Rész

3001     XXI   |           jobban nyomta a halál kezénél az a gondolat, hogy Zoltán
3002     XXI   |            keresni, vagy rá talál várni az, s vakmerően megjelenik
3003     XXI   |              akartad őket kínzani, hisz az lehetetlen, hogy te meghalj.
3004     XXI   |               meghalj. Ne tagadtasd meg az Istent!…~ ~Hanem a két gyermek
3005     XXI   |               és a nő azt képzeli, hogy az ő szemei homályosulnak el,
3006     XXI   |                szemei homályosulnak el, az ő arca lesz halavány.~ ~
3007     XXI   |                leány, Flórát átkarolva; az pedig hidegen, aléltan rogyik
3008     XXI   |             megjelennek a cselédek, jön az orvos is. A két hölgyet
3009     XXI   |            Milyen rövid a halál útja…~ ~Az óra háromnegyedet üt nyolcra.
3010     XXI   |            nyolcra. Zoltán halkan kérdi az orvostól:~ ~– A golyót kivették-e
3011     XXI   |        kivették-e a sebből?~ ~– Itt van az – szól az orvos –, a mellén
3012     XXI   |           sebből?~ ~– Itt van az – szól az orvos –, a mellén bement,
3013     XXI   |           visszaküldeni a gyilkosnak.~ ~Az idő már közel, sietni kell;
3014     XXI   |               elhagyja a házat.~ ~Hátha az üdvösség maga várna reá,
3015     XXI   |                 el, hogy felkeresse azt az embert, aki Rudolfot megölte!~ ~
3016     XXI   |              gyanít. Beszélnek-e valaha az orvos előtt arról, hogy
3017     XXI   |             összezavar mindent. Egyszer az üres szobában is embereket
3018     XXI   |            magától tenni, hanem elküldi az ott levő cselédet, hogy
3019     XXI   |          nagyságos asszonytól, szabad-e az. Eveline rögtön siet oda.
3020     XXI   |                   kérdi tőle Eveline. – Az orvos megtiltotta, hogy
3021     XXI   |                hallom, hogy verekszenek az erdőben, hogy csattognak
3022     XXI   |             Tedd le azt a kardot! Megöl az az ember!~ ~A lázbeteg e
3023     XXI   |               le azt a kardot! Megöl az az ember!~ ~A lázbeteg e szavaknál
3024     XXI   |             térdelő anyját, és érezheté az a forró, égető csókokról,
3025     XXI   |             elhalmozá, mennyire szereti az – nem anyját, hanem azt,
3026     XXI   |              beszél, de minden szavának az a vége:~ ~– Megölik őt,
3027     XXI   |                    A tanácsosné ott áll az ágy fejénél, és reszketve
3028     XXI   |             voltak a vívók és segédeik. Az ajtók bezárattak; a segédek
3029     XXI   |                kidomborodik, csak éppen az tágul ki, amelynek a csapást
3030     XXI   |           herkulesi termetében kevesebb az arány. A természet nagyon
3031     XXI   |                Egy ütés érjen meg ettől az ököltől, és ha vasból vagy
3032     XXI   |                benne, hogy el nem törik az semmi csapásra. És azt jó
3033     XXI   |                egy harmadik is vár.~ ~– Az istenre mondom – szólt Miklós
3034     XXI   |           kiálta Miklós, kezébe ragadva az odanyújtott kardot, s olyat
3035     XXI   |             olyat dobbant lábával, hogy az épület megrendül belé.~ ~
3036     XXI   |                bántó hangot ad ez, hogy az ember szíve borzad bele.~ ~
3037     XXI   |            fejestül úgy hasította volna az ketté, hogy az ítéletnap
3038     XXI   |          hasította volna az ketté, hogy az ítéletnap sem csinált volna
3039     XXI   |               is visszakapta, s engedte az ádáz csapást maga előtt
3040     XXI   |                 odavág nyakához.~ ~Haj! Az éles kard behatott!~ ~A
3041     XXI   |                sebét. – Egy kis érvágás az egész. De ez nem fog vívni
3042     XXI   |           többet! Amazok elszörnyedtek. Az irtóztató csapás keresztülvágta
3043     XXI   |                letörölgetni a vért, míg az orvos azt a roppant mély
3044     XXI   |                 midőn legelőször kijött az utcára, fekete ragasztvánnyal
3045     XXI   |                   Pontban nyolcat ütött az óra, midőn Zoltán a ligetbe
3046     XXI   |                elszállt szelleme volt-e az, ki őt láthatlan alakban
3047    XXII   |          felváltva ülnek ágya előtt; ha az egyik éjjel, a másik nappal
3048    XXII   |             fehér ujjával megkocogtatva az ágya melletti elszőnyegezett
