Rész

  1       I|         nagyobb háza van akárkinek, de ez a mienk, és mi örülünk
  2       I|            amidőn a sikert megérte. De mégis megérte.~ ~Voltak,
  3       I|           az a falukon, ahol nincs. De ide Pestre, világ csúfjára?
  4       I|            rázták; nem volna rossz, de lehetetlen; más időben kellett
  5       I|       akiknek könnyű volt nevetni. „De bizony jó lesz az magtárnak,
  6       I|           az épület készen állott. „De sohasem fog megnyílni!” –
  7       I|  mesterlegény és az alsó osztályok, de valami kósza hír, melynek
  8       I|           mintha egy szív verne.~ ~„De e zajtalanságban ámulat,
  9      II|             és borkereskedő felett; de sohasem bírta nekik elfeledni
 10      II|           módon tudja felhasználni, de a jólét és kényelem előtte
 11      II|            élvezetekre fordíthatni, de éppen e keresetmód nem engedi
 12      II|          került e fáradságos munka; de midőn az általános romlás
 13      II|             meg szerény meghívását; de amilyen mélyen meg tudja
 14      II|       keveset jelent, mint másokra, de ő túl boldognak érzi magát
 15      II|        tudóssal nem sokat törődött, de azért szerette mutatni,
 16      II|           mozdulatot nem bír tenni; de azért most is vágyik a népes
 17      II|            a koporsókra emlékeztet; de ki gondolna ilyenkor arra?~ ~
 18      II|           legfeljebb tizenkét éves, de magasra felnyúlt alak, s
 19      II|           kell lenni a megnyitáson. De mi lelte ezt a Szentirmayt?
 20      II|          akart lenni a társaságnak, de nagyon sok felelősséget
 21      II|             elébb a nemzet jólétét, de azért a világért sem állanék
 22      II|            ketten ültek a hintóban, de azt az illendőség meg nem
 23      II|             levő alak, kissé hideg, de bizalomra gerjesztő arcvonásokkal,
 24      II|      metszése finom, csaknem nőies, de szemeinek nagy lángoló csillagai
 25      II|            valamit érzett szívében; de a gondolatnak előtte szentségei
 26      II|             igen – monda az ifjú –, de az olyan régen volt.~ ~–
 27      II|       érdemes legyen róla beszélni; de ha megkérdezzük öregeinket,
 28      II|        nagyot kacagnak ők magok is; de hogy még most is emlékeznek
 29      II|       tegye-e, ami parancsolva van, de nem volt bizonyos felőle,
 30      II|             termekbe vezette volna; de itt ő is csak vendég volt;
 31      II|             bizony ne menjen hozzá; de aki komolyan készül az ügyvédi
 32      II|    ismerethez jutni, mint nála.~ ~– De ő megalázó munkával is terheli
 33      II|         hogy ön is azok között van. De talán nem is igaz az mind.~ ~–
 34      II|            a lámpást a lovak előtt; de mindezek sokkal mulatságosabb
 35      II|          Zoltánt, hogy merre lehet, de nem találja, s kénytelen
 36      II|           mulatságban részt vegyen, de az anyáknak az a véleményök,
 37      II|          azt senki sem gyaníthatja, de hogy vannak, azt éppen úgy
 38      II|       kötelességeim így összeütnek, de megígértem valakinek, hogy
 39      II|       elmulasztanom nem szabad.~ ~– De nem ám, teringettét! – kiálta
 40      II|           fél millió jövedelme van, de az meg nem őrizné a lehordatástól,
 41      II|          ajánlatnak ellene mondani, de az oly logice volt föltéve,
 42      II|           mivel bántottam meg?”~ ~– De valóban, Zoltán barátom –
 43      II|        dísztelen mozdulataik miatt, de Emánuel barátunk oly nyugodt
 44      II|             ami annak elég jó volt, de Kőcserepy tanácsos úr kisasszonyára
 45      II|         arcán nem mutatta diadalát, de még többel kellett bírnia
 46      II|        tartóztathatom méltóságodat. De a grófnét talán mégis itt
 47      II|              hogy nem fog odanézni, de tekintete megint csak odatévedt.~ ~
 48     III|           csak valamivel kedvesebb, de igen kevéssel, egy pohár
 49     III|           takarít nagy buzgósággal, de aminek semmi láttatja nincs.~ ~
 50     III|          előszoba minden bútorzata, de úgy összevissza van az hányva
 51     III|       párszor, hogy keresztülessék, de oly fonák feleleteket ad
 52     III|             verseire nem emlékezik, de elfütyöli, ha kívánják;
 53     III|  eltivornyázik az ifjú kollégákkal, de azért reggel kilenc órakor
 54     III|      asztalon túl hosszú bőrpamlag, de melyhez lehetetlen hozzáférni,
 55     III|             az ember nem saját ura, de otthon érezze mindenki,
 56     III|        időben nagy biztosság volna; de pótolja e hiányt esernyővel
 57     III|           alá akarom bocsátani.~ ~– De nem akarom én! – süvölte
 58     III|        Abellino szelídsége által. – De azután közbe ne vágjon,
 59     III|     férfiaknak még fiaik születtek, de azok mind nem oly kicsapongó
 60     III|  hálaérzeteit szavakba foglalhassa, de ami annak eszében sem volt,
 61     III|      elveszítjük a pert. Megvertek, de le nem győztek bennünket.
 62     III|          bennünket. Visszavetettek, de el nem űztek. Az első kiindulási
 63     III|        mindez mély titok marad.~ ~– De a végeredmény? Ez mégsem
 64     III|             perünknek vége van.~ ~– De nincs! – kiálta felugorva
