A KŐSZÍVŰ EMBER ELŐTT

Most már aztán szabad!

Szabad az anyának gyermeke véres öltönyével őrjöngve végigrohanni termein, míg a kőszívű férj arcképe elé jut, ott leroskadni a földre, és zokogva mutatni fel előtte azt az öltönyt.

"Nézd!... Nézd!... Nézd!..."

És azután csókjaival elhalmozni, könnyeiben megfüröszteni azt a drága öltönyt.

"Ő volt legkedvesebb fiam!"

Szabad neki őrjöngve feleselni a képpel.

"Miért vetted el? Te vetted el őt tőlem! Vétett ez valakinek valamit a nap alatt? Ártatlan volt, mint egy gyermek, mint egy leány! Nem szeretett úgy engem senki, mint ő, soha! Mellettem volt, míg gyermek volt, s eljött hívásomra, mint férfi; otthagyta kedvesét, rangját, dicsőségét, hogy velem jöjjön. Miért kellett ennek meghalni? Miért kellett ennek a szívét megszakítani, aki szelíd volt, mint egy galamb; csak mosolygott, ha bántotta valaki; soha harag nem lakott ebben a szívben! - Én űztem őt a halálba? Az nem igaz! Én nem űztem őt oda. - Igaz, hogy nehéz szó volt, amivel elbocsátám: »Nem azokat a fiaimat siratom, akik elvesznek, hanem téged, aki megmaradtál!« - De azért nem kellett volna neki énrajtam olyan rettentő bosszút állni! - Ez a gondolat nem támadhatott az ő lelkében. - Ezt te sugalltad neki. - Ez egészen a te rettentő szívedben szülemlett gondolatokhoz hasonlít. - Le akartál a földre zúzni; itt fekszem. Lábad alá akartál tiporni; ott vagyok. - El akartad veled ismertetni, hogy holtod után is megverhetsz kezeddel; érzem, vonaglom alatta. - Nem hazudok előtted emberfölötti erőt, nyomorult vagyok. Nyomorult, amilyen csak egy anya lehet, aki temet. Te pedig kegyetlen vagy, mint egy apa, ki fiait maga után hívja. - Ó, ismerj velem irgalmat. - Nem küzdök veled, meghódolok. - Ne vidd el a többit! - Másik fiam is ott áll, ugyanazon sír szélén; ne taszítsd bele rettentő kezeddel. Ne hívd el, ne hordd el tőlem egyenkint valamennyit. Ne látogass meg így, amint fogadtad halálos órádban. - Én jót akartam. Isten a tanúm. Nem tudtam én, hogy ez így fájni fog."

És ott maradt ájultan az arckép előtt.

...Az is szabad volt.

Az arckép pedig nem válaszolt semmit.

A végzet betölt; megváltozhatlan volt. Most már hasztalan lett volna Ödönnek előállni, és belekiáltani a világba: "Én vagyok az, nem a másik!"

Nemcsak oktalanság lett volna az most már, de kegyetlenség saját családjához, melynek most már ő egyedüli fenntartója.

Nem maradt hátra más, mint tisztelettel hajolni meg a magát feláldozott testvér emléke előtt.

"Ő volt közöttünk az egyedüli hős."

S ezt jól mondta; mert meghalni egy ügyért, melyet imádunk, s melyben hiszünk - emberi becsvágy; ámde meghalni egy ügyért, melyet imádunk, de melyben sohasem hittünk - emberfölötti áldozat.

Amazok "derék emberek", de ez a "hős".

Derült-e ki valaha e véres tévedés? Meglehet! Mind a két félnek annyi elrejtenivalója volt abban a titokban, hogy egyik sem híresztelhette el. Mire aztán kiderülhetett e szent csalás, akkorra már oly egyhangúlag riadt fel az egész világ kárhoztató szava e tények felett, hogy a megtörténtet és meg nem történtet örömest a feledékenységnek engedték. És elvégre - egy ember tényeért egy ember kiszenvedett. Az adósság le volt fizetve. Ödön már "bene latet" (jól rejtve van).

Meg van cserélve a szerep egy varázsló pillanatban; amazé lett a hősi vég; neki maradt a csendes munka, a világtól elvonult szemlélődés, a jobb időkre váró remény, a hallgató élet.

De hátravan még Richárd!