Rész

1001     XXI   |                helyt is állni.”~ ~Ilyen és még ilyenebb beszédeket
1002     XXI   |                 általunk már bevezetett és Tarnaváry által kivezetett
1003     XXI   |                 szájából, kit mi kármin és ultramarin arcáról s Dabroni
1004     XXI   |               legyen szíves őt szállása és honléte adataival megismertetni.~ ~
1005     XXI   |                 s azzal meghajtá magát, és eltávozott.~ ~A felszólító
1006     XXI   |                 párbajról, mely Dabroni és a fiatal ellenzéki szónok
1007     XXI   |              nem hallhatá ellenfeleinek és minden ismerősének gúnyhahotáját.~ ~„
1008     XXI   |     honfierények példányát bámulta ifjú és öreg, kit pártfelei szerettek,
1009     XXI   |                 lélek, aminő alak; szív és arc egyaránt nemes. Mindenki
1010     XXI   |                 oly boldog, mint nemes, és oly okos, mint szép, akinek
1011     XXI   |              Ekkor Miklós báró felállt, és nem várva be, míg csendesség
1012     XXI   |               Én felszólítom a rendeket és a hallgatókat, hogy a szónok
1013     XXI   |             amit teendő volt, helytelen és kivihetlen eszme lett volna,
1014     XXI   |               nem volt otthon.~ ~Rudolf és barátai helyet foglaltak
1015     XXI   |                 kik a találkozás helyét és a fegyvernemet egymás között
1016     XXI   |                aztán betelt a mértéked, és én azt mondom, hogy ne tovább! –
1017     XXI   |                Hat órakor találkám van, és nyolckor ismét.~ ~Miklós
1018     XXI   |                 tart az olyan soká. Hat és nyolc között még két óra
1019     XXI   |                korbácsot hozok magammal és tanúkat.~ ~– Elég! – kiálta
1020     XXI   |                    Dabroni pedig ugrált és fütyölt örömében, és sipkáját
1021     XXI   |             ugrált és fütyölt örömében, és sipkáját hajigálta fölfelé,
1022     XXI   |             sipkáját hajigálta fölfelé, és felragadva a szegletből
1023     XXI   |        végigsétáltak Pozsony utcáin, le és fel a Duna-parton; mennyi
1024     XXI   |                      A nagyságos grófné és a kisasszony.~ ~– Nőm és
1025     XXI   |                és a kisasszony.~ ~– Nőm és leányom.~ ~Hogy elsápadt
1026     XXI   |                   nézd ezt a levelet!~ ~És azzal átadá Rudolfnak a
1027     XXI   |                 Rudolf végigolvasá azt, és elmosolyodott rajta.~ ~–
1028     XXI   |           Zoltán is elolvasá az iratot, és ő is nevetett rajta.~ ~Katinka
1029     XXI   |                 Hát félek én valakitől? És éppen egy ilyen szájhőstől,
1030     XXI   |              szeret.~ ~Szegény asszony! És amidőn a legnagyobb veszélyben
1031     XXI   |       egészségére. Éljenek azok sokáig, és legyenek boldogok!~ ~Soká
1032     XXI   |         életünkben – tréfálózék Rudolf, és nejét és gyermekét megcsókolva,
1033     XXI   |             tréfálózék Rudolf, és nejét és gyermekét megcsókolva, megszorítá
1034     XXI   |             megszorítá Zoltán kezét is, és amidőn ilyen vígan enyelegve
1035     XXI   |              volt előtte titok, sőt hit és való, hogy egy drága szívet
1036     XXI   |                 mely gazdag szerelemben és hűségben, s azt tőle senki
1037     XXI   |           Hallotta ő a hat órát is ütni és az ötöt is és éjfél után
1038     XXI   |              órát is ütni és az ötöt is és éjfél után minden órát.
1039     XXI   |               megelőzte őt a párbajban, és meglövetett; egy pillanat