 65     III|              ameddig nekem tetszik; de nekem szubsztrátum kell,
 66     III|            élni hagyja ellenfeleit, de tartozásaikat kérlelhetlenül
 67     III|            meg is érdemlik azt…~ ~– De uram, mi lelte önt e dicséretekkel?
 68     III|          azt végighallgatni is.~ ~– De mit tartoznak e magasztalások
 69     III|            erszényemből előlegezem. De nem fog sokáig húzódni.
 70     III|          sok szenvedést fog okozni, de azon reményben vagyok, hogy
 71     III|             sem ismer e perből.~ ~– De, mon Dieu! Ezt már tizenkilencedszer
 72     III|         gyufa. A pipa újra füstölt, de ki kellett tölteni a fejéből
 73     III|             szeretnek és becsülnek, de ez kevés; nekünk valaki
 74     III|    nagyságodnak nyerni minden áron. De egészen megnyerni, hogy
 75     III|     csalhatatlanul biztosítjuk.~ ~– De mit használ nekem a siker,
 76     III|         mert annyi ugyan a bevétel, de a kiadás felemészti kétharmadát.
 77     III|         hangon beszélt, mint ő.~ ~– De mikor az ajánlott összeg
 78     III|     nagyságos úr, még egyet mondok, de legyen szíves azt meghallgatni.
 79     III|             avatkozom ügyeikbe.~ ~– De beavatkoznak ők a nagyságod
 80      IV|          Nem akart ugyan oda menni, de lábai csak oda vitték. Szegény
 81      IV|             főbe lövöm magamat.~ ~– De hát hogyan gondolja azt
 82      IV|      bizonyítana.~ ~– Látom, látom; de ez a garancia többé nincs
 83      IV|     elsorolt diákbűnökből egyet is, de ígérte, hogy azokat mind
 84      IV|          szót: „mama!”; nem szépen, de elég, hogy kimondja.~ ~A
 85      IV|             hajlandó volt ráállani, de csak úgy, hogy ő egyenesen
 86      IV|          végig. Értette is, nem is, de bizonyára nem tartotta a
 87       V|         Neki is volt lelki ideálja, de attól ő annyi tökélyt, oly
 88       V|      szívében is gyújtottak lángot, de ő oly hamar kiismeré annak
 89       V|          derék, magaslelkű asszony, de félt tőle, mint a jégtől.~ ~
 90       V|    ellenkezőleg fordulnak a tények, de már azt Eveline nem veszi
 91       V|           ismer, talán nem is sejt, de amelyet ama kikerülhetlen
 92       V|               Anyám, haragszol-é?”, de nem merte. – Ez volt Eveline
 93       V|        mindenki kétségbe volt esve, de e kétségbeesés hangjai hozzá
 94       V|      éjjelen át sírt és imádkozott, de azért Vilma olyankor sem
 95       V|    ennélfogva kevés tökélyre vitte; de midőn az ajtón bekocogtatott,
 96       V|         méltsád nemcsak megérdemlé, de önmaga alkotá.~ ~– Téveszmét
 97       V|            nő boldog, az szerencse, de nem érdem. Az a férj érdeme.~ ~
 98       V|   jóindulatú hangon a tanácsosnő –, de önök helyökbe várják a sorsot,
 99       V|        rejtőzik, méltsás asszonyom; de minek beszéljek én saját
100       V|            szíveken keresztüllátni, de a parókát észrevenni nem.~ ~–
101       V|          nekem ez elég jutalom.~ ~– De kedves barátom uram, hova
102       V|         velem szállt volna a sírba, de ön kényszerített rá, hogy
103       V|  tanulmányozhatta volna. Nem mohón, de határozottan nyújtá kezét
104       V|      magasztalások terhe alatt.~ ~– De mindannyiszor le kellett
105       V|      barátom ajánlata okozott. Így, de csak így elfogadom önnek
106       V|             annak férjére szálland. De büszke szívvel mondhatom
107       V|             más gonoszabb helyeken, de azért egy nőt igazán, valóban
108       V|            ítéletemre valamit adni, de ami a gyermeknevelést illeti,
109       V|          vagyok nem két, nem három, de tizenöt évig is elvárakozni…
110       V|      engedményt el sem fogadhatnám; de bizonyos vagyok annak jogossága
111       V|          iránt legfeljebb közönyös, de ezt gyűlöli; valahányszor
112       V|            Szegény fiatalember!~ ~– De kérlek, ne éreztesd ezt
113       V|             Ő titkolja e fájdalmát; de én egy pillantást vetettem
114       V|          hogy vigye haza zsebjében, de szépen bánjék velök. Maszlaczky
115      VI|             itt valamelyik dombon – de isten tudná már azt, hogy
116      VI|            alkalmasint volt határa, de hogy hol, arra csak a Berettyó
117      VI|            mocsári eret igázott le, de ősszel vagy tavasszal ez
118      VI|         tehessen egy-egy diverziót; de az mind semmit sem használt.~ ~
119      VI|            többé használni nem tud, de irántok azért sokkal több
120      VI|            a földnek nincs semmije, de van költészete; és ezeket
121      VI|             dolgokat jegyeznék fel. De vállainkon az élet. A költői
122      VI|  megérdemelte, ha költőjére talált; de hát azon utód drága verítékcseppei,
123     VII|          azért örömmel fogadta azt, de magában gondolá, hogy ez
124     VII|            amilyen keményen sújt.~ ~De Rudolf nincs jelen az örömnap
125     VII|             lehetett látni az útra. De nem ment semmi mulatság
126     VII|            a grófot valami veszély, de Flóra nem engedé; bizonyosan
127     VII|             Flóra, bár nem mutatta, de komolyan aggódott. Ez a
128     VII|             grófnak törvényes korú, de nem teljes korú fia? Értse
129     VII|            meg jól: törvényes korú, de nem teljes korú.~ ~– De
