Rész

 1      II|      nyári lakába.~ ~Az valóban különös, mondhatni botrányos dolog,
 2      II|     Adonisznak igen sok és igen különös híre járt azon szédelgős
 3     III|       arra, hogy bennünk valami különös tiszteletet gerjesszen.
 4       V|       Téveszmét monda ön; engem különös kegyeivel áldott meg az
 5       X|        honn maradt.~ ~– Az igen különös – szólt bele a hétszemélynökné –,
 6       X|        és Kőcserepy tanácsos úr különös tekintetet váltottak egymással.
 7       X|       azonnal megindult.~ ~– Az különös – szólt közbe Maszlaczky
 8       X|    alábbszállítani –, az nagyon különös, hogy mi e rettentő explózióból
 9       X|  veszélyes órában Maszlaczky úr különös bátorságot tanúsított a
10       X|    Pesten, akkor sem lett semmi különös baj. Aztán, ha tovább talál
11       X|   vannak, s te mented meg őket? Különös játéka a sorsnak! Ezért
12       X|         csodálkozva szemlélte e különös férfit. Ki oly erősen tudott
13       X|   zongorán vagy a gitáron, vagy különös mintákat kötni és olvasni
14       X|  tusakodva afölött, hogy milyen különös, hogy ennek is csak öt ujja
15    XIII|        az meglehet, abban semmi különös sincs, hogy a cesszióba
16     XIV|     szimfóniái nem hozták olyan különös izgásba, mint egy fiatal
17     XIV|   robogó hintójukhoz.~ ~Az ifjú különös érzéssel tekintett utána.
18     XIV|        fontos helyet betölteni, különös ellenszenvvel viseltetvén
19     XIV| odafordult a régi hű szolgához, különös tekintettel nézve reá, s
20      XV|          hogy én magamat valami különös derék embernek képzelem.
21   XVIII|              Nem.~ ~– Ez igazán különös kívánság; az embernek így
22   XVIII|        hogy ez az ember irántad különös érzésekkel viseltetik, s
23   XVIII|     alak báró Berzy mellett ül; különös egzotikus arc; a lehetőségig
24   XVIII|        akkor ötlött fel, hogy a különös idegen áll a zöld asztal
25   XVIII|   kiejtésében volt valami olyan különös, rosszul eső, bosszantó
26      XX|         Van-e az úrfinak valami különös érzékeny oldala, melynek
27     XXI|       intézte szávait.~ ~– Minő különös az, hogy az előttem szólt
28     XXI|  magához tért.~ ~– No, az ugyan különös, hogy mi így meg vagyunk
29    XXII|           Hogy van?~ ~Az volt a különös, hogy még ma éppen nem tudakozódott
30    XXII|         Arról írok, hogy milyen különös az, miszerint az emberben
31   XXIII|         Jó reggelt, Zoltán!~ ~E különös, éber álomból egy édes,
32    XXIV|     XXIV. Fény és árny~ ~Milyen különös dolog az!~ ~Mikor az egyik
33    XXIV|        szemébe néznek?~ ~Milyen különös az!~ ~ ~ ~Meghalt a szép,
34    XXIV|     fedett hintóba ültetik.~ ~– Különös – mondja ő –, hogy Vilma
35    XXIV|   virágot leszakított a sírról. Különös, hogy fűnek, fának, virágnak