1040     XXI   |             vagyok, azután beáll a láz, és másik félóra múlva nem élek.
1041     XXI   |                szeretnek ezen a világon és a másikon. Aki engem megölt,
1042     XXI   |             boríték, azt vedd magadhoz, és majd ha nyugodt óráidban
1043     XXI   |            óráidban leszesz, bontsd fel és olvasd el; két levél van
1044     XXI   |            tartozol az én becsületemnek és az ő szerető szívének.~ ~
1045     XXI   |           tegnap oly kedves, oly vidám, és ma halott. Ez lehetetlen.
1046     XXI   |                 úgy elsápad, elfehérül, és a nő azt képzeli, hogy az
1047     XXI   |               orvos –, a mellén bement, és kijött a hátán.~ ~Zoltán
1048     XXI   |                Zoltán elveszi a golyót, és zsebébe rejti. Ugyanazt
1049     XXI   |                  sötéten ránéz anyjára, és öltözködik tovább.~ ~Eveline
1050     XXI   |                 őt megöletni. Ti! Ti!~ ~És rámutatott anyjára reszkető
1051     XXI   |         átkarolá előtte térdelő anyját, és érezheté az a forró, égető
1052     XXI   |                 a vége:~ ~– Megölik őt, és megölnek engem! Óh, Zoltán,
1053     XXI   |                 ott áll az ágy fejénél, és reszketve szól férjéhez,
1054     XXI   |                 mint ő:~ ~– Nézd, nézd, és hallgasd, mit beszél!…~ ~ ~ ~
1055     XXI   |              elvégezni dolgát Miklóssal és Zoltánnal, s azután veheti
1056     XXI   |            órakor együtt voltak a vívók és segédeik. Az ajtók bezárattak;
1057     XXI   |           karján minden izom külön élni és mozogni látszik; a két csuklója
1058     XXI   |             emelésére látszanak szánva, és kinyújtott karjánál eszünkbe
1059     XXI   |             érjen meg ettől az ököltől, és ha vasból vagy is öntve,
1060     XXI   |                törik az semmi csapásra. És azt jó tekintetbe venni,
1061     XXI   |            mesterfogásait roppant ereje és lélekjelenléte dacára is
1062     XXI   |                  egy csattanás hangzott és azután – ott feküdt a földön
1063     XXI   |           földön a spadassin, szótlanul és sápadtan.~ ~A segédek odafutottak
1064     XXI   |               kardmarkolat védő pajzsát és keresztül a markolatot a
1065     XXI   |       megcsókolni azt a drága sebhelyet és azt a kezet, amely azt visszaadta!~ ~ ~ ~
1066     XXI   |                 alakban védve környezé, és most elszáll tőle, hogy
1067    XXII   |              álmodik kinyitott szemmel, és beszél fennhangon azokhoz,
1068    XXII   |            lakik; milyen halavány volt, és milyen szomorú! Egy ideig
1069    XXII   |              ott állt az ágyam lábánál, és nézett rám csöndesen, aztán
1070    XXII   |               ágyad szélén egész éjjel, és senki más.~ ~– Óh, dehogy
1071    XXII   |            híttalak téged is, meg Lizát és a szobaleányt is. Egyitek
1072    XXII   |                 puszta berakott fal; kő és mész, semmi más. És azon
1073    XXII   |                  kő és mész, semmi más. És azon belül? Üres tér, puszta
1074    XXII   |            egyéb, mint oxigén, hidrogén és karbonikum; az oxigén támasztja
1075    XXII   |                attól pattogtak le azok; és az a kép ottan rámájában
1076    XXII   |        rámájában nem egyéb, mint vászon és apróra tört festék, nem
1077    XXII   |                minden okos ember előtt, és mégis a legokosabb emberek
1078    XXII   |                 volt szabad észrevenni. És még más valamit sem volt