130     VII|             de nem teljes korú.~ ~– De furcsa – morgott a hajdú –,
131     VII|          eddigi kérdések által.~ ~– De komolyan feleljen kend,
132     VII|         kivette a pipát a szájából, de azért megnyomta a feleletet,
133     VII|      érvényesen adhatom ezt át.~ ~– De énnekem, úgy segéljen, át
134     VII|            százszor jurátus is.~ ~– De gondolja meg kend…~ ~– Nem
135     VII|          add át neki ezt a levelet! De siess nagyon!~ ~Két perc
136     VII|             iratot, s keblébe dugá, de egyszerre kidobta azt onnan,
137     VII|       csakhogy akkor elnevette azt, de most nagyon, nagyon lelkére
138     VII|          szót, s bár nem felelt rá, de lassankint egypár könny
139     VII|       persze nem tett meg kedvéért; de annál inkább engedtek a
140    VIII|             gyámatyja arcvonalmait, de semmit nem bírt azokból
141    VIII|        Zoltán, míg ön gyermek volt; de idestova már férfi lesz.
142    VIII|              Valamit akart szólani, de minden gondolat, minden
143    VIII|             iskola leányok számára, de nem az férfiaknak, kik egykor
144    VIII|              mint kétévi tanfolyam. De én minden évben nem utazhatom
145    VIII|            bátorkodott mondani:~ ~– De azért ön gyámatyám marad?~ ~
146    VIII|            így kellett bánnia vele. De meg kellett annak történni.
147    VIII|              amire sokszor gondolj, de el ne mondd senkinek soha!~ ~
148    VIII|            önt tőlem elidegeníteni. De ki tilthatja azt meg nekem,
149    VIII|       vagyunk, és senki sem hallja. De amit gondolsz, amit érzesz,
150    VIII|         kísértő lélek jár ott fenn, de én jól tudom, hogy az én
151    VIII|           falaztatott be a folyosó, de mégis az lett a következése,
152    VIII|          senki sem fogja olvasni.~ ~De ama balvégzetteljes idézőlevél
153    VIII|       halott levéltitkát megsértse; de meg kell annak történni!
154    VIII|            s jólesik reá gondolnom. De egy rémem van, egy titka
155    VIII|             nevét sem tudhatám meg, de szeretni, de álmodni róla
156    VIII|          tudhatám meg, de szeretni, de álmodni róla nem szűntem
157    VIII|         szabadított meg férjem; óh, de százszor veszélyesebb volt
158    VIII|        viseltem e titok gyötrelmét, de most a halál előérzetével
159    VIII|          nem vétettem ellened soha, de én csak irgalomért könyörgök!
160    VIII|     elítélni tud, kegyelmezni soha. De ez irat jó helyen van már.
161    VIII|          Érzéseiddel ne légy pazar, de akinek odaadtad, ahhoz légy
162      IX|            esztendő bizony betelik, de azután mint derék, jeles
163      IX|             napra sem küldeném oda, de férfinak, oly szívvel és
164      IX|             és sorba ölelgeté őket. De csak mindig eszébe jutott
165      IX|     alkalmazható férfigyermekeknél, de a méltóságos úrnak leányai
166      IX|         mert a gyermek istenáldása, de nagy uraknak legalább megvan
167      IX|          elég kellemetlen mulatság, de még sokkal szorongatóbb
168      IX|             csináltam sok bolondot, de ilyent még hallani sem hallottam,
169      IX|    megismerte Zoltán a többi közől, de az háttal volt felé fordulva,
170      IX|             a botránkozás köve.~ ~– De hogy jutott magának eszébe
171      IX|            a haja, s kissé elszánt, de inkább reszketésre hajló
172      IX|            fiú keseredetten ült le, de ha minden érzést el lehet
173      IX|   felvezette volna saját szobájába, de a pitvarnok már meglátta
174      IX|         akinek, ha a szeme sírt is, de a szája nevetett, s míg
175       X|            tudomást szereztek róla, de akik azt elmondani nem merik;
176       X|            irtóztató rémkiáltást!~ ~De mi történik velünk, ha a
177       X|            több mint egy hét óta.~ ~De táncolni most! Minő gondolat
178       X|         kiönté a rongyos embereket, de itt a palotákban arról semmit
179       X|            Aztán menjen vacsorálni, de ne beszéljen senkinek, hogy
180       X|          fogja önteni a várost.~ ~– De, könyörgöm alássan, ez a
181       X|          már, kedves tekintetes úr. De mégsem értem. Sokba kerül
182       X|    kisasszony. Talán nem beteg?~ ~– De igen. Gyöngélkedik – sóhajta
183       X|          rossz kedvvel jő e házhoz, de annak sajátságos oka van;
184       X|                Vilma valóban beteg. De beteg attól a gondolattól,
185       X|             osztá a vidámságot.~ ~– De legszebb volt az a mostani –
186       X|            te Zoltán barátodat.~ ~– De valóban, hol lehet Zoltán? –
187       X|                  Azonnal jönni fog, de elébb átöltözik, mert minden
188       X|          magára.~ ~– Igen sajnálom, de vendégeim voltak nekem is,
189       X|            holmit. Nyomorultak.~ ~– De nem addig van az, Zoltán
190       X|            restellve a válaszadást, de gyámja szigorúan fogta.~ ~–
191       X|        sokszor félretekintget reám, de nem mondta, hogy menjek
192       X|              Talán kialudt a kanóc? De ki fog odamenni, hogy megnézze?
193       X|          ugráltak velem együtt.~ ~– De csak nem őrültetek meg? –
194       X|              mit kiáltottak utánam, de úgy tetszett, mintha egész
