Rész

 1     III|         úr –, ez úgy van, ahogy mondom, ezt a törvényszék előtt
 2     III| eszmében. Ezt csak kettőnk közt mondom.~ ~Abellino a szobát érzé
 3     III|        olyan türelmetlen. Miért mondom el annyiszor? Quoniam in
 4      IV|         nem ad ön, becsületemre mondom, főbe lövöm magamat.~ ~–
 5       V|        ön tőlem bármit! Bármit, mondom – és én nem érzendek kedvesebb
 6     VII|     komolyan feleljen kend, azt mondom! – kiálta rá Bogozy haragosan. –
 7       X|  magisztrátus dolga.~ ~– Én nem mondom, kedves Trommel uram, hogy
 8       X|     egyet abból a kulacsból, ha mondom!~ ~Zoltán engedelmeskedett.
 9     XIV|       valaha választ kapjon! Én mondom önnek hitemre, becsületemre,
10    XVII|      kegyed kapuja előtt, s azt mondom, ide jöttem lakni, van-e
11   XVIII|       hát hova lettek?~ ~– Most mondom, hogy nincs, aki megmondja.~ ~
12   XVIII|        mosolyog.~ ~Pedig bizony mondom, nagyságos tanácsos úr,
13     XIX|    tűzöm ki, s férfiúi szavamra mondom, hogy amelyik párt a legcsekélyebb
14     XXI|         velem?~ ~– Becsületemre mondom, senkivel sem.~ ~– Melyik
15     XXI|    betelt a mértéked, és én azt mondom, hogy ne tovább! – Te meg
16     XXI| harmadik is vár.~ ~– Az istenre mondom – szólt Miklós oroszláni
17   XXIII|       én azt mind igen komolyan mondom, s kívánom, hogy úgy történjék.~ ~