1079    XXII   |                 ami vonásaira nehezült, és hallani azt a hangot, mely
1080    XXII   |            átölelve kellett őt tartani, és úgy takargatni vonagló gyönge
1081    XXII   |           döftek: piros vére csordul.~ ~És ezt a tanácsosnak végig
1082    XXII   |               tanácsos meg volt fagyva, és szólni nem tudott. Hogy
1083    XXII   |              gyermek eltakarta szemeit, és sírt volna, ha tud.~ ~Az
1084    XXII   |            morzsára őrlődnék ott belül, és hullana ezer darabra, s
1085    XXII   |         csendesen megfogta atyja kezét, és odavivé szívéhez.~ ~– Érzed-e,
1086    XXII   |                 Csak hárman tudták még, és azok is mind meghaltak.
1087    XXII   |               miért vagyok oly szomorú, és azzal akartatok felvidítani,
1088    XXII   |               gyaláztátok, gyűlöltétek, és mégis azt kérdeztétek, miért
1089    XXII   |                fájt, úgy fájt az nekem, és ti nem tudtátok azt soha.
1090    XXII   |               leányom! – rebegé az apa, és nem tudott neki többet mondani.
1091    XXII   |               beteg leány. – Mi otthon, és ő itten. Hisz ő nem bántott
1092    XXII   |          laktunk volna a magunk házában és ő is a magáéban, és sohasem
1093    XXII   |             házában és ő is a magáéban, és sohasem szóltunk volna egymásról
1094    XXII   |             tapasztalt, mit tudott meg, és mit akar most tenni.~ ~Az
1095    XXII   |                is elmondta neki, hogyan és mi módon akarja e szándékát
1096    XXII   |               ott ült íróasztala előtt, és nagy figyelmesen írt kitárt
1097    XXII   |                  de tökéletesen nyugodt és csillapult.~ ~Férje megszólítá,
1098    XXII   |         különböző lény dolgozik: az ész és a szív; s aszerint, amint
1099    XXII   |             másik a szív embere. A szív és az ész két különböző ember…”~ ~
1100    XXII   |             egymásra. Eveline szemeiben és homloka kifejezésén volt
1101    XXII   |              kell végeznem. Mert a szív és az ész két különböző ember.~ ~
1102    XXII   |                Azzal vevé ismét tollát, és naplójába mélyedve írt tovább.~ ~
1103    XXII   |         mélyedve írt tovább.~ ~Az orvos és a férj felkelhetett tőle,
1104   XXIII   |                Végtől-végig olvasá azt, és újra és ismét elolvasá.
1105   XXIII   |        Végtől-végig olvasá azt, és újra és ismét elolvasá. Ezzel a
1106   XXIII   |              méla, hogy nem felelt reá? És senki sem bírta azt kitalálni.
1107   XXIII   |                 nem történt meg; ön él, és egy szavával, egy megjelenésével
1108   XXIII   |               azt Szentirmára.~ ~Zoltán és Szentirmayék a gyászos nap
1109   XXIII   |            édesem, én kedvesem?~ ~– Itt és itt – szólt a lyánka, szívére
1110   XXIII   |                 szólt a lyánka, szívére és homlokára téve kezeit. –
1111   XXIII   |                kezet szorítánk Lizával, és mi értettük, hogy mit tesz
1112   XXIII   |      Kétségtelen volt, hogy rá gondolni és meghalni – egy dolog.~ ~
1113   XXIII   |              Hátha az megveti kérelmét, és nem jön el?~ ~Az orvos ismét
1114   XXIII   |               elvetette a tegnapelőttit és az azelőttit is. Egyik sem
1115   XXIII   |      szánalmasan nyögött, lihegett… Óh, és senki sem tud segíteni rajta.~ ~
1116   XXIII   |              Katinka odalépett ágyához, és kezébe fogta társnéja kezét.~ ~
1117   XXIII   |             gyászolom – felelt Katinka, és nem állhatá meg, hogy ennél