195       X|        különb emberekre volt bízva, de sohasem bírt vele szóhoz
196       X|          kötelet hajtasson hozzánk, de az mindig távol esett el
197       X|        múlva kinn voltunk a parton. De ideje is volt. Alig jutott
198       X|            mentséget vagy a halált, de azért azok, akiknek semmi
199       X|             ott most még hideg van; de Matild át van melegülve,
200       X|         felköszöntve a septemvir. – De annak elibe állunk!~ ~A
201       X|       kordialiter felkapta poharát, de feleútjában megállt vele.
202       X|            nagy ijedségre egyet”!~ ~De a szemek pillantása merev
203       X|          mint a nyomorult cseléd.~ ~De amint megragadá a szolga
204       X|       Füleivel hallotta azt más is, de szívét bezárta előttük.~ ~
205       X|      mondjanak neki bátor szívéért? De az ifjú éppen őt kereste.
206       X|            van fogva. Neje elalélt, de már a hintóban ül magához
207       X|        hirtelen ismét visszavonult. De hátha most órákig fog tartani?
208       X|      egyszer lovai közé csapkodott, de a paripák nem mozdultak
209       X|            érkezett vissza lóháton, de egészen átázva.~ ~– Vissza
210       X|      kellett Maszlaczkynak gázolni, de maga a ház, melyben az érdemes
211       X|             s kormánnyal ellátni.~ ~De mindez oly lassúsággal,
212       X|          hozzáfogott a készüléshez; de csak azt szerezte ezáltal,
213       X|             végeig hátrálni előle. „De miért nem sietnek jobban?”~ ~–
214       X|             beszélt a derék férfiú, de Maszlaczky úr ezúttal nem
215       X|         igaza van általánosságban – de in specie, részletesen tessék
216       X|           Az volna csak furcsa!~ ~– De, kedves barátom, én nem
217       X|         magában a fiatal jurátus… – De jót húznék a hátára!” –
218       X|           nem kell-e újra befűteni? De úgy megijesztett a tens
219       X|             már utána, hogy jöjjön, de azt mondja, hogy vesztésben
220       X|        szóra nyugodtan felelte:~ ~– De azért mégis a mienk Pest…~ ~
221       X|             a segély még drágább.~ ~De, íme, egy mégis ott látszik
222       X|      fizetünk.~ ~– Hát mennyit?~ ~– De emberek! Hogy tudtok alkudni
223       X|       csáklyáikkal megtámadójoknak, de Kovács vitézül védelmezte
224       X|             fognak többet harcolni; de Bogozy csak akkor hallotta,
225       X|            s ki sem fáradt az bele. De most a jégdarabok összesebzék
226       X|        kínzó bánatot – egyszerre.~ ~De nem! Nem. A gyáva csügged
227       X|         levőket kell megmentenünk”! De ha roskatag földszinti házacskát
228       X|             hogy nem tudott szólni; de a szabadító éles szemei
229       X|          kellett volna megmentenem, de lovam nem bírt a zajban
230       X|        lenni. No, lépj hát ide!~ ~– De uram, meg kell ígérni önnek,
231       X|          országteremben ellenfelem, de neked az életben ellenséged.
232       X|         volna világosabbá is tenni, de a beteg szemeit sérté a
233       X|          tárgy, ami e szobában van, de orcáit mégsem sikerült összhangzásba
234       X|         gyermekével otthon maradni, de miután az elmenetel miatt
235       X|        ennünk adj, mert meghalunk”! De a szegény embernek nem volt
236       X|            szegény ember kért tőle, de az nem adott. Azt mondta
237       X|         kiment az erdőre fejszével, de a fák mind elmentek már
238       X|             meg találnak jönni.~ ~– De hátha majd tudni akarják,
239       X|             szép. Azt csak mondják, de nem igaz. Én magam jobban
240       X|             is szerethet senki.~ ~– De hogyan lehet az? – kérdé
241       X|             Kedvemet keresik, ugye? De én jól tudom, hogy terhökre
242       X|           Vilma nem hallott semmit, de a vak idegei sokkal érzékenyebbek;
243       X|       gondolá téveteg lelkében.~ ~– De messze kell lenni, mert
244       X| mellékszobában nem talált holmiját, de a hívásra nem felel, nem
245       X|     hallatszani az egész épületben; de az mind oly közel hangzott,
246       X|               kik még nem is éltek; de ha magok előtt látják a
247       X|             rohanni és szólni akar, de egyikre sem volt képes.~ ~
248       X|            meghal, nem ijeszté meg, de az igen, hogy meglepetik.~ ~
249       X|         Vilma nem reszketett eddig, de most elkezde minden tagjaiban
250       X|         Engedd magadat vitetni!~ ~– De ki ez az ember, aki engemet
251       X|        kétségbe vannak esve miatta! De azért nem azok jöttek őt
252       X|        ismét felemelkedett ágyáról, de nem bírt lábain állani,
253       X|         menni. A leány akart volna, de nem bírt megmozdulni. Tán
254       X|    ügyetlenül evickélt volna előre, de a benne levő hat vagy hét
255       X|              hol előre készen állt, de míg Tarnaváry magához nem
256       X|         szólt Zoltánról senkinek.~ ~De nem is örült senki látásán.
257       X|            takarta el ez emlékeket, de még most is fényesek, most
258       X|              oda, ahonnan kijöttek! De az ember nem mindenható.
259       X|      tetején sírva kiáltanak hozzá; de amott már nem is kiáltanak,