3049    XXII   |             falat. – Ki zongorázott itt az éjjel, a másik teremben?
3050    XXII   |                  nem lakik ottan senki. Az a folyosó is el van rekesztve,
3051    XXII   |               Óh, van. Itt egy ajtó van az ágyam lábánál; tudom, hogy
3052    XXII   |                 éppen éjfélkor megnyílt az az ajtó ágyam mellett, s
3053    XXII   |              éppen éjfélkor megnyílt az az ajtó ágyam mellett, s kijött
3054    XXII   |                 mellett, s kijött rajta az a fehér asszony, aki itt
3055    XXII   |             szomorú! Egy ideig ott állt az ágyam lábánál, és nézett
3056    XXII   |                közelebb jött, s ide ült az ágyam szélére, szépen mellém.~ ~–
3057    XXII   |            szépen mellém.~ ~– Nem lehet az, kedves leányom, én ültem
3058    XXII   |              Egyitek sem volt itt, csak az a fehér asszony. Itt ült
3059    XXII   |            asszony. Itt ült egész éjjel az ágyam szélén, s le nem vette
3060    XXII   |            órában átszállíttatá betegét az épület túlsó szárnyába,
3061    XXII   |                 minden okos ember, hogy az nem egyéb, mint oxigén,
3062    XXII   |                 hidrogén és karbonikum; az oxigén támasztja a rozsdát
3063    XXII   |             attól pattogtak le azok; és az a kép ottan rámájában nem
3064    XXII   |               tört festék, nem szállhat az le onnan.~ ~Ez világos dolog
3065    XXII   |                jó volt vele érintkezni. Az orvosok magok tanácslák
3066    XXII   |                betegnek mindig azon jár az esze, hogy valamit kitudhasson,
3067    XXII   |          rejtegetnek.~ ~– Hol van Liza, az én Lizám? – kérdé többször. –
3068    XXII   |              őróla kezdett el beszélni, az reszketés volt az egész
3069    XXII   |             beszélni, az reszketés volt az egész háznál, mert akkor
3070    XXII   |              ajtókon keresztülhatott.~ ~Az atyának átölelve kellett
3071    XXII   |               ágyából, s odavetni magát az égő szemei előtt látott
3072    XXII   |             férfi, hogy nem történt meg az, amit ő oly bizton elrendezett.
3073    XXII   |                hogy meg ne történhessék az. Óh, milyen jólesett! Ez
3074    XXII   |               meg akarta őt ölni, annak az egész kezét levágták. Nem
3075    XXII   |           bolonddá akarnak tenni; minek az? Tán azt nem tudom, hogy
3076    XXII   |               tudom, hogy Liza hol van, az én vak leánykám? Azt mondják,
3077    XXII   |        kopácsoltak a múlt éjjel idefenn az emeletben; tán nem tudom,
3078    XXII   |          emeletben; tán nem tudom, hogy az ő koporsóját szegezték be
3079    XXII   |             cselédek átvették a levelet az udvaron, s mondogatták nagy
3080    XXII   |               ment a sírba. Tudom, hogy az volt írva a levélbe. Minek
3081    XXII   |                és sírt volna, ha tud.~ ~Az a keményszívű ember ott
3082    XXII   |                előtt úgy érezte, mintha az a nehéz, kemény szív morzsáról
3083    XXII   |              téged? – kérdezé leányától az apa, akinek úgy fájt ez
3084    XXII   |            senki sem tudja, sem ti, sem az orvosok. Csak hárman tudták
3085    XXII   |       temessetek el. Úgy fájt, úgy fájt az nekem, és ti nem tudtátok
3086    XXII   |              nélkül. Átverték a szívét, az ő szívét! Azt a kedves szívet,
3087    XXII   |             kedves jó leányom! – rebegé az apa, és nem tudott neki
3088    XXII   |               nagy világban. Hát mit ér az mármost tinektek?~ ~Ily
3089    XXII   |           beszélhet, ilyen nyílttá csak az teszi a szívet, aki minden
3090    XXII   |               Egészen más gondolat volt az, mint aminőkkel eddig szívét
3091    XXII   |             Hogy meggyógyulsz… énnekem… az én örömemre.~ ~A beteg felsóhajtott,
3092    XXII   |           susogá magában:~ ~– Nem lehet az; nem lehet az úgy. Majd
3093    XXII   |                 Nem lehet az; nem lehet az úgy. Majd megtudom én azt
3094    XXII   |                 melyet magában forralt. Az orvossal találkozott a teremben,
3095    XXII   |               és mit akar most tenni.~ ~Az orvos tökéletesen helyeselte
3096    XXII   |                 e szándékát létesíteni. Az orvos elbámult rajta.~ ~