1118   XXIII   |                  Sokkal jobban tudom.~ ~És szemeivel atyjára nézett
1119   XXIII   |                 érzé zsibbadni ereiben, és nem állhatá ki e kísérteti
1120   XXIII   |           megírta, hogy veszélyben van, és mi érte mentünk.~ ~A beteg
1121   XXIII   |               csak egy szót szólj neki, és semmi sem fog megtörténni;
1122   XXIII   |                 ott áll az ágy fejénél, és hideg borzadály jár végig
1123   XXIII   |            rokon idegzetű testébe? Vész és romlás lehelete járt őkörüle,
1124   XXIII   |              most is íróasztalánál ült, és naplóját írta.~ ~Kőcserepy
1125   XXIII   |          Katinka elé járulva, megölelé, és megcsókolá homlokát. Miután
1126   XXIII   |                 onnan ismét egy másikba és onnan egy harmadikba, és
1127   XXIII   |                és onnan egy harmadikba, és így megy végig minden csillagzaton,
1128   XXIII   |              végig minden csillagzaton, és ez az örökkévalóság.~ ~Katinka
1129   XXIII   |         Mezarthimban ismét reátalálnak, és ez az igazak jutalma.~ ~
1130   XXIII   |                 akkor? Mi lesz abból?~ ~És aztán elkezdett alá s fel
1131   XXIII   |        hallgassa ott azt a halk nyögést és azon őrjöngő szavakat, mik
1132   XXIII   |          meglelte azt a mondott helyen, és odavitte hozzá.~ ~Vilma
1133   XXIII   |                 elvette tőle az iratot, és két kezébe fogá.~ ~– Ez
1134   XXIII   |          megtakarított pénz van, névnap és ünnepélyek alkalmával kaptam
1135   XXIII   |               pénzt; viselje magát jól, és legyen boldog…~ ~Itt néhány
1136   XXIII   |                Katinkáé. Viselje ő azt. És ha férjhez megy, adja ezt
1137   XXIII   |                mondá:~ ~– Teneked pedig és édesanyámnak hagyom drága
1138   XXIII   |                 A gyermek elhallgatott, és elfordult a fal felé, alig
1139   XXIII   |             maga lépett hozzá közelebb, és monda:~ ~– Ön hívott engem,
1140   XXIII   |             monda:~ ~– Ön hívott engem, és én eljöttem, uram.~ ~– Ilyen
1141   XXIII   |              volt őt meg nem szánnia.~ ~És az nem válik soha ifjú szívének
1142   XXIII   |               ifjú szívének szégyenére, és jellemén nem ejt semmi csorbát,
1143   XXIII   |                 engedélyt a kárpátfalvi és madarasi uradalmak iránt
1144   XXIII   |             visszaadom önnek jószágait, és magam elmegyek innen. Elég
1145   XXIII   |                 hányan halnak meg ifjan és szeretve, viruló szépséggel
1146   XXIII   |            éjszaka csendes volt körüle, és a méla hallgatásban végigvonultak
1147   XXIII   |               kétségbeejtő ködalakjain, és ismét vissza a nem ismert,
1148   XXIII   |             beszélt olykor lelke előtt… És most íme, ismét itt van
1149   XXIII   |              hogy az téged útban talál, és nem fog visszatartóztatni,
1150   XXIII   |              Egymásra következik a hiba és a vezeklés, s nem vár az
1151   XXIII   |                 egészen fel volt dúlva, és szemei zavartak.~ ~– Nagyon
1152   XXIII   |             Mindig tégedet lát megölve, és egy halavány asszonyról
1153   XXIII   |               válságpontján: az az élet és halál elválasztó pillanatja.
1154   XXIII   |          átölelé e szókra atyja nyakát, és megcsókolá annak orcáját.~ ~–
1155   XXIII   |               Ez nagyon helyesen van.~ ~És a nagy, hatalmas úrnak ez
1156   XXIII   |                 ez az ölelés, ez a csók és ezek a szók jobban estek,