260       X|   hivatalnokaihoz.~ ~Félig betegen, de elfeledve minden fájdalmát,
261       X|   számította annak közelgő perceit, de számította nemes áldozatkészséggel,
262       X|             semmivé a vizek között; de a nemes lélek nem ér rá
263       X|            segíteni? Alant az ár.~ ~De mégis van, aki hallja; hallja
264       X|            elhagyva a romok között, de a rablók szembeszálltak.
265       X|          tűz közől megmeneküljenek. De a másik kettő dühösen áll
266       X|            arra akasszák fel sorba; de azt nem fogják cselekedni.
267       X|             veszett a romok között. De megtalálta őt, aki minden
268       X|            csatába, hol nem halált, de éltet kelle osztogatni,
269       X|     kénytelen az omló kőzápor elől. De a megmentett gyermekek sírva
270       X|            Menekülnie nem lehetett, de ha lehetett volna is, nem
271       X|        Olyan itt nem fog lenni!~ ~– De reménylem, hogy önök siettek
272       X|           oppozícióra gondolni.~ ~– De könyörgünk, fenség, mi gentlemanek
273       X|      imádkozni a szabadulásért.~ ~– De enfin, ez privát ügy, fenséges,
274       X|       kerékbe hagyja töretni magát, de lábait be nem nedvesíti.
275       X|            szívesen segített volna, de társai a lelketlen semmirekellők.
276      XI|             most.~ ~Menjünk haza.~ ~De hová? Nincs többé otthon.
277      XI|          várost sajnálhattak abban, de nála egész élte építményének
278     XII|            sehol egy comma föltéve, de annál több etcetera; hogy
279     XII|          dolog volt az, barátom, na de hiszen olvashattad az újságokból.
280     XII|  postscriptumot kezdett a derék úr, de azt már kitörölte, elégnek
281     XII|       jellemét; ezek a figyelmesen, de férfias biztossággal odavetett
282     XII|      csalóka elvonások is lehetnek, de a gondolkozó fő a legapróbb
283     XII|          ugyan nem tudta elolvasni, de annyit kivehetvén belőle,
284     XII|      szokott ijedelmet gerjeszteni, de hosszasb ismeretség után
285     XII|           az anglus sem menne arra, de nem fér egymástól a szárazföldön,
286     XII|        keresnénk a víz hátán?~ ~No, de végre Párizsból kapok tőle
287     XII|       magyart találták legszebbnek, de az mégis rettenetes, hogy
288     XII|           azt, aki pengőben beszél; de viszont nem is halnak nálunk
289     XII|            s ha nincs is kreditünk, de nincs adósságunk, mint a
290     XII|           tréfának vettem a dolgot, de most már látom, hogy komolyan
291     XII|     érkezett; elküldeném azt neked, de meg akarom tartani magamnak
292     XII|       meglehetős kemény prédikáció. De megengesztel mindjárt.)~ ~,
293     XII|            és nem ültem hajón soha; de csónakra ülök, és azon megyek
294    XIII|         vagy előbbre, vagy hátrább, de mindenesetre nagyon messzire
295    XIII|     hangosabb éljent kiáltott rá.~ ~De senki sem kiáltotta oly
296    XIII|         ragadja, és jól megtépázza. De egészen megilletődött, midőn
297    XIII|       mosolygással keverve szavait, de amely elsoványult arcára
298    XIII|              a tengerivó szomj.~ ~– De hát nem szomjazik, kedves
299    XIII|             szokás vigasztalni.~ ~– De kedves báró, hát mire való
300    XIII|            keresztülélni a világot, de izmos, délceg fogok lenni,
301    XIII|                Kedves nagyságos úr, de vajon egész bizonyossággal
302    XIII|  magánindulatát nagyon kielégítené. De nem volna belőle semmi haszon
303    XIII|         melyen túl nőni nem szabad, de alá és felfelé annál több
304    XIII|          egy ilyen remek kúrát.~ ~– De majd én kockáztatok az úr
305     XIV|          arra, hogy érdekes legyen; de valójában szépen is énekelt.
306     XIV|       suttogva mondott valamit.~ ~– De mi lelte önt most újra,
307     XIV|           Pedig én nem ismerem.~ ~– De valahol csak kellett, hogy
308     XIV|          emlékezem rá. Úgy tetszik… De mégsem lehet. Nem tudom
309     XIV|            Katinka.~ ~Az ő kicsije! De mennyire megnőtt, megszépült,
310     XIV|          kissé messzecske laknak.~ ~De hogyne lenne olyan jó; bár
311     XIV|             nem sietett felkeresni, de az neki eszébe sem jutott,
312     XIV|           ott állt a színház előtt, de nem vették észre, s rövidebb
313     XIV|         szívét, nem szabad remegni, de meg kell tudni, minő titok
314     XIV|            kifejezetlen eszme volt, de estig kifőzhette azt magában.
315     XIV|     szerette is a zsarnok szerepét, de egyesíté vele a pártfogóét.
316     XIV|         vitték is el tőle magokkal, de később az életben minden
317     XIV|        nemcsak hivatási ambícióból, de védence iránti személyes
318     XIV|          állandó lakást bérelni ki, de ez mindig kitérőleg felelt,
319     XIV|               szólt Zoltán nevetve, de e nevetés alatt úgy dobogott
320     XIV|       nézzek egy kicsinyt bele!~ ~– De instálom, kegyeskedjék nem
321     XIV|       levéltárt, amíg ráakadok.~ ~– De hiszen nem hányom el. Nézze
322     XIV|        tréfásan folyt a vitatkozás, de amint Zoltán a per kötőlékét
323     XIV|             olyan előtt állok most; de én meg akarom azt ismerni,