3097    XXII   |                 orvos elbámult rajta.~ ~Az apa tört hangon rebegé:~ ~–
3098    XXII   |              izenetért:~ ~– Hogy van?~ ~Az volt a különös, hogy még
3099    XXII   |        tudakozódott felőle.~ ~Kőcserepy az orvos kíséretében ment nejét
3100    XXII   |      kíséretében ment nejét felkeresni. Az ajtóban megállt kissé hallgatózni,
3101    XXII   |               letevé tollát, s könyökét az asztalra téve, állát hüvelykujjára
3102    XXII   |               írok, hogy milyen különös az, miszerint az emberben két
3103    XXII   |            milyen különös az, miszerint az emberben két egészen különböző
3104    XXII   |                különböző lény dolgozik: az ész és a szív; s aszerint,
3105    XXII   |                 szív; s aszerint, amint az egyik vagy másik lesz túlnyomóvá,
3106    XXII   |                 túlnyomóvá, változik át az ember jelleme, sorsa, élete,
3107    XXII   |        különböző embert foglal magában, az egyik az ész, a másik a
3108    XXII   |                foglal magában, az egyik az ész, a másik a szív embere.
3109    XXII   |                a szív embere. A szív és az ész két különböző ember…”~ ~
3110    XXII   |                végeznem. Mert a szív és az ész két különböző ember.~ ~
3111    XXII   |        naplójába mélyedve írt tovább.~ ~Az orvos és a férj felkelhetett
3112    XXII   |                suttogá a férj, megfogva az orvos kezét, midőn lassan
3113    XXII   |                   Talán már nem – mondá az orvos.~ ~
3114   XXIII   |        levelezéseit szokta feljegyezni, az eredetieket mindig magánál
3115   XXIII   |                  nehezebb vezeklés volt az neki, mintha télben, fagyban,
3116   XXIII   |        gyűlölete tárgyának szánt, elébb az ő szívén ment keresztül;
3117   XXIII   |                  amit másnak készített, az ő lelkét sújtotta jobban.~ ~
3118   XXIII   |                 azt kitalálni. Most már az is világos volt a tanácsos
3119   XXIII   |               testtel, midőn ők idehaza az iszonyú bosszútervet koholták,
3120   XXIII   |                 beteg, s képzelődésének az a kísértő réme, hogy ön
3121   XXIII   |             egyedüli örömem. Én ismerem az áldozatot, amelyet ön hozand,
3122   XXIII   |             mégsem fogja azt megtagadni az emberek legszerencsétlenebbikétől~ ~
3123   XXIII   |                 levelet írta? Hová lett az öntelt, elbízott hiúság,
3124   XXIII   |           szerencsétlen végzetének híre az egész vidékre gyászosan
3125   XXIII   |                 hagymázos lázroham után az elbágyadás tiszta percei
3126   XXIII   |            tiszta percei következtek.~ ~Az apa odaült betege ágyához.~ ~–
3127   XXIII   |               kezeit. – Tudtam én, hogy az megöl engem!~ ~– Miről beszélsz,
3128   XXIII   |            Tudod te jól, atyám, hogy mi az. Nagy fájás az. Ha Liza
3129   XXIII   |                  hogy mi az. Nagy fájás az. Ha Liza élne, megmondaná,
3130   XXIII   |                 értettük, hogy mit tesz az. Mikor eljártunk a templomba
3131   XXIII   |     meggyújtottunk három viaszgyertyát, az egyik vagyok én, a másik
3132   XXIII   |         harmadik ő… Leghamarább leégett az övé, azután a tiéd, kis
3133   XXIII   |              tiéd, kis leánykám, azután az enyim… De egyik sem soká
3134   XXIII   |              találja ott Zoltánt? Hátha az megveti kérelmét, és nem
3135   XXIII   |              kérelmét, és nem jön el?~ ~Az orvos ismét új gyógyszert
3136   XXIII   |            elvetette a tegnapelőttit és az azelőttit is. Egyik sem
3137   XXIII   |         zivataros idő kezdett beállani; az egyszerre elfeketülő éjszakát
3138   XXIII   |                szél csikorogva forgatta az új szélvitorlákat a háztetőkön,
3139   XXIII   |              nagyot villámlott odakinn. Az ég olyan sokáig eldörög
3140   XXIII   |                mégis… mintha ez már nem az égzengés volna. Ez kocsizörej.~ ~
3141   XXIII   |                ki?~ ~A tanácsos sietett az érkező elé.~ ~Amint a folyosón
3142   XXIII   |                szép, sugár leányka volt az, egész gyászruhában.~ ~Kőcserepy
3143   XXIII   |              hogy véletlenül halnak meg az emberek? Óh, én ezt jobban
3144   XXIII   |           Valaki! – gondolja magában. – Az a valaki én voltam. De azt