1157   XXIII   |            létezik.~ ~– Így akartad te, és én így tettem. Ő vissza
1158   XXIII   |               ahol olyan boldog voltál, és ott ismét boldogok leszünk
1159   XXIII   |              volt a kárhozatnál; féltem és irtóztam mindenkitől, tőled
1160   XXIII   |         irtóztam mindenkitől, tőled is. És most olyan jól érzem magamat,
1161   XXIII   |            viselje majd, akit szeretsz, és hű fog az lenni, amíg csak
1162   XXIII   |              nézett e szóknál Zoltánra, és az sem őreá, de azért úgy
1163   XXIII   |             keresték, odafordult hozzá, és arcán két hajnal pírja derengett:
1164   XXIII   |              derengett: a nap hajnaláé, és a szívé.~ ~– Ugye, ön nem
1165   XXIII   |               Kegyed meg fog gyógyulni, és sokáig fog élni még boldogan.~ ~
1166   XXIII   |                fog élni még boldogan.~ ~És amidőn ezt mondá neki, mindig
1167   XXIII   |                leányka arcát érinték.~ ~És a beteg leány, amint ott
1168   XXIII   |          legboldogabb – legboldogabb.~ ~És egy szerető, egy üdvözült
1169   XXIII   |            álltok körül, boruljatok le, és imádkozzatok csendesen…
1170    XXIV   |                              XXIV. Fény és árny~ ~Milyen különös dolog
1171    XXIV   |                 hogy csakugyan meghalt, és el van jól temetve.~ ~Azután
1172    XXIV   |                 helye a fehér abroszon, és mégis nagyobb pusztaság
1173    XXIV   |                ez éppen neki való mű.~ ~És jár vele szobáról szobára,
1174    XXIV   |                a kastélyból ki a kertbe és a kertből ismét vissza.~ ~–
1175    XXIV   |                hátha csakugyan meghalt! És akkor rohan szobájába, ágyára
1176    XXIV   |           szobájába, ágyára veti magát, és sír! Sír keservesen, hogy
1177    XXIV   |           benyit minden ajtón, szétnéz, és magában susogja: „Már itt
1178    XXIV   |           susogja: „Már itt sincsen”.~ ~És így megy ez a temetés első
1179    XXIV   |           örökké mosolygott, jó barátra és ellenségre egyaránt, hogy
1180    XXIV   |              jőnek.~ ~Tarnaváry, Kovács és Varga Péter, a volt jószágigazgató.
1181    XXIV   |         Szomorúan üdvözlik a tanácsost, és ő sem mosolyog eléjök, mint
1182    XXIV   |              mind igen hivatalos hangon és formában voltak mondva;
1183    XXIV   |             Megszorítá Tarnaváry kezét, és azon pillanatban mind a
1184    XXIV   |            mondanivalója, s most idejét és alkalmát látta azt elmondhatni.
1185    XXIV   |              fenn magának e kastélyban, és egy bekerített folt földet
1186    XXIV   |               joga másnak, csupán nekem és még egy embernek. Hogy ki
1187    XXIV   |                 fogja az ifjú Kárpáthy, és elég, hogy ő tudja. Isten
1188    XXIV   |                   Ime, a rózsa kinyílt, és ő már halva van.~ ~A letört
1189    XXIV   |             senkitől vissza nem óhajtva és soha vissza nem kívánkozva,
1190    XXIV   |                 szíveket, hogy jöhessen és mehessen, ahova neki tetszik.~ ~
1191    XXIV   |                 Isten nem késik soká.~ ~És, íme, úgy is következett
1192    XXIV   |             helyére, a palota homlokára és a kapuk fölé. Minden visszaváltozott
1193    XXIV   |                 halálos sebe előtt írá, és hogy azt a sebet miért s
1194    XXIV   |             sebet miért s miként kapta, és hogy házasságukat miért
1195    XXIV   |             adva boldogabb reményeknek, és az igazaknak azon jutalmuk