324     XIV|            neje Pesten kíván lakni, de amelyben nem lakhatott soha,
325     XIV|       befolyása az ilyen ügyekre.~ ~De még aznap sietett Maszlaczky
326     XIV|            kértére neki megmutassa, de az köztudomásra jöhetett,
327     XIV|             exmissióm, akcidenciám, de amióta felesküdtem, elestem
328     XIV|       gondolat ötlött a fejébe.~ ~– De bizony most jut eszembe,
329     XIV|        kiveheti.~ ~– Igen, barátom, de azt akarom éppen, hogy ő
330     XIV|         otthagyta a jámbor Bogozyt, de aki azért csak megette a
331     XIV|        pincéreknél szép suttyomban, de egyen mégis rajtakapták,
332     XIV|            később nem találtam ott, de én a világ minden kincseért
333     XIV|           felé repült volna belőle; de csak tűrte, a száz aranyra
334     XIV|            elhallatszott dörmögése, de aki keresztülláthatott volna
335     XIV|                Meg akarta köszönni, de nem jött ki nyelvén ez a
336     XIV|      szabódék még egy ideig Bogozy, de miután látta, hogy Zoltán
337     XIV|         ebből az irtózatos álomból; de nem lehetett, nem lehetett,
338     XIV|           bár élve nem látott soha, de kivel álmában sokat beszélt;
339     XIV|             jutottál e nyomorba?” – De ez több annál. Olyan bűnvádat
340     XIV|         hozzájok, az is oly nyájas, de hatalmasabb, erősebb férfialak,
341     XIV|         Emlékezni azokra nem lehet, de mind olyan jó, olyan érzékeny
342     XIV|            forró szeretet sugallta, de egy őrangyal szerelme, mely
343     XIV|               Én tiszteltem őt!”?~ ~De hátha mégis? Hátha akadna
344     XIV|     családját örökre kerülnie kell. De örökre?~ ~Összehasonlítá
345     XIV|            hogy mit fog cselekedni, de annyit érzett, hogy ezt
346     XIV|             borongott már szívében, de még nem tudott magának alakot
347     XIV|            példával, lelkesítéssel! De mit használ, ha másnál van
348      XV|      embernek képzelem. Ez bohóság, de ön előtt megvallom.~ ~Az
349      XV|   bebizonyítanom, hogy erős vagyok; de e könnyekkel tartoztam annak,
350      XV|           ha gazdag maradtam volna, de ha bizonyos volnék felőle,
351      XV|         alatt elvesztem az eszemet, de izmaim megerősödnek, s hogy
352      XV|             fog ítélet alá kerülni; de volt gondjuk rá, hogy önt
353      XV|          éppen ő segített elárulni, de mégis úgy van. Ez gyalázatos
354      XV|   könnyelműségnek fogják azt venni, de Maszlaczkyt álnoksággal
355      XV|         Mindenre felhatalmazom önt. De végét vesse a pernek minden
356     XVI|        minden országban kurrentált, de soha el nem fogott föld
357     XVI|          négyszemközt beszélhetünk, de így is el kell azt fogadnom.~ ~–
358     XVI|        lehetett volna e kérdésekre, de egy negyedik jelenlétében
359     XVI|        Kovács ezt nem mondhatja ki, de nem sejtheté, hogy egészen
360     XVI|           fordult asszisztenciáért, de az is majd megette.~ ~–
361     XVI|         háborúságban élni vele. No, de mindezt el fogják nagyságtok
362     XVI|          nem tettek világ csúfjává, de ha énnekem nyújtanák kezeiket,
363     XVI|       fejemmel keresem kenyeremet – de én visszautasítanám, s meghalnék
364     XVI|     meghalnék inkább az utcasárban, de büszkén. Én, Maszlaczky
365     XVI|            sem báró, sem gentleman; de azért kezemet nem szorítaná
366     XVI|            ki önt nemcsak gazdaggá, de a legboldogabbá tette volna
367     XVI|          fog ez addig élni.~ ~– Ah, de mit érdekli ez nagyságodat?
368     XVI|            kötelességem parancsolt. De bizonyára azt nem engedem
369     XVI|           Maszlaczky pártjára állt, de a csuklás ismét szó közt
370     XVI|             karjaiba diadalhírével, de azon tudat, hogy szárnyai
371    XVII|          Magasztos volt a gondolat, de Zoltán sokkal erősebb akarattal
372    XVII|         melyet ki kellett ürítenie, de kiitta azt az utolsó cseppig.~ ~
373    XVII|             lemond is uradalmairól, de szűkölködni azért nem fog,
374    XVII|         egész Kárpáthy-uradalomnál, de az egész kárpáti hegyláncnál
375    XVII|             hogy semmije sem marad, de mit tesz az! Megmarad a
376    XVII|                  Tudom, jó barátom. De most még korán volna az.
377    XVII|             maradjanak el tőle.~ ~– De biz elkísérnők a világ végeig
378   XVIII|            a másik miről értekezik, de az mindegy; szegény ember
379   XVIII|      paradicsommá változtaták át. – De ugyan mit feleselt volna
380   XVIII|            Nem fél a kísértetektől, de hiszi őket. Hát maga, kedves
381   XVIII|        kelleni fog, előhívatom.~ ~– De én messze lakom innen, s
382   XVIII|            járt jól, csak az övé.~ ~De ha rosszul jártak is az
383   XVIII|       köztünk mondva, nem szeretem, de ha önnek tetszik, megeheti.
384   XVIII|       kétségbeesett ábrázattal.~ ~– De ugyan hol járt, amice dilectissime,
385   XVIII|             nem egzisztálnak sehol, de még csak tűz sincs rakva,
386   XVIII|          hova lettek a többiek.~ ~– De hát hova lettek?~ ~– Most
387   XVIII|          füstölt kolbásszal estére, de megátkozta a bélét, ha ad
388   XVIII|         ütközött a cselédekhez?~ ~– De én megfoghatom – szóla a