3145   XXIII   |               hagyd őt elmenni. Beszélj az atyámmal; csak egy szót
3146   XXIII   |             siess!~ ~A tanácsos ott áll az ágy fejénél, és hideg borzadály
3147   XXIII   |               Reszkető kézzel fogja meg az ifjú barátnő kezét.~ ~–
3148   XXIII   |              nyugszik a föld alatt, míg az ő lázbeteg gyermekét ápolja,
3149   XXIII   |                 érintett.~ ~– Egy dolog az, kedvesem – biztosítá Eveline
3150   XXIII   |              minden csillagzaton, és ez az örökkévalóság.~ ~Katinka
3151   XXIII   |                      Így például meghal az apa, másutt: például az
3152   XXIII   |                 az apa, másutt: például az Uranusban vagy a Mezarthimban,
3153   XXIII   |             azok is követik atyjokat, s az Uranusban vagy Mezarthimban
3154   XXIII   |                ismét reátalálnak, és ez az igazak jutalma.~ ~Katinka
3155   XXIII   |             sóhajtva. – Menjünk tova!~ ~Az árva leány úgy reszketett,
3156   XXIII   |                alatt; a zápor úgy vágja az ablakokat, mintha köveccsel
3157   XXIII   |            mintha köveccsel hajigálnák, az orkán olyanokat taszít rajtok
3158   XXIII   |                taszít rajtok néha, mint az ágyúdördülés; azok a csikorgó,
3159   XXIII   |         felhevült agy rettentő képzelme az arc minden vonásaiban kifejezé
3160   XXIII   |                gyilkosságok, megnevezte az embereket, akik azt elkövetik,
3161   XXIII   |                 döfést; hogy védi magát az áldozat, hogy rogy össze,
3162   XXIII   |                fiókját.~ ~– Találsz ott az imakönyvem alatt egy összehajtott
3163   XXIII   |             hozzá.~ ~Vilma elvette tőle az iratot, és két kezébe fogá.~ ~–
3164   XXIII   |                 két kezébe fogá.~ ~– Ez az én végrendeletem…~ ~– Végrendeleted! –
3165   XXIII   |                 arról rendelkeztem, ami az enyim! Ruháimat, amiknek
3166   XXIII   |           hasznát, hímzéseimet, hagytam az én kis lyánkámnak, aki nincsen
3167   XXIII   |                mind, s félreraktam mind az én kis leánykám számára,
3168   XXIII   |              idegen hölgy levelet adott az erdőben Szentirmay Katinka
3169   XXIII   |              úgy el tudja magát rejteni az ágyak deszkái közé, s midőn
3170   XXIII   |            kezét, s úgy fájt neki, hogy az őt nem tudja szeretni.~ ~–
3171   XXIII   |               gyűrű, saját hajamból van az készítve; legyen ez a gyűrű
3172   XXIII   |              szeret: hűséges lesz hozzá az a sírig!…~ ~– Óh, én kedves
3173   XXIII   |            gyönyörű kerteket mind, mind az egész szép világot! Milyen
3174   XXIII   |              rátok marad…~ ~Óh, ez volt az út a megőrüléshez!~ ~A tanácsos
3175   XXIII   |                  mintha neki lett volna az mondva, s elhallgatott,
3176   XXIII   |        csendesen – csendesen…~ ~Odafenn az írószobában dolgozott egyedül
3177   XXIII   |              pecsétes levél volt letéve az asztalra, mindig arra nézett,
3178   XXIII   |                Éjfél után egyet ütöttek az órák a kastélyban, a folyosókon
3179   XXIII   |      hallatszottak. A kapus csengetett; az ajtók nyúlós csikorgással
3180   XXIII   |              Kőcserepy nem hallotta sem az óraütést, sem a csengettyűt,
3181   XXIII   |                akkor rezzent fel, midőn az érkező, lámpája világkörébe
3182   XXIII   |                előtt Kárpáthy Zoltán.~ ~Az alig bírt szemeinek hinni,
3183   XXIII   |                sem tudott hozzá sokáig. Az ifjú maga lépett hozzá közelebb,
3184   XXIII   |                őt meg nem szánnia.~ ~És az nem válik soha ifjú szívének
3185   XXIII   |                  ennyit bírt rebegni.~ ~Az ifjú felöltönye csuromvíz
3186   XXIII   |               tekintett a tanácsosra.~ ~Az íróasztalához sietett, s
3187   XXIII   |              most szerkesztett, odavivé az ifjúhoz, átadva neki, hogy
3188   XXIII   |                  Törvényes cesszió volt az, melyben Kőcserepy a Kárpáthy
3189   XXIII   |            egészen megzavarva.~ ~– Csak az igazságot. Öntörvényes birtokosa
3190   XXIII   |                Ezt nekem szemembe mondá az én tulajdon leányom. Én
3191   XXIII   |              sem a gazdagsággal; ő lesz az én kincsem, örömem, boldogságom.
