Rész

 1      II|   pihenésül mindannyiszor Katinka arcát keresé fel, ki vígan nevetve,
 2      II|        ifjút, kinek komoly, eszes arcát még évek előtt annyira megszerette,
 3       V|      utáni órákig az alvó gyermek arcát, megigazítá vánkosait, s
 4    VIII|          a gyermek hajfürteit, ki arcát keblére rejtve ölelte őt
 5    VIII| visszatért. Felemelé szép, lelkes arcát, mit a könnyek gyermeki
 6       X|            Maszlaczky úr megtörlé arcát, s kedves elégültséggel
 7       X|    gyermek. Különben is életvidám arcát a hideg oly pirosra festette,
 8       X|              sikolta a vak leány, arcát Vilma vánkosai közé temetve,
 9       X|          halni? – kérdé Vilmától, arcát annak keblére rejtve.~ ~
10       X|      nyakát? Óh, igen; reáborult, arcát fejére fekteté, s karjával,
11     XIV|          a színpadnak és halavány arcát feléje fordítva, Vilma.
12     XIV|     megismerte őt! Lám, elfeledte arcát mindenki, aki évek előtt
13     XIV|      alkalmas arra, hogy az ember arcát megfossza minden kifejezéstől.~ ~–
14     XIV|      erősen sírt. A párna, melyre arcát lehajtá, egészen át volt
15      XV|          sóhajta Zoltán, halavány arcát megtörülve kendőjével.~ ~–
16      XV|          térdre egy szék előtt, s arcát karjaiba rejté némán; nem
17   XVIII|       szégyenpír lobogtatná, mely arcát égeti.~ ~Magánkívül kiálta
18   XVIII|       barátságban állt, akinek az arcát sohasem látta másként, mint
19   XVIII|          éves, szép halaványpiros arcát sötét, gesztenyeszín szakáll
20   XVIII|       vizsgálta gyermeke halavány arcát, mely e diadalban sem bírt
21     XXI|       felállt a bajvívó, s gúnyos arcát Zoltánra szegezve, hozzá
22     XXI|          megcsókolja Rudolf hideg arcát, s anélkül, hogy kedvesét
23     XXI|        hagymáza rohamában keblét, arcát, ajkait elhalmozá, mennyire
24     XXI|       segéd iszonyodva takarja el arcát. A báró nyakából egyszerre
25    XXII|        sikoltott, hogy takarta el arcát. Most éppen a szívébe döftek:
26   XXIII|          fel egy percre a leányka arcát, amely azután ismét eltűnt
27   XXIII|    eredjenek. El kellett takarnia arcát.~ ~A beteg leány közelebb
28   XXIII|          zokogott a tanácsos, égő arcát betege fehér köntösébe rejtve.~ ~
29   XXIII|           ajkai csaknem a leányka arcát érinték.~ ~És a beteg leány,
30    XXIV|   percekben úgy őrzi minden ember arcát, hogy azon valami kifejezést