389   XVIII|     előrejön, hogy elkergesse őket. De ki bízta önre, hogy beleavatkozzék?
390   XVIII|             Minden volt ugyan elég, de még többnek kellett volna
391   XVIII|            nem jött még vissza?~ ~– De igen.~ ~– Hát mért nem jön
392   XVIII|          gyöngéd, selyempuha kezet; de te láthatnád is őt, talán
393   XVIII|    indulatos szavakat hallania.~ ~– De meghidd, Liza, az Isten
394   XVIII|   asszonysághoz, s kézbesítse neki: de kezet csókolni el ne felejtsen.~ ~
395   XVIII|         Majd elkészítem én azt.~ ~– De főzött-e már teát?~ ~– No,
396   XVIII|          főzött-e már teát?~ ~– No, de akármennyit.~ ~Ebben hát
397   XVIII|          hogy neked volt címezve.~ ~De most igazán közel volt Eveline
398   XVIII|             a haragra és szégyenre, de Kőcserepy úr azt az egy
399   XVIII|            a méltóságos asszonynak, de hiszen abban semmi sértő
400   XVIII|        írott levelében elárult.~ ~– De az istenért, kedves tanácsos
401   XVIII|            legnagyobb bizalmunkkal, de olyan gyöngeség, ami nekünk
402   XVIII|           félrecsavargatásában.~ ~– De uram teremtőm! Hiszen méltóztatik
403   XVIII|       sérthetlennek érezheti magát; de másutt kerüljön ön, mert
404   XVIII|           egy sajnos félreértésnek. De még Tiszafüreden sem érezé
405   XVIII|           akarta leányát nőül adni, de miután Maszlaczky úr annyira
406   XVIII|        kérdéses pert megnyeri; úgy, de nem nyerte meg, mert abban
407   XVIII|     ügyvéden, kit életében először, de oly csúfosan rászedtek?
408   XVIII|         szellemeitől van körülvéve, de szemei nem látták őket.~ ~
409   XVIII|          órás gombokat dolmányáról, de Kőcserepy úr azon jellemek
410   XVIII|             szélid egész tekintete, de látnátok őt, mikor beszél,
411   XVIII|          köszön jobbra, mint balra, de senkivel sem szorít kezet,
412   XVIII|          sérti, nem vágja elleneit, de meggyőzi. Nem kacérkodik
413   XVIII|       innenről és túlról a csata.~ ~De halljuk Kőcserepyt. Ő meg
414   XVIII|             áll okosnak, bolondnak; de azt írja fel a füle mellé
415   XVIII|          lábadon sem állsz meg!~ ~– De hát méltóztatik-e tudni,
416   XVIII|             meggyomrozná az embert, de kardja aligha volt valaha
417   XVIII|             is a derék fiatalember, de egy alkalmatlan méh minduntalan
418   XVIII|       megrettenve mondák neki, hogy de hát ne kiabáljon olyan nagyon,
419   XVIII|           markaitól megmenekült is, de e kicsiny párbajvívók, kiknek
420   XVIII|           szerteszakadt volna tőle, de már az övé megszokta, s
421   XVIII|        asztalnál tudnának beszélni, de a falu házánál, hordó tetején
422   XVIII|             kérdésre igent mondani; de most már nincsen nála, mert
423   XVIII|       hiányzott ugyan eleje-veleje, de a sok éljenzés és közbekiabálás
424   XVIII|          voltak, s végezve a rövid, de szükséges szíverősítő reggelizést,
425   XVIII|     meginduljon a vármegyeház felé. De ez is oly zavarral ment
426   XVIII|        tömött rendben álló falanxa; de Kőcserepy egy tekintetre
427   XVIII|    megbocsásson, hogy így berontok, de kénytelen vagyok méltóságodat
428   XVIII|            ugyan jól felpálinkázva, de a nagyobb rész étlen-szomjan.
429   XVIII|           fontos elmélkedéseiben.~ ~De annál hangosabban beszélt
430   XVIII|            amazok közé nyomulhatni, de itt oly szigorú rend uralkodott,
431   XVIII|         kihúzható állapotban van-e. De a fenyegetés oly határozott
432   XVIII|        kezdett el dikciózni holmit; de azt is úgy túlkiabálta Tarnaváry,
433   XVIII|          tartani az áruló tömeghez, de sohasem vitte tovább a megszólításnál: „
434   XVIII|         előtte álló vad szittyához, de részint oly halkan beszélt,
435   XVIII|      foglalta el már ezt a vidéket, de nem fizetett Kokánfalva
436   XVIII|          Nem tudjuk, mi az a görbe, de nagyon rossz!” Azok a görbék,
437   XVIII|            is rendben, becsülettel; de ha jobban tetszik ökölre
438   XVIII|        fogadta, amint kilépett.~ ~– De ki üt hát agyon? – kérdezé
439     XIX|            ő gyalázatosan vesztett, de ellenfele is gyalázatosan
440     XIX|             személyeiket kiemelték, de letaposták az elvet.~ ~Nem
441     XIX|        utána, mintha bosszankodnék, de mégis olyan jólesett nekik
442     XIX|          mindig a nagyok bűne volt, de nem a nemzeté, nem az intézményé.~ ~
443      XX|          Semmit sem válaszoltak rá… De mégis: néhány betű volt
444      XX|             lajstromozó betűk azok, de ő ezt olvassa belőlök: „
445      XX|          házi körében vigasztalást. De ott érzi még legjobban elhagyatottságát.
446      XX|        ismét vissza. Nem beteg már, de még rosszabbul van, mintha
447      XX|    megtiltja azokat házába bevinni. De mi haszna tépi össze? Ezer
448      XX|      köszönnek neki végig a falun: „De kár, hogy nem más leánya”.~ ~
449      XX|           gyönge, oly erőtlen volt. De az iszonyat erőt adott gyönge
450      XX|           talán el is tévedt rajta; de nem; harangszó hangzik felé,
451      XX|   véghetetlen erdő. Kiáltnia akart, de a félelem visszafojtotta
452     XXI|        mellett, engemet kikacagnak; de álljatok velem szembe a