3192   XXIII   |                eljött ilyen zivatarban. Az ön belátása meg fogja fordítani
3193   XXIII   |              igazán szívéből szánta ezt az embert, akit nehány nap
3194   XXIII   |            sorstól, hogy elveszítse azt az egyetlen kincset, amihez
3195   XXIII   |              hozzá… – monda a tanácsos, az ifjú karjába öltve kezét;
3196   XXIII   |                    Ugyanazon terem volt az, melyben huszonegy év előtt
3197   XXIII   |              melyben huszonegy év előtt az öreg Kárpáthy János végrendeletét
3198   XXIII   |             János végrendeletét mondolá az egybegyűlt férfiak előtt,
3199   XXIII   |           annyit sírtak valamennyien.~ ~Az éjszaka csendes volt körüle,
3200   XXIII   |                 rája, a nélkülözéseken, az újrakezdett élet mindennapos
3201   XXIII   |       küzdelmein, a keserű elváláson, s az üldöző titok kétségbeejtő
3202   XXIII   |               játéka által a sorsnak.~ ~Az egész igazán úgy tűnik föl
3203   XXIII   |                reá gondolt most is. Lám az erős képzelet élő alakot
3204   XXIII   |                zivatar. Sejtettem, hogy az téged útban talál, és nem
3205   XXIII   |                és a vezeklés, s nem vár az aratással az időkre.~ ~ ~ ~
3206   XXIII   |                  s nem vár az aratással az időkre.~ ~ ~ ~Zoltán régen,
3207   XXIII   |                Nincs hova fektesse… Óh, az iszonyatos!~ ~Zoltán sietett
3208   XXIII   |               vele, miszerint Kőcserepy az orvossal együtt legtöbb
3209   XXIII   |               Itt szembe jött Zoltánnal az orvos, s tudatá vele, hogy
3210   XXIII   |               most van a válságpontján: az az élet és halál elválasztó
3211   XXIII   |                 van a válságpontján: az az élet és halál elválasztó
3212   XXIII   |            elválasztó pillanatja. Talán az ő arca ismét az innenső
3213   XXIII   |       pillanatja. Talán az ő arca ismét az innenső partra hívhatja
3214   XXIII   |              világítá; a háttér, honnan az ajtó nyílt, egészen sötét
3215   XXIII   |                 merev szemű kísértetek, az ismeretlen csoportok, a
3216   XXIII   |              ismert; akárki jött ott be az ajtón, azt valakinek elnevezte,
3217   XXIII   |           kezeiben.~ ~Ekkor ismét nyílt az ajtó, s a háttér sötétéből
3218   XXIII   |           elmúlt a lázas pirosság, csak az édes mosolygás maradt rajta.~ ~
3219   XXIII   |                 nagy, hatalmas úrnak ez az ölelés, ez a csók és ezek
3220   XXIII   |             szók jobban estek, mint ami az egész világon azokon kívül
3221   XXIII   |               hiszen oly édes, oly édes az…~ ~De a tanácsosnak lehetetlen
3222   XXIII   |              beteg vigasztaló hangon –, az rettenetesebb volt a kárhozatnál;
3223   XXIII   |                akit szeretsz, és hű fog az lenni, amíg csak él, hozzád.~ ~
3224   XXIII   |           nézett e szóknál Zoltánra, és az sem őreá, de azért úgy értették
3225   XXIII   |          hajnalt, a szép hajnalt, amint az ablakomon besüt. Fordítsátok
3226   XXIII   |            felkarolta beteg barátnőjét, az atya odaigazítá vánkosait;
3227   XXIII   |           odaigazítá vánkosait; arcával az ablak felé fordulhatott,
3228   XXIII   |          világosodni kezdett.~ ~Odakünn az éji zivatar után vidám mosolygó
3229   XXIII   |              Mégis, mégis olyan szép ez az élet!…~ ~Valami nyomta még
3230   XXIII   |                mondani Zoltán, megfogva az eléje nyújtott kezecskét. –
3231   XXIII   |               egy kis helyet énnekem.~ ~Az ifjú szíve elszorult e szókra,
3232   XXIII   |                odaborult a beteg ölébe, az apa szép fejét tartá kezei
3233   XXIII   |                 leány, amint ott feküdt az ifjú karjai közt, szép,
3234   XXIII   |                lövelli legelső sugárait az ébredő tájra, ott künn a
3235    XXIV   |             árny~ ~Milyen különös dolog az!~ ~Mikor az egyik oldalon
3236    XXIV   |               különös dolog az!~ ~Mikor az egyik oldalon lemegy a hold,
3237    XXIV   |             másik oldalon feljön a nap. Az egyik félig elsüllyedve,
3238    XXIV   |                néznek?~ ~Milyen különös az!~ ~ ~ ~Meghalt a szép, kedves
3239    XXIV   |              gyászos, a kétségbeejtő.~ ~Az a folytonos temetés!~ ~Először
