Rész

 1     III|   foliantjaival; a másiknak zárja van kettő, abban féltettebb irományok
 2       V|          Kőcserepy urat azután mind a kettő megbízottjává teszi; Maszlaczky
 3     VII|          összevissza csókolá. A másik kettő duzzogott, hogy hát őket
 4     VII|       fiskális.~ ~– Van felesége?~ ~– Kettő.~ ~– Bolond kend?~ ~– Instálom,
 5     VII|              úgy elszomorodott mind a kettő, egyik sem tudta, mi baja.~ ~
 6     VII|         emberekről; el-elakadt mind a kettő száján a szó, egy-egy hangosabb
 7       X|           kell felelni.~ ~– Hány?~ ~– Kettő. Igen. Kettő. (Mégis könnyebben
 8       X|                Hány?~ ~– Kettő. Igen. Kettő. (Mégis könnyebben esett
 9       X|           megmeneküljenek. De a másik kettő dühösen áll ellent. Sikerült
10       X|               hullám összecsap mind a kettő fölött. A kereskedő háza
11    XIII|               hogy hányat ütött. Egy, kettő, három, négy. Ugye, négyet
12    XIII| visszatérnének, ki merre jött, mind a kettő derült orcával sietett egymás
13     XIV|           őszinte gyermek volt mind a kettő, akinek egymás előtt nincsen
14     XIV|                együtt nem tud lenni a kettő.~ ~Az utolsó házakat is
15   XVIII|              neki írótollat, s mind a kettő által titokban a poklok
16   XVIII|           tudok, mert a határvonalt a kettő között nem ismerem. Csak
17   XVIII|               mint Eötvös regényei. A kettő csak együtt valami; kivált
18     XIX|             vallania maga előtt, hogy kettő közől ez az igaz ember.~ ~
19     XXI|            Szívesen ígérkezett mind a kettő.~ ~Amint az ülésnek vége
20     XXI|        jókedvében; egymás után mind a kettő, két lövésre két madarat.~ ~
21     XXI|               iparkodott lenni mind a kettő. Karon fogták egymást, s
22     XXI|            egyszerre megdöbben mind a kettő.~ ~Az előszobában hölgyi
23     XXI|              Rudolfnak.~ ~Sírt mind a kettő, szótlanul, keservesen.~ ~–
24     XXI|            mily szilárd termet mind a kettő. Dabroni meztelen karján
25    XXVI|        átölelve; olyan szomorú mind a kettő – és mégis olyan boldogok!…~ ~