1196    XXIV   |        iparkodnak terhére esni Istennek és embereknek panaszaikkal
1197    XXIV   |                köszönettel fogadnak jót és rosszat, ami onnan felülről
1198    XXIV   |            kitűzött napjára. Minden zaj és külpompa nélkül kellett
1199    XXIV   |            tekint.~ ~De ha minden fényt és ragyogványt megtiltott is,
1200    XXIV   |         ragyogjon valami, s minden szív és lélek ki legyen világítva
1201    XXIV   |               sem ülte meg menyegzőjét, és több igaz áldás senkire
1202    XXIV   |               áldozott, akit elvesztett és visszavívott, akihez hű
1203    XXIV   |                  akihez hű volt örökké, és aki által boldog fog lenni
1204    XXIV   |              sóhajtva karolja át nejét, és nem tud neki mit felelni.~ ~
1205    XXIV   |              mit felelni.~ ~Ime, a fény és az árny…~ ~
1206     XXV   |                 van elégedve a sorssal, és titkon hálát ad Istennek,
1207     XXV   |            restellt lármát ütni ellene, és saját magát is bajba keverni,
1208     XXV   |            nézve drágább volt jó hírnél és névnél: ügyvédi oklevelét.~ ~
1209     XXV   |                 kapusnak, hogy ha ilyen és ilyen ember talál jönni,
1210     XXV   |                 alig volt már karimája, és hogy szokott ő olyankor
1211     XXV   |             hajdan, de annál ismerősebb és örvendetesebb hangon kiálta
1212     XXV   |        tenyereivel Maszlaczky úr kezét, és megszorongatá azt barátságosan.~ ~
1213     XXV   |               aki kezet szorított vele, és futott haza, fel a negyedik
1214     XXV   |           összehúzódva, takarékossággal és uzsorával tisztességesen
1215     XXV   |               leginkább Priesznicz neve és a hidegvízgyógyrendszer
1216     XXV   |                 fáradott, arra költött, és annyi szép és nagy sikerű
1217     XXV   |             arra költött, és annyi szép és nagy sikerű munkáért mégsem
1218     XXV   |                 leánya kezét megnyerje, és hogy attól úgy el hagyta
1219     XXV   |                 hagyta magát riasztani. És mármost ott nincs is mit
1220     XXV   |      Kárpáthynak; élők, holtak, igazság és hazugság, jog és csalás,
1221     XXV   |                igazság és hazugság, jog és csalás, olyan cifrán össze
1222     XXV   |        Graefenberg csergedező patakjait és susogó fenyőfáit, s elgondolá
1223     XXV   |          emlékezett. Ilyen kopasz fővel és piros pofával ő még nem
1224     XXV   |            jöttem ide, hogy itt mosdjam és fürödjem, s igyam a vizet
1225     XXV   |                csak egy gyógyszere van, és az a hideg víz.~ ~– Köszönöm
1226     XXV   |              közepett, s egyre gyilkost és tüzet kiabált.~ ~Maszlaczky
1227     XXV   |        rendkívüli eset miatt, ami közte és a báró között történt. Azt
1228     XXV   |         rosszaságból cselekedett úgy.~ ~És itt bizalmasan megsúgá neki,
1229     XXV   |               jeles, derék ember ugyan, és minden tekintetben nagyon
1230     XXV   |                 tekintetben nagyon okos és értelmes, hanem néha-néha
1231     XXV   |               hogy őneki nincsen lelke, és hogy azt tőle bizonyosan
1232     XXV   |        megdöngeti, pört akaszt nyakába, és abból sohasem lehet kikeveredni,
1233     XXV   |                s békét hagy Abellinónak és Kőcserepynek és a többi
1234     XXV   |             Abellinónak és Kőcserepynek és a többi jámbor embereknek.~ ~
1235     XXV   |                 mindenféle sportulákkal és költségekkel együtt megint
1236     XXV   |                 forintot egy korbácsért és kétszázat azért a gyönyörűségért,
1237    XXVI   |                          XXVI. A látnok és a világtalan~ ~Múlnak az
1238    XXVI   |             együtt elfed, eltakar a por és a moha, amíg egy-egy állatfaj
1239    XXVI   |                égszínt játszó folyam.~ ~És ő oly szomorún, oly mélán
1240    XXVI   |           mindazt, amit más nem láthat, és semmit abból, amit mások
1241    XXVI   |                 szegezik le koporsóját, és amit kiáltott, amit jelentett,
1242    XXVI   |            mondták, hogy meg van halva, és senki sem kérdezte többé: „
1243    XXVI   |                 sír fenekén nem érez-e? És nem fáj-e neki valami?”…~ ~…
1244    XXVI   |               fiának: Széchenyi István- és Wesselényi Miklósnak, kiknek
1245    XXVI   |              Abellinók, Berzy Tivadarok és a többi és a többi – szeretetreméltó
1246    XXVI   |              Berzy Tivadarok és a többi és a többi – szeretetreméltó
1247    XXVI   |               aki oly nagyon szeretett, és olyan sokat szenvedett.~ ~
1248    XXVI   |            míveletlen elparlagult szőlő és kert; az utak benőve fűvel.
1249    XXVI   |            olyan szomorú mind a kettő – és mégis olyan boldogok!…~ ~
1250  Vegszo   |                 Hogy akinél ész, jellem és jó szív szövetkezett, arra
1251  Vegszo   |       mindenkinek, sokkal ragyogóbb még és sokkal tisztább, mint később;
1252  Vegszo   |           általános társadalmi szokások és erkölcsi fogalmak alóli
1253  Vegszo   |               közelebb múltunkban szebb és vigasztalóbb pont, mint
1254  Vegszo   |           fővárosa miképp lett semmivé, és semmiből miképp emelkedett
1255  Vegszo   |              miképp lett szebb, nagyobb és virulóbb, mint volt azelőtt.~ ~
1256  Vegszo   |         hasonlatos: A mindent elvesztés és a mindent újra szerzés eszméi
1257  Vegszo   |                 újra szerzés eszméi itt és amott.~ ~Ha ezen eszméket
1258  Vegszo   |               kifejteni, az az én hibám és az én szerencsétlenségem.~ ~
1259  Vegszo   |             rokonszenvet, miként magam, és mégis ez tűnik el, ez áldoztatik
1260  Vegszo   |        igazságtétel valóban szép dolog, és nem is nehéz munka, mihelyt
1261  Vegszo   |              embert, s azt azután a jók és igazak megvigasztalására
1262  Vegszo   |          legkedvesebb alakok szenvednek és meghalnak, nem azért, mert
1263  Vegszo   |              választá. A Megváltó élete és halála legvilágosabb és
1264  Vegszo   |                 és halála legvilágosabb és legnagyobbszerű magyarázata
1265  Vegszo   |           valakit forrón, híven, igazán és szeretettel viszont. Nem
1266  Vegszo   |              szívvel, ki régóta hallgat és emésztődik eltitkolt, nem
1267  Vegszo   |            számára? Akkor hűtelen vagy. És mégis kénytelen vagy reá
1268  Vegszo   |                 téged szeretve hal meg, és kénytelen vagy érezni iránta,
1269  Vegszo   |          kezdenek elégtelennek találni. És azt is jól tudom, hogy a
1270  Vegszo   |          krónikai rendben, költői eszme és lélektani okulás nélkül,
1271  Vegszo   |               nélkül, csupán mendemonda és kíváncsiság kielégítése
1272  Vegszo   |                 hátra levén még az inas és szobaleány: azok is összeházasodtak.~ ~
1273  Vegszo   |               rezignációval végigvárta, és engemet soha azon fenyegetéssel