3240    XXIV   |            Délben egy hely üresen marad az asztalnál; egy nagy, megmérhetetlen
3241    XXIV   |            mondogatja magában halkan. – Az imént itt volt; már nincsen
3242    XXIV   |               sír! Sír keservesen, hogy az egész házban szertehangzik.~ ~
3243    XXIV   |                fedett hintó is kigördül az udvarról, a hátralevő bútorokat
3244    XXIV   |             mind szekerekre szállítják, az utolsó cseléd szava is elmúlik
3245    XXIV   |               készen a kijárás előtt.~ ~Az egész nagy, puszta kastélyban
3246    XXIV   |           melyben semmi nyoma sincs még az ő ottlétének.~ ~Ki ismerne
3247    XXIV   |              bámulhat olyan nagyon azon az előtte heverő tollon? Majd
3248    XXIV   |           gondolat fog eszébe jutni, ez az elűzhetlen, ez az eltemethetlen
3249    XXIV   |             jutni, ez az elűzhetlen, ez az eltemethetlen gondolat.~ ~
3250    XXIV   |                 a tanácsos magához tér, az ajtóhoz siet, hogy kinyissa
3251    XXIV   |                 siet, hogy kinyissa azt az érkezők előtt.~ ~Ismerősök
3252    XXIV   |              tanúk részéről is alá volt az írva, akkor látszott arcán
3253    XXIV   |              csak azt tudja, hogy látja az, akit senki sem lát.~ ~Ez
3254    XXIV   |                mennyországodba haza…”~ ~Az eddigi szavak mind igen
3255    XXIV   |                 formában voltak mondva; az ilyen percekben úgy őrzi
3256    XXIV   |               még egyszer összeolvasták az okiratokat, aláírták s előttemezték,
3257    XXIV   |               nyájasság. Meghajtá magát az urak előtt, kik hívására
3258    XXIV   |                 bánatos férfit.~ ~Hanem az ajtónál találkozniok kellett,
3259    XXIV   |                   Kőcserepynek jólesett az. Talán várta is. Megszorítá
3260    XXIV   |             bátorítá őt arra.~ ~– Midőn az ifjú Kárpáthy lemondott
3261    XXIV   |              lehete megismerni, hogy ez az övé –, akkor ő egy bezárt
3262    XXIV   |             Most én távozom innen, most az én emlékeim maradnak itt.
3263    XXIV   |               még egy embernek. Hogy ki az, ezt tudni fogja az ifjú
3264    XXIV   |             Hogy ki az, ezt tudni fogja az ifjú Kárpáthy, és elég,
3265    XXIV   |                boldog.~ ~Azzal felnyitá az ajtót a tanácsos, vissza
3266    XXIV   |       eltávozott a folyosón, hogy midőn az őt kísérni óhajtók a lépcső
3267    XXIV   |                azután a hintó kigördült az udvarról; a három férfi
3268    XXIV   |              sem nézett vissza.~ ~Amint az utolsó házakon túl az országút
3269    XXIV   |             Amint az utolsó házakon túl az országút a fenyvesek felé
3270    XXIV   |                diadalíveket készítenek, az utakat egyengetik, a házak
3271    XXIV   |                    A gyermekek tanulják az ő dalait, a leánykák öltözzenek
3272    XXIV   |                fel ékesen azon napra.~ ~Az öregek előre beszélnek róla,
3273    XXIV   |               milyen boldogok voltak ők az eltávozott, a megsiratott
3274    XXIV   |               kenyérre, majd csak megjő az új borra avagy pedig karácsonyi
3275    XXIV   |                 megnyerni a perét, mert az az igazság Isten előtt,
3276    XXIV   |              megnyerni a perét, mert az az igazság Isten előtt, s az
3277    XXIV   |               az igazság Isten előtt, s az Isten nem késik soká.~ ~
3278    XXIV   |                 íme, úgy is következett az; mint a villám terjedt el
3279    XXIV   |                  Rudolf végrendeletében az volt írva, hogy Zoltán az
3280    XXIV   |               az volt írva, hogy Zoltán az ő halála után hat héttel
3281    XXIV   |           becsületbeli tartozás is volt az.~ ~E nemes férfi nevének
3282    XXIV   |                 világ előtt; e házasság az utolsó kételyt is elhallgattatá.~ ~
3283    XXIV   |               boldogabb reményeknek, és az igazaknak azon jutalmuk
3284    XXIV   |              ezentúl gyermekeiben leend az. Óh, az igaz jellemek nem
3285    XXIV   |              gyermekeiben leend az. Óh, az igaz jellemek nem iparkodnak
3286    XXIV   |                ragyogása mellett, aminő az oltár előtt szűzen, szemérmesen
3287    XXIV   |               lélek ki legyen világítva az ő örömében.~ ~Ünnep volt
3288    XXIV   |               felelni.~ ~Ime, a fény és az árny…~ ~
3289     XXV   |                 Régi jó barátok~ ~Mikor az ember hosszas ideig távol
3290     XXV   |       elpusztultak, gyalázatba estek.~ ~Az ember szereti azt mondani
3291     XXV   |                a felperest is rászedte; az nem restellt lármát ütni
3292     XXV   |        nyugodalmasabb kilátásai vannak; az ifjú Kárpáthyhoz folyamodott
3293     XXV   |                  lenni.~ ~Ismerősei, ha az utcán találkoztak vele,
3294     XXV   |                  Talán ki volt már adva az arcképe minden kapusnak,
3295     XXV   |           napjaiban gyakran találkozott az utcán egy nyomorult rongyos
3296     XXV   |                 egy kötélre valót, amit az még inkább beivott, mint
3297     XXV   |                gyakran találkozott vele az utcán; milyen alázatosan
3298     XXV   |              mint méltóztatik szolgálni az egészségének?~ ~S azzal
3299     XXV   |           buknia!~ ~Ellökte útjából azt az egyetlen embert, aki kezet
3300     XXV   |             negyedik emeletből kiugrani az ablakon.~ ~Ez az eset megszöktette
3301     XXV   |               kiugrani az ablakon.~ ~Ez az eset megszöktette Pestről.~ ~
3302     XXV   |     tisztességesen elélhessen holtig.~ ~Az mégis bántotta nagyon, hogy
3303     XXV   |            avult kötelezvényeket, miket az hihetőleg gondatlan volt
3304     XXV   |                lehetne tőle disputálni, az nem megvetendő halászat
3305     XXV   |            megvetendő halászat lenne.~ ~Az ő sérelme világos; egy nagy
3306     XXV   |                semmit. Igaz ugyan, hogy az ő saját balgasága, miszerint
3307     XXV   |               magát mártani, soha ebben az emberi életben abból többet
3308     XXV   |             Abellinót támadni meg; majd az talán megijed, s otthagyja
3309     XXV   |                pert teleírja, ami most, az ő fejében összevissza van
3310     XXV   |                embervastagságú zuhatag, az alatt állt valami nagyon
3311     XXV   |                ott halni rögtön.~ ~Erre az arcra sehogy sem emlékezett.
3312     XXV   |           ismerjen.~ ~Mondák neki, hogy az őnagysága, a báró.~ ~Nem
3313     XXV   |                 Nem merte elhinni, amíg az ki nem jött a zuhany alól,
3314     XXV   |        Maszlaczky úr. – Különben is, ha az a cél, hogy izzadjon, hát
3315     XXV   |               Infámis idők voltak azok, az a semmiházi sarlatán, az
3316     XXV   |                az a semmiházi sarlatán, az a doktor Mauz milyen iszonyatos
3317     XXV   |                  Tíz esztendőt elrabolt az életemből; nem tízet, de
3318     XXV   |            húszat, a legszebb időmet. – Az a sok só, amit akkor megetetett
3319     XXV   |                alatt vagyok, régen.~ ~– Az ugyan nagy kár volna – sietett
3320     XXV   |                 úr, magában gondolván: „Az kellene még csak, hogy te
3321     XXV   |                 ön, kedves Maszlaczkym, az első két hét nemigen kellemetes,
3322     XXV   |                nemigen kellemetes, amíg az ember hozzászokik a zuhanyhoz,
3323     XXV   |             csak egy gyógyszere van, és az a hideg víz.~ ~– Köszönöm
3324     XXV   |             segít sem a hidropátia, sem az allopátia, sem a homöopátia,
3325     XXV   |        allopátia, sem a homöopátia, sem az izopátia etc. graeca, mert
3326     XXV   |              izopátia etc. graeca, mert az egészen egzotikus valami
3327     XXV   |              elmésség volt Kőcserepynek az én követeléseimet kivetni
3328     XXV   |             engedte Kárpáthy Zoltánnak; az még kevésbé, mert neki semmi
3329     XXV   |               magát védelmezhetni, hogy az a jószág kezére nem került
3330     XXV   |                macska a mesében, melyet az álmodó nem bír magáról elhajtani.~ ~
3331     XXV   |               el nem csípik idejekorán, az sül ki, hogy ő akarja azt
3332     XXV   |                 akarja azt megölni, nem az őtet. Csak arra kérte visszatartoztatóit,
3333     XXV   |               nyakát kitekerhesse annak az embernek.~ ~Azt persze nem
3334     XXV   |               nem maradok itt, vagy azt az embert kergessék el innen.~ ~
3335     XXV   |          valamely monomániában szenved, az a sajátszerű rögeszméje
3336     XXV   |           bizonyosan ellopta valaki. Ez az ötlet igen mulatságos bohóság
3337     XXV   |                 hasonló lélekállapotban az emberek rendkívüli idegerővel
3338     XXV   |                 akinek tetszik, de ezen az innensőn ugyan bizony senki
3339     XXV   |               róka.~ ~Végre kiköltözött az országból; ekkor már nem
3340     XXV   |             díját térítse meg, különben az egész nevét ki fogja tenni.”~ ~
3341     XXV   |              többin visszavásárolja azt az érdemes úr.~ ~Más ember
3342     XXV   |           vesztését veszteségnek híják, az övé mindig rajtavesztés,
3343     XXV   |              övé mindig rajtavesztés, s az ilyenekre mindig azt szokták
3344     XXV   |              mindig azt szokták mondani az emberek:~ ~„Nagyon sajnálom,
3345    XXVI   |                és a világtalan~ ~Múlnak az évek. Isten tudja, hány
3346    XXVI   |            bámultatni, amíg megváltozik az éghajlat, hogy a datolyapálma
3347    XXVI   |              vissza-visszaemlékezünk.~ ~Az egyik ott ül a dunai lánchíd
3348    XXVI   |                gondolkozik! Körös-körül az egész világ be van zárva
3349    XXVI   |               kiáltott, amit jelentett, az csak képzelet volt, nem
3350    XXVI   |               hogy jutalmat várjon vagy az életben, vagy a halálban,
3351    XXVI   |          Valóban elszomorodott rajta.~ ~Az egész család úgy elpusztult,
3352    XXVI   |                 Szép neje karján lépett az elhagyott kertbe, hol évek
3353    XXVI   |                  A teremekben mindenütt az elhunyt leány képe. A meghalt
3354    XXVI   |              elparlagult szőlő és kert; az utak benőve fűvel. A két
3355  Vegszo   |                arra nézve nincsen bukás az életben, mert ha egy pályáról
3356  Vegszo   |            leggazdagabbnál is többet ér az, amit belül, mint amit kívül
3357  Vegszo   |         másiknak szülője: aki jó honfi, az jó emberbarát is; aki a
3358  Vegszo   |                a közügyekben igazságos, az magánügyeiben is az.”~ ~
3359  Vegszo   |          igazságos, az magánügyeiben is az.”~ ~Ez eszmék körül képzeltem
3360  Vegszo   |               körül képzeltem alakítani az egész regényt.~ ~Nem tartottam
3361  Vegszo   |                  sokkal több a részvét, az idők csak eszesebbé tettek
3362  Vegszo   |                a tudást szaporíták, nem az érzést, s ha volna valakinek
3363  Vegszo   |             kedve visszagondolni azokra az első sóhajtások éveire,
3364  Vegszo   |           arcodat – mondá a görög bölcs az ifjúnak –, ne szégyelld
3365  Vegszo   |                 napjainkban ugyan, mint az általános társadalmi szokások
3366  Vegszo   |                 vigasztalóbb pont, mint az, hogy országunk fővárosa
3367  Vegszo   |              eléggé tisztára kifejteni, az az én hibám és az én szerencsétlenségem.~ ~
3368  Vegszo   |           eléggé tisztára kifejteni, az az én hibám és az én szerencsétlenségem.~ ~
3369  Vegszo   |            kifejteni, az az én hibám és az én szerencsétlenségem.~ ~
3370  Vegszo   |               Vilma alakja. Úgy hiszem, az olvasó is ehhez érez a többiek
3371  Vegszo   |      megvigasztalására megáldozza. Ámde az életben nincsenek általánosságok,
3372  Vegszo   |               költő szeszélyéből, hanem az eszme kényszerűségéből,
3373  Vegszo   |      magyarázata e mondásnak.~ ~Mi volt az, amit Zoltán Vilma iránt
3374  Vegszo   |                 érzett? Szerelem volt-e az? – – – Szeretsz valakit
3375  Vegszo   |                azt. – A szerelem érzése az, a szerelem vonzalma nélkül.~ ~
3376  Vegszo   |        kivégeztetett, rokonszenvet hagy az olvasó emlékében. Ezt a
3377  Vegszo   |               volt bátorságom egynek is az életéhez nyúlni azon alakok
3378  Vegszo   |     szerencsétlenség elvét képviselték. Az számukra a részvétet biztosítaná.~ ~
3379  Vegszo   |              biztosítaná.~ ~A legtöbbet az apró, mellékes alakok közől
3380  Vegszo   |        társalkodónét, s hátra levén még az inas és szobaleány: azok
3381  Vegszo   |                 mint a rajta levő ház s az előtte álló mandarin, aki
3382  Vegszo   |           májustól decemberig kísértsen az igen tisztelt Pesti Napló