Rész

  1       I|                családi ünnepnek. Hiszen oly keveseket érdekelt ez akkor,
  2       I|          városban, miszerint a páholyok oly gyengén vannak építve, hogy
  3       I|              csak azért történik, mivel oly nagyon szeretjük.~ ~E csendes
  4      II|              kitűnő ésszel bír, melyhez oly erős akarat járulván, mint
  5      II|            arcról. E mosoly rá nézve is oly keveset jelent, mint másokra,
  6      II|                vagy Szentirmay úrét egy oly fád mulatságba.~ ~Ez bók
  7      II|    elfogadáskészen várta a tanácsos úr, oly nyájasan hajtva meg magát
  8      II|                 ismét fejét még egyszer oly magasra, midőn a terembe
  9      II|        átalakulás, midőn egy gyermeknek oly mintaképe van, minő Szentirmay
 10      II|     asszonyságnak, s a tengeri zivatart oly élénk arcjátékkal festi
 11      II|                 ezt a fiút napestig, ki oly komolyan, oly tisztelettudón
 12      II|              napestig, ki oly komolyan, oly tisztelettudón beszélget
 13      II|           szobában lenni, mikor odakünn oly szép idő van.~ ~Emánuel
 14      II|                a virágot, s még egyszer oly rosszkedvű lesz, látva,
 15      II|      megértendjük, hogy miért bánt vele oly elvető modorban Zoltán,
 16      II|                éreztetve van semmisége, oly erős vágyai támadnak valamivé
 17      II|                s szinte szégyenlé, hogy oly gazdag, mert sohasem fogja
 18      II|          különösen remekül tudta járni, oly messze tartá magától táncosnéját,
 19      II|                 melyet az ifjú hazafiak oly komoly arcokkal végeznek
 20      II|           Zoltán szerényen –, én voltam oly bátor barátomat néhány percre
 21      II|            őrizné a lehordatástól, csak oly bátor és okos képe ne volna,
 22      II|        ajánlatnak ellene mondani, de az oly logice volt föltéve, hogy
 23      II|              nem lovagiasság. Ezért, ha oly jó barátok nem volnánk,
 24      II|              miatt, de Emánuel barátunk oly nyugodt ostobasággal beszélt
 25      II|                 ki intézkedéseit mindig oly nagy zajjal szokta megtenni,
 26      II|         haragszik ez a lány rám? Hiszen oly távol tartom magamat tőle.”~ ~
 27      II|                    A két gyermek azután oly jókedvű volt az egész úton,
 28     III|                 hogy keresztülessék, de oly fonák feleleteket ad a jámbor
 29     III|                tárul fel előttünk, mely oly hosszú és keskeny, hogy
 30     III|         szobában, roppant nádpálcájával oly módon lendítve, mintha azt
 31     III|              tollából, s minthogy Tamás oly süket, hogy fráter Bogozy
 32     III|      nekigyürkőzik, s egy tál víz előtt oly kegyetlen mosdást visz véghez,
 33     III|               túl volt az ötven éven, s oly életmód mellett, amilyet
 34     III|                 És éppen ezért vett egy oly kétértelmű családból való
 35     III|             születtek, de azok mind nem oly kicsapongó életmódot követtek,
 36     III|       kockáztatott vállalatnak tekinték oly ügyet megkezdeni, hol az
 37     III|          megkezdeni, hol az alpörös egy oly nagy befolyású, oly – érdemei
 38     III|                 egy oly nagy befolyású, oly – érdemei szerint-e vagy
 39     III|         megmérgezésén jártatja elméjét, oly nyugodt lélekkel ropogtatta
 40     III|                miszerint ugyanez időben oly éles családi viszály támadt
 41     III|                hogy ő okos ember, éppen oly megszokott eszmének lehet
 42     III|        visszavenni. Amit kedves nagysád oly örömmel vár, Szentirmay
 43     III|               büszkeséggel. – Az nem is oly egyszerű. Ha értené a törvénykezések
 44     III|               Valóban derék, szép ifjú. Oly kifejlett, mint más tizenhat
 45     III|              arc és termet. És amellett oly nemes szívű, oly gyöngéd,
 46     III|               amellett oly nemes szívű, oly gyöngéd, teli jó érzelemmel.
 47     III|              forogni e szavakra.~ ~– Én oly ártatlannak tartom ebben
 48     III|              perről. Természetes. Ebben oly botrányos helyzetek, oly
 49     III|                oly botrányos helyzetek, oly sikamlós kitételek fordulnak
 50     III|                 puszta érintkezés által oly tarkává legyen, mint a gyöngytyúk. (
 51     III|            vannak, amidőn a fiatal szív oly hirtelen kész gyors, heves
 52     III|                gyökereibe, mely vele is oly soká közös volt? Hogy a
 53     III|              nélkül bámult a beszélőre. Oly borzasztó volt az mind,
 54     III|                mikor az ajánlott összeg oly csúfondárosan csekély ahhoz
 55      IV|               Ne nagyságoljon engem! Ön oly derék férfiú, ön megérdemli,
 56      IV|            leszek – monda Maszlaczky úr oly büszke hangon, mint aki
 57      IV|       elfeledkezni. Abellino nem ismert oly nagylelkű embert többet,
 58      IV|                ajtón.~ ~Ez a száz pengő oly boldoggá tevé ismét; régen
 59       V|              Midőn ifjú hajadonná nőtt, oly óvatosan, oly vigyázva lépdelt
 60       V|           hajadonná nőtt, oly óvatosan, oly vigyázva lépdelt a világban,
 61       V|                 dobog, s van az életnek oly boldog kora, melyben minden
 62       V|               de attól ő annyi tökélyt, oly magas szellemi nagyságot
 63       V|                 gyújtottak lángot, de ő oly hamar kiismeré annak tökéletlenségeit,
 64       V|         férfinak kell lennie. Ki sorsát oly magasra bírta vinni, az
 65       V|          gondosan eltitkolni; amit néha oly jólesik elmondani, éppen
 66       V|           legdivatosabban volt öltözve, oly feszesen, oly kikerekítve,
 67       V|             volt öltözve, oly feszesen, oly kikerekítve, mint akire
 68       V|             Egész alakja, mely egyébkor oly meredt volt, mintha nyársban
 69       V|           ideálom. Kár, hogy az életben oly ritkán találkozhatni vele.~ ~–
 70       V|                 érzelmeimet.~ ~E szavak oly elfogódott hangon valának
 71       V|                 jutalom lelkesíthet fel oly mű kivitelére, melyet semmi
 72       V|              bízvást feljogosíthatta.~ ~Oly derült arccal fogadá azt,
 73       V|               hogy ön, ki előtt még egy oly ragyogó pálya áll, ki sokkal
 74       V|           törekvéseimnek, s nem ismerek oly fényes összeköttetést, melynek
 75       V|                kezét megnyerhetném, egy oly család tagjáét, melynek
 76       V|         dolognak.~ ~– Óh, én nem akarom oly messze tenni a határidőt.
 77       V|             rebegé utána Maszlaczky úr, oly arccal, aminővel Orestes
 78       V|                 mennyit fog érni.~ ~– S oly bizonyos volna, hogy vagyonát
 79      VI|           Egy-egy ily vállalatnak aztán oly híre volt az országban,
 80      VI|                 a karcsú szarvasok, mik oly szelídek, hogy közelre várják
 81      VI|      selyemtenyésztő pajtái; minden ház oly vidáman tekint zöld redőnyeivel,
 82      VI|                az ókori együgyű bölcsek oly régen fölfedeztek, a gazdag
 83      VI|             Zoltánunk. Ezek a fák éppen oly idősek, mint ő; két jávort
 84     VII|   megszoríthaták szép fehér kezeit, mik oly erősek voltak, mint az acél;
 85     VII|               át velök éreztetett; hogy oly istenáldása volt rajtok,
 86     VII|            tanulnak gagyogni…~ ~Mindazt oly igazán, oly érzékenyen tudták
 87     VII|         gagyogni…~ ~Mindazt oly igazán, oly érzékenyen tudták elmondani
 88     VII|                rá. Hogy is lehet Zoltán oly bohó? Hisz őnekik nem kell
 89     VII|                méltóvá küzdi fel magát. Oly jólesett volna most Rudolfot
 90     VII|               atyai, munkás kezét, mely oly erősen épít, oly kitartóan
 91     VII|            kezét, mely oly erősen épít, oly kitartóan fárad, oly csalhatlan
 92     VII|              épít, oly kitartóan fárad, oly csalhatlan biztonsággal
 93     VII|                azt a bámult kezet, mely oly csodaszépen rajzol, mint
 94     VII|             amilyen csodabiztosan lő, s oly édesen áld, mint amilyen
 95     VII|                elkomorulás látszék, ami oly jól illett életvidám, telt
 96     VII|              mérge minden boldogságnak. Oly vád, melynek sötét színén
 97     VII|            gyermek, valami olyan nehéz, oly szomorú ült egyszerre szíveikre,
 98     VII|               szép halavány jávor volt, oly magas, oly karcsú; s amint
 99     VII|         halavány jávor volt, oly magas, oly karcsú; s amint ott alatta
100     VII|             veté magát, s eltávozott.~ ~Oly lassan lépett vele a ló,
101     VII|                lassan lépett vele a ló, oly nehéz szívvel ment odább,
102    VIII|               hangjára visszafordult, s oly nyugodt, oly hideg arccal
103    VIII|           visszafordult, s oly nyugodt, oly hideg arccal fogadá őt,
104    VIII|             családjánál, mint édes fiú, oly mély, oly gyöngéd szeretettel
105    VIII|                mint édes fiú, oly mély, oly gyöngéd szeretettel halmoztatott
106    VIII|           Rudolf mondott, mint hogy azt oly hidegen tudta elmondani.~ ~
107    VIII|          emeletében, az egész balszárny oly rekedt levegővel van tele,
108    VIII|                öreg arcára. Hogy tud ez oly összhangzóan gondolkozni
109    VIII|                megjelenő gyertyák körül oly sűrűn repkednek.~ ~E szoba
110    VIII|              küszöbön átlépett, melynek oly szomorú emléke volt előtte.~ ~
111    VIII|              csak tegnap történt volna, oly elevenen állt előtte minden;
112    VIII|                elolvasni halálítéletét, oly szorongva simítá le Rudolf
113    VIII|               jönnöm azon férfival, kit oly fájdalom volt szeretnem.
114    VIII|                 hegyek emelkednének el, oly hosszan, oly könnyebbülten
115    VIII|           emelkednének el, oly hosszan, oly könnyebbülten sóhajtanak
116      IX|                 neje és gyermekei előtt oly közönyösen beszélt Zoltán
117      IX|              küldeném oda, de férfinak, oly szívvel és fővel, mint Zoltán,
118      IX|               úr közelében minden ember oly goromba volt, mint a pokróc.
119      IX|                 Zoltánnak, mert odabenn oly rettenetesen lármázott a
120      IX|                 az, akit a septemvir úr oly keményen dorgál, ki maga
121      IX|           perpatvartól. Ilyesmi őelőtte oly egzotikus tünemény volt,
122      IX|             törődve az előtte talán nem oly szokatlan zivatartól, belépett
123      IX|              volt hímezve.~ ~És az ifjú oly elhagyatva, oly szomorúan
124      IX|                 az ifjú oly elhagyatva, oly szomorúan érzé magát e hízelgés,
125       X|            vitelbérért.~ ~Értsd alatta: oly díjért, aminőt egy halálrettegésben
126       X|         ünnepélyesen világított a kívül oly sötét éjszakába.~ ~A középteremből
127       X|               foghatom, ha minden ember oly konfúzus! – kiált Tarnaváry
128       X|                 életvidám arcát a hideg oly pirosra festette, mint a
129       X|                  mint azelőtt, s a Duna oly szemlátomást áradt, hogy
130       X|                gyermek ez elbeszélésnél oly fehér kezdett lenni, mint
131       X|                 asztalra dőlve, s lábát oly messze elnyújtva, hogy a
132       X|               jeges árvizet maga körül, oly iszonytató fényt vetve szerte,
133       X|               fel Maszlaczky úr, akinek oly jólesett ez a tudósítás,
134       X|            gyöngédséggel elhalmoztatni, oly tűzzel, oly ifjú bájjal
135       X|              elhalmoztatni, oly tűzzel, oly ifjú bájjal senki sem tudja
136       X|                kérlelhetlen kacagásával oly zavarba hozta a fiskálist,
137       X|               amilyen gyorsan kiöntött, oly hirtelen ismét visszavonult.
138       X|                a Váci út elejére értek, oly sűrű volt a szemközt tóduló
139       X|              egy-kettő, akinek nem volt oly nagy oka sietni, rájuk kiáltott,
140       X|         kormánnyal ellátni.~ ~De mindez oly lassúsággal, oly kimért
141       X|                 mindez oly lassúsággal, oly kimért tempóval történt,
142       X|                barátim, ne szuszogjanak oly soká! – szólt végre kifakadva.~ ~
143       X|     kiválasztotta emberét. Kellett neki oly hidegvérű alak, aki százas
144       X|             oldalára kard van kötve, ez oly regényes kiegészítő része
145       X|                 egyszerre megtorpant, s oly gyorsan kapta félre fejét,
146       X|        irtóztató robajjal omlott össze, oly közel hozzájok, hogy a hullámot
147       X|          szemlélte e különös férfit. Ki oly erősen tudott szeretni,
148       X|              Zoltán –, hogy félhet most oly egyedül.~ ~Eközben elkezdett
149       X|             Különben is minden bútorzat oly fehér, mintha valami fiatal
150       X|         leánykám”-nak szokott nevezni s oly különösen illett a sápadt
151       X|                 kis társnéját ápolgatá, oly komolyan, oly meglett tekintettel,
152       X|                 ápolgatá, oly komolyan, oly meglett tekintettel, mintha
153       X|                tett ujjai hegyével, míg oly tökélyre vitte, hogy a gyermek
154       X|              furcsa meséket, miket Liza oly folyvást tudott mondani,
155       X|                ágyban fekve, nem érezte oly erősen.~ ~– Talán anyám
156       X|              hogy mi az; azért állt ott oly halványan, mint a fal, és
157       X|              melyen a Biblia szavaiként oly irtózatos módon eltörölte
158       X|             halálfélelem miatt, a másik oly nyugodtan, csendesen, mintha
159       X|                előtt, mely lábaik alatt oly rémségesen fuldoklik.~ ~
160       X|             egész épületben; de az mind oly közel hangzott, mintha lábaik
161       X|        legszomorúbb, legvalóbb próbája. Oly közel hozzá a halál, és
162       X|               nem lesz különbség, egyik oly boldog lesz, mint a másik,
163       X|           boldog lesz, mint a másik, és oly hideg, mint a másik.~ ~E
164       X|                 nem bírt lábain állani, oly gyenge volt. Valóban nagyon
165       X| ellenemondhatott volna.~ ~E pillanatban oly sebesen vert a leányka szíve,
166       X|          húzódnak az emberek közé, akik oly tehetetlenek, miként ők
167       X|                  A rémület éjszakájában oly borzasztóan hangzanak a
168       X|             férfialak ül, azok nevetnek oly jóízűen, hogy szinte elnémul
169       X|                gúnyolva az imádkozókat, oly borzasztóan, oly visszásan
170       X|           imádkozókat, oly borzasztóan, oly visszásan hangzik e kacagás
171       X|          egészen új élelmezési rendszer oly bizarrnak, oly mulatságosan
172       X|                 rendszer oly bizarrnak, oly mulatságosan bohónak tetszett,
173       X|            velök a város minden utcáin, oly bolondul hintázva a csónakot,
174       X|                melytől a vigadó csoport oly derült hajnalkedvbe kezdett
175       X|                 őket.~ ~– Önök danoltak oly szépen, uraim? – kiált reájok
176       X|             Magyarországhoz, én lehetek oly közönyös, mint akármely
177       X|            állók üdvriadásától kísérve; oly tömve volt már menekülőkkel,
178       X|              mosolyog mindenki elé, egy oly édes, szelíd női arc, melynek
179       X|               járna-kelne ott közöttük, oly bájos, oly szelíd, oly jó,
180       X|                ott közöttük, oly bájos, oly szelíd, oly jó, mint minőket
181       X|                  oly bájos, oly szelíd, oly jó, mint minőket az oltárképekre
182      XI|            egymás keblén fekve, karjaik oly szorosan fagyosan vannak
183      XI|        összerepedezve a napok előtt még oly pompás házak, mik állva
184      XI|               földön isten jobb keze.~ ~Oly csodás feltámadása nem volt
185     XII|     kriptográfiát fog kiolvasni belőle, oly minden korlátokat túlcsapongó
186     XII|         kihullott a levélből, s mellyel oly bőséggel szokott bánni a
187     XII|                hagyományokat.~ ~A levél oly sűrűn tele volt írva, hogy
188    XIII|                az újabb koreszmék előtt oly otthoniatlanok ez eszmék,
189    XIII|                  De senki sem kiáltotta oly hangosan ezt az éljent (
190    XIII|          mozdulatlan szemeivel, amiknek oly kőszerű színe volt, mintha
191    XIII|                 nyomorult arcának, mely oly vékony volt, mintha valami
192    XIII|            meghízom. Nem, nem hízom meg oly kövérre, mint Jancsi bátyám,
193    XIII|         céljaink létesítésére semmi sem oly kívánatos, mint kedves nagyságod
194    XIII|               orcájának két domborulata oly kövér, hogy szinte elvész
195    XIII|            kitűnt, hogy még a nyelve is oly éktelenül kövér, miszerint
196    XIII|               szüksége van rá, hogy egy oly balgatag ember, mint Abellino,
197     XIV|               ifjú arcának, legalább az oly piros volt, mintha kívül-belül
198     XIV|               eléggé iparkodott magának oly helyzetet adni, mintha éppen
199     XIV|             felett, melyet a szép delnő oly arckifejezésekkel fogadott,
200     XIV|                a jelen volt delnők mind oly kíváncsian nézik a vele
201     XIV|               vidám, piros és mosolygó, oly ismerős és mégis oly ismeretlen,
202     XIV|          mosolygó, oly ismerős és mégis oly ismeretlen, ki amint észrevette,
203     XIV|              leányával. Az anya most is oly büszke szépség, a leány
204     XIV|                szépség, a leány most is oly halovány. Maga a tanácsos
205     XIV|                át nem engedne másnak, s oly nyájasan beszélgetve nejével
206     XIV|               kinek bizalmas mosolygása oly zavarba hozta az imént.
207     XIV|              kicsikéjének nevezni, hisz oly karcsú, oly délceg hajadon
208     XIV|               nevezni, hisz oly karcsú, oly délceg hajadon lett azóta.
209     XIV|        mentséget Zoltán számára, mikkel oly tisztára fogja mosni, mint
210     XIV|                 tekinteni. Hanem Kovács oly óvatosan dugott előle mindent,
211     XIV|                 semmit.~ ~Egyszer mégis oly véletlenül lepte meg az
212     XIV|               terhével szállna keblére, oly fulladt hangon kérdezé:~ ~–
213     XIV|            lélek előtt! Ön még gyermek, oly ártatlan, mint a gyermek,
214     XIV|           ártatlan, mint a gyermek, bár oly érett, mint egy férfi. Legyen
215     XIV|                 férfinak, akit ön éppen oly mértékben szeret, mint amelyben
216     XIV|           Köszönöm, köszönöm…~ ~Az ifjú oly, mondhatni elektrikus dühvel
217     XIV|                 másik kedvéért, aki önt oly nagyon szereti!”~ ~És azután
218     XIV|                szobáin együtt járt vele oly búsan, oly szomorúan, midőn
219     XIV|             együtt járt vele oly búsan, oly szomorúan, midőn keblére
220     XIV|          keblére ölelte őt könnyezve, s oly érzékeny szóval kérte őt,
221     XIV|              kárpátfalvi sötét szobából oly messze utakon eljárt vele,
222     XIV|                  komolybús anyai arcára oly jó volt visszagondolni,
223     XIV|           gondolni e meggyaláztatásban! Oly meztelenül, elevenen kimondva
224     XIV|           mosolyogna reá, miként akkor, oly tiszta, oly nyájas arccal,
225     XIV|               miként akkor, oly tiszta, oly nyájas arccal, s mintha
226     XIV|                 járulna hozzájok, az is oly nyájas, de hatalmasabb,
227     XIV|               érzi, hogy most nem látja oly irtózatosaknak az asztalán
228     XIV|               vissza kerti szobájába.~ ~Oly büszkén, oly daccal lépett
229     XIV|               szobájába.~ ~Oly büszkén, oly daccal lépett most a nyitott
230     XIV|               az ifjú elfagyott lelkét. Oly szenvedéllyel tudott megfelelni
231      XV|        megkezdeni –, és nekem arra mind oly kevés eszközöm van, pedig,
232      XV|                 az időt, mely nem enged oly sebesen haladnom, mint ahogy
233      XV|                ily gyenge okoskodásokat oly súlyos vád bizonyítékául
234      XV|               minden áron, minden áron! Oly keserű vagyok, csak most
235     XVI|    pártküzdelmek erős befolyása mellett oly egyéniséget, mint Zoltán,
236     XVI|             lázban feküdtem.~ ~Abellino oly nyögve, szótagolva beszélt,
237     XVI|                 amit ma hozok.~ ~Máskor oly hetvenkedő, most oly tejcukorédes
238     XVI|             Máskor oly hetvenkedő, most oly tejcukorédes volt. Megvolt
239     XVI|              megvallom, hogy nem vagyok oly jámbor szamaritánus. Engem
240     XVI|                beszélni!~ ~A tiltakozás oly hangon s oly mozdulattal
241     XVI|                 tiltakozás oly hangon s oly mozdulattal volt téve, hogy
242    XVII|               hogy az ifjú ügyvéd éppen oly megvetéssel hajította volna
243   XVIII|              úrral együtt iparkodott őt oly mértékben kitüntetni, amily
244   XVIII|                 ez a kastély, melybe ma oly nagy zajjal helyeztek bennünket,
245   XVIII|             leányommal.~ ~Maszlaczky úr oly bűnösnek, oly minden mentségen
246   XVIII|             Maszlaczky úr oly bűnösnek, oly minden mentségen alól álló
247   XVIII|        legerősebb kapcsok láncolandnak, oly boldogság rég óhajtott érzetével,
248   XVIII|               meg, mint lehessen valaki oly vakmerő, tekintetét Eveline
249   XVIII|               nőről is, hogy az is csak oly esendő, mint a többi, akiknek
250   XVIII|              fensőbbségével, ki valóban oly halavány volt már, amilyenné
251   XVIII|                Kőcserepy úr szobájába – oly ijedten, mint akit üldöznek.~ ~–
252   XVIII|                kit életében először, de oly csúfosan rászedtek? Nem
253   XVIII|             fekszik. Utazási naplójáért oly árt ígértek neki, mely megszokott
254   XVIII|         odatámaszkodék az ifjú székére, oly közel hajolva hozzá, hogy
255   XVIII|                nyugszik; a két nő éppen oly szegény szavakban, miként
256   XVIII|            keblére rohanva, átölelé azt oly hevesen, oly erősen, mintha
257   XVIII|                átölelé azt oly hevesen, oly erősen, mintha szíve akarna
258   XVIII|        jelmondatokat olvasandja, melyek oly éles pártokra osztottak
259   XVIII|             miért küzdöttek azok felett oly keserűen, s melyik volt
260   XVIII|            buzogánya!~ ~Ez, úgy hiszem, oly világos és oly megnyugtató
261   XVIII|              úgy hiszem, oly világos és oly megnyugtató magyarázat,
262   XVIII|                adott a másiknak, melyen oly feszített erővel küzdöttek
263   XVIII|        fáradságot senki sem volna képes oly megilletőleg méltánylani,
264   XVIII|         fitogtató beszédjére, egyszerre oly általános hahota támadt
265   XVIII|                magához térni, s ezáltal oly dühbe hozta Tivadart, hogy
266   XVIII|               ki a teremből.~ ~A szónok oly sokat talált mondani, hogy
267   XVIII|             illetlen szegény emberektől oly áldozatot kívánni, miszerint
268   XVIII|          kétséget sem szenved; az ember oly alázatos, oly földig lekötelezett
269   XVIII|                  az ember oly alázatos, oly földig lekötelezett úri
270   XVIII|      alkotmányos ünnepély napja, melyre oly szent lelkesüléssel egyfelől,
271   XVIII|             utcaszegleten. Estefelé már oly muzsikálás és kurjongatás
272   XVIII|              vármegyeház felé. De ez is oly zavarral ment véghez, minden
273   XVIII|              jelöltjeit éltetni, amiből oly gonosz lármatámadt, hogy
274   XVIII|                   E megvető közönyösség oly dühbe hozta egyszerre a
275   XVIII|                közé nyomulhatni, de itt oly szigorú rend uralkodott,
276   XVIII|                jó gondolat volt. Amazok oly sűrű tömegbe vették magokat,
277   XVIII|       állapotban van-e. De a fenyegetés oly határozott modorban volt
278   XVIII|              Most jött elő, s a főispán oly diplomatice mosolygott,
279   XVIII|              vad szittyához, de részint oly halkan beszélt, részint
280   XVIII|                 halkan beszélt, részint oly rossz akcentussal, kissé
281   XVIII|            vannak, azok a kezek most is oly izmosak, mint ősapáinké,
282     XIX|       választást semmisnek tekintem. Én oly helyet, hol alkotmányunk
283      XX|              volt fulladva. Különben is oly gyönge, oly erőtlen volt.
284      XX|                 Különben is oly gyönge, oly erőtlen volt. De az iszonyat
285      XX|         emberrel összehozhatják. Zoltán oly büszke, oly heves; egy szó
286      XX|      összehozhatják. Zoltán oly büszke, oly heves; egy szó elég neki,
287      XX|             hogy kellett sietnie. Az út oly hosszú, talán el is tévedt
288      XX|                arcára.~ ~– A kisasszony oly bágyadt, jöjjön be a mi
289      XX|           belőle venni, mitől ijedt meg oly nagyon.~ ~Egy óra múlva,
290     XXI|               az imádott gyermeket, aki oly boldog, mint nemes, és oly
291     XXI|              oly boldog, mint nemes, és oly okos, mint szép, akinek
292     XXI|           Zoltán, mint kel föl helyéből oly fehéren, mint egy halott,
293     XXI|                viszlek el magammal.~ ~– Oly sürgetős?~ ~– Igen, oly
294     XXI|                 Oly sürgetős?~ ~– Igen, oly sürgetős. Mert ha hosszú
295     XXI|               elfogadta szívesen, úgyis oly régen ebédeltek együtt.~ ~
296     XXI|                 felsiettek a lépcsőkön, oly gyorsan, mintha fogadásból
297     XXI|             természetes volt. Hiszen ez oly rövid idő.~ ~A pitvarnok
298     XXI|              voltak azok, kiket szeret, oly nyugodtan, oly aggodalomtalan
299     XXI|            kiket szeret, oly nyugodtan, oly aggodalomtalan hajtá le
300     XXI|                   Eljöhetek.~ ~– Ah, ti oly korán keltek fel? – kérdé
301     XXI|             Azért követelte ez ígéretet oly nagyon.~ ~– Most küldj el
302     XXI|            Rudolf meghaljon; még tegnap oly kedves, oly vidám, és ma
303     XXI|                  még tegnap oly kedves, oly vidám, és ma halott. Ez
304     XXI|             reszketve szól férjéhez, ki oly sápadt, mint ő:~ ~– Nézd,
305     XXI|             tekintetbe venni, midőn két oly vívó áll szemközt, kik nem
306    XXII|              nem történt meg az, amit ő oly bizton elrendezett. Közbetevé
307    XXII|         kérdeztétek tőlem, miért vagyok oly szomorú, és azzal akartatok
308    XXII|           kezeit halvány ajkai előtt, s oly fájdalommal emelé szemeit
309    XXII|      fájdalommal emelé szemeit ég felé, oly túlvilági fájdalommal, hogy
310   XXIII|               miért olyan sápadt, miért oly méla, hogy nem felelt reá?
311   XXIII|         vigyáznunk? – kérdé a tanácsos, oly közel hajolva beteg gyermekéhez,
312   XXIII|             hogy útra keljen?~ ~A beteg oly szánalmasan nyögött, lihegett…
313   XXIII|                 Azon Szentirmayé, kinek oly gyászos halála volt. Ez
314   XXIII|               szerették egymást, s akit oly régen nem látott. Tán, ha
315   XXIII|                 örülni fog.~ ~Kőcserepy oly forrón szorítá a kezében
316   XXIII|               Katinka tudja már, mi fáj oly nagyon Vilmának, s suttog
317   XXIII|          fordítani betegségét.~ ~Zoltán oly igazán szívéből szánta ezt
318   XXIII|       orvoslását a végzet, mint hogy őt oly hazákba hívja, ahol ismeretlen
319   XXIII|                 No, ne sírj hát, hiszen oly édes, oly édes az…~ ~De
320   XXIII|              sírj hát, hiszen oly édes, oly édes az…~ ~De a tanácsosnak
321    XXIV|            halálával.~ ~A halál még nem oly szomorú, mint amilyen szomorú
322    XXIV|                azokat sírás nélkül, aki oly nagyon szerette. Elteszik,
323    XXIV|          lemondott uradalmairól – szólt oly tört hangon, melyről alig
324    XXIV|                 vissza sem nézve többé, oly hirtelen eltávozott a folyosón,
325    XXIV|              nőül vegye Katinkát, kivel oly régen szeretik egymást,
326     XXV|               vette le ezúttal kalapját oly mélyen, mint hajdan, de
327     XXV|              egy kád jéghideg vízben, s oly lubickolást vitt véghez,
328    XXVI|           égszínt játszó folyam.~ ~És ő oly szomorún, oly mélán néz
329    XXVI|            folyam.~ ~És ő oly szomorún, oly mélán néz alá, mintha látná
330    XXVI|           Vilmáé volt, azon leányé, aki oly nagyon szeretett, és olyan
331  Vegszo|               irányú nevelés mint adhat oly lelki önállóságot gazdag
332  Vegszo|                 állít mellé, mely ahhoz oly sokban hasonlatos: A mindent