453     XXI|             valaki tőletek megijed, de háttal mentek kifelé, ha
454     XXI|         vagytok mindnyájan szájjal, de elsápadtok egy kivont kard
455     XXI|            a szerető anya áldása.~ ~De Pozsonyban lett gúnykacaj,
456     XXI|          választottjaival jő össze. De van nyilvános élete: a zöld
457     XXI|             férfi mit fog beszélni; de hogy ő mit felelend nekik,
458     XXI|            két urat a magánéletben, de bárki előtt is méltán feltűnhetik
459     XXI|        kivihetlen eszme lett volna, de megelőzni lehetséges.~ ~
460     XXI|         elébb nyitotta ki az ajtót, de mégis Rudolfot akará előrebocsátani.
461     XXI|          valami hűtlenségi csínyen? De hát örömötökben sírtok-e
462     XXI|           tudja venni a dolgot.~ ~– De hát, kedves kicsikém, azt
463     XXI|              tudtom nélkül megölni? De abba még én is beleszólnék.
464     XXI|                  Valódi Don Quijote de la Mancha.~ ~– Egy gyermekijesztő
465     XXI|            egy napra sem többé.~ ~– De már holnapig mégis el kell
466     XXI|          mindig sajátja volt. Halk, de töretlen hangon kérte orvosát,
467     XXI|       történt ez? Azt te jól tudod, de sohasem fogod senkinek mondani.
468     XXI|            meg akarjátok őt öletni. De én nem engedem, nem engedem
469     XXI|            már, összevissza beszél, de minden szavának az a vége:~ ~–
470     XXI|         csinált volna belőle egyet. De ehelyett hirtelen hátraugrott,
471     XXI|           Egy kis érvágás az egész. De ez nem fog vívni többet!
472    XXII|            nyugtatóan a tanácsos –, de te aludtál akkor, nem láthattad.
473    XXII|           Ki voltak sírva a szemei, de nem akarta észrevetetni
474    XXII|            hogy mi van itten? Szív. De azt nem tudod, ugye, hogy
475    XXII|             tudja, hogy mit beszél, de nem azt, hogy mások mit
476    XXII|      halaványabb volt a szokottnál, de tökéletesen nyugodt és csillapult.~ ~
477   XXIII|            örülni, amidőn én sírok, de sokkal jobban ismerem önnek
478   XXIII|           amidőn e küszöböt átlépi, de hiszem, reménylem, hogy
479   XXIII|          leánykám, azután az enyim… De egyik sem soká maradt a
480   XXIII|         Játszanak magokban játékot… De azt a játékot érteni kell…
481   XXIII|           alatt jöhet vissza ismét. De a véletlen lehetőségei kínozák.
482   XXIII|             sokáig eldörög utána.~ ~De mégis… mintha ez már nem
483   XXIII|        Tehát valaki jött. Idegen.~ ~De ki?~ ~A tanácsos sietett
484   XXIII|  pitvarnoktól felőle tudakozódik.~ ~De ez nem férfi hangja volt,
485   XXIII|             ismerné már valahonnan; de nem tudott rá egész tisztán
486   XXIII|              Az a valaki én voltam. De azt te ne tudd meg soha!”~ ~
487   XXIII|             suttog halkan vissza –, de majd bántani fogják. Hallod,
488   XXIII|            szoba közepén.~ ~– Igen, de hátha a gyermek hal meg
489   XXIII|      átkozott éjszaka ez odakünn!~ ~De iszonyúbb, vérfagyasztóbb
490   XXIII|            zivatar nem gátol akkor. De nem szólt semmit. Ezen búalázta
491   XXIII|          közel állok elvesztéséhez. De nem fogom őt elveszteni.
492   XXIII|            oly édes, oly édes az…~ ~De a tanácsosnak lehetetlen
493   XXIII|         hozzám ápolni, vigasztalni. De én is megemlékeztem rólad.
494   XXIII|           Zoltánra, és az sem őreá, de azért úgy értették egymást.~ ~
495    XXIV|           kertből ismét vissza.~ ~– De hol lehet? Merre mehetett? –
496    XXIV|         felveszi, kezében forgatja, de másutt jár addig gondolatja!
497    XXIV|        keserű szánalommal szívében, de annál édesebb szeretettel;
498    XXIV|           szemérmesen reá tekint.~ ~De ha minden fényt és ragyogványt
499     XXV|          egyszer történt meg rajta, de már százféle változatban
500     XXV|          nélkül úszott ki belőle.~ ~De mégis ottveszté, ami rá
501     XXV|        köszönte a megtiszteltetést, de nem fogadhatta azt el, mert
502     XXV|        félregázolt sarkú csizmánál, de igen a lábait a csizma hiányosságain
503     XXV|            oly mélyen, mint hajdan, de annál ismerősebb és örvendetesebb
504     XXV|            amiket tán sürgethetett, de azon választ nyerte, hogy
505     XXV|            az életemből; nem tízet, de húszat, a legszebb időmet. –
506     XXV|        zuhanyhoz, hanem azután…~ ~– De instálom alássan – vágott
507     XXV|     Maszlaczkym, én magát szeretem, de azt meg kell ismernem, hogy
508     XXV|            ismét igénybe venni.~ ~– De ki fogja önnek azt kifizetni? –
509     XXV|        kezére nem került soha? Hja, de tehetek-e én arról, hogy
510     XXV|     keresett valami megfelelő igét, de nem bírt kibontakozni sem
511     XXV|             lelket, akinek tetszik, de ezen az innensőn ugyan bizony
512     XXV|        emberek:~ ~„Nagyon sajnálom, de ugyan örülök rajta.”~ ~
513    XXVI|         kastélynak nincsenek rémei, de van örömhangja reggeltől
514  Vegszo|           történetében hallatlanok, de nagy, terjedelmes örökségeknél,
515  Vegszo|        tárgy egysége kívánta volna, de meg kellett bocsátani magamnak,
516  Vegszo|       regényhősöm élettörténetének, de egy nagyobb mérvű képet