólt hozzá:~ ~– Amim nekem
 89   XVIII|           nem”.~ ~Szívéhez szorítá Rudolf kezét, összeölelte azokat
 90   XVIII|    egyéniségei állanak: Szentirmay Rudolf, akit tisztel, becsül, és
 91   XVIII|           egyik oldalon Szentirmay Rudolf hattyúprémes, meggyszín
 92   XVIII|             Most feláll Szentirmay Rudolf; a nyüzsgés, forrongás egészen
 93   XVIII|       keményen megtámadnod – szólt Rudolf Tarnaváryhoz –, a jámbor
 94   XVIII|                Alig hiszem – szólt Rudolf. – Kőcserepyék jól tudják,
 95   XVIII|          jelenlevők határoznak.)~ ~Rudolf egy szarkasztikus tekintetet
 96   XVIII|            Méltóságos uram – szólt Rudolf egészen magánkívül –, az
 97   XVIII|            fordulva Bogozyhoz, kit Rudolf és Zoltán meg akartak gátolni
 98     XXI|  lehetséges.~ ~Két ifjú mágnás ült Rudolf mellett, azoknak halkan,
 99     XXI|        Amint az ülésnek vége lett, Rudolf rögtön kocsijára ült két
100     XXI|           akkor nem volt otthon.~ ~Rudolf és barátai helyet foglaltak
101     XXI|          mintha kocsmában volna.~ ~Rudolf sietett vele elvégezni dolgát.~ ~–
102     XXI|           elintézni segédeimmel.~ ~Rudolf azzal eltávozott, a többit
103     XXI|           szúrná szívén keresztül. Rudolf az utcán találkozott még
104     XXI|         nagy beszélgetés közben.~ ~Rudolf meghívta Zoltánt, hogy ebédeljen
105     XXI|     karöltve, vidáman visszatértek Rudolf szállására; felsiettek a
106     XXI|     Rudolfot akará előrebocsátani. Rudolf ellenkezett, hogy ő itthon
107     XXI|                Ki van itt? – kérdé Rudolf elősiető cselédjétől.~ ~–
108     XXI|          nem tudtak mit szólani.~ ~Rudolf hamarább magához tért.~ ~–
109     XXI|                Mi bajotok? – kérdé Rudolf csodálkozva. – Mi történt
110     XXI|  tudósítást Kőcserepy leányától.~ ~Rudolf végigolvasá azt, és elmosolyodott
111     XXI|             mint a madarat – monda Rudolf kötekedve, s összeölelgeté
112     XXI|           nem értenek a kardhoz.~ ~Rudolf is segített ez eszmét bővíteni.~ ~–
113     XXI|           lovag műve lehet – szólt Rudolf, tréfásan karolva át szép
114     XXI|            kell maradnotok – szólt Rudolf jókedvűen –, mert itt az
115     XXI|           jöjj szállásomra – szólt Rudolf Zoltánhoz –, valami dolgunk
116     XXI|            életünkben – tréfálózék Rudolf, és nejét és gyermekét megcsókolva,
117     XXI|           Zoltán értette a többit. Rudolf megelőzte őt a párbajban,
118     XXI|      orvost akará szólítani, hanem Rudolf kezével intett neki, hogy
119     XXI|        ágya előtt mind a hárman.~ ~Rudolf már nem tudott szólni, csak
120     XXI|         gondolatot befogadni, hogy Rudolf meghaljon; még tegnap oly
121     XXI|        látvány? Érzékei csalják.~ ~Rudolf odaszorítá halvány ajkaihoz
122     XXI|      hiszik, hogy ő meg fog halni? Rudolf odavonja magához kezeiket,
123     XXI|        nincs többé szava hozzájok. Rudolf arca nem mosolyg többé senkire.~ ~
124     XXI|            még egyszer megcsókolja Rudolf hideg arcát, s anélkül,
125     XXI|                  Hat órakor vívott Rudolf a spadassinnal, nyolckor
126     XXI|            spadassin nem futott el Rudolf megölése után; gondolá,
127     XXI|       Miklós már ekkor tudta, hogy Rudolf meglövetett. Láthatni egész
128     XXI|           végigvonulni lelkén. Nem Rudolf elszállt szelleme volt-e
129   XXIII|        rögtön eljöttek Pozsonyból, Rudolf bebalzsamozott hulláját
130   XXIII|      mondhatta volna erre, hogy ha Rudolf halálának emléke távol nem
131    XXIV|        múlni kellett a gyásznak.~ ~Rudolf végrendeletében az volt
132    XXIV|        tudta, hogy e végrendeletet Rudolf még halálos sebe